"Olvass verseket oly idegen nyelveken is, amelyeket nem értesz. Jelentésükkel ne törõdj. Így megismered a nyelvek zenéjét, az alkotó lelkek belsõ zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod, a tartalomtól függetlenül..." (W.S.)
Hallgass hát zenebohócot hólyaghegedûn, nyálazó nyaggatón, anklungon, földi citerán, basszus-hólyagos nyisszandón játszani, mélázni mondjuk a sok húrú hangszerek, a bonyolult dallamok elutasításáról. És fülelj a vendégzenészekre, az énekesnõre is, akik hol kommentálják a zenebohócok jeleneteit, hol pedig a következõ történésekre készítenek elõ Téged, a manézsba érkezõt. Hamar rádöbbensz, számodra szokatlant látsz, nálunk eddig még nem vagy legalábbis ritkán látott kísérlet részese vagy, hát engedd el magad.
A Hólyag-cirkusz, Szõke Szabolcs etno-opera-buffája olyan produkció, amely egy eddig ismeretlen zenés színpadi nyelv megjelenítésére törekszik. Olyan külföldi produkciók hatottak rá, mint a holland Hauser Orkater, a Savary-féle Grand Magic Circus és bizonyos mértékig B. Wilson színházi törekvései. A Hólyag-cirkusz egyaránt magában foglalja a kamara-opera, a cirkusz, a hagyományos keleti színház, a zenei happening és az abszurd-szürrealista színmû bizonyos elemeit.
A Stúdió K legújabb elõadásában - amelyet október 19-én láthat a közönség elõször - bambuszoszlopok alkotnak cirkuszi porondot. A darabban a fõ hangsúly a hangzó díszletkonstrukcióra kerül, amely különleges hangszereivel egyedi zenei hangzás létrehozására alkalmas. A húrok alá felfújt disznóhólyagok kerülnek, amelyek képesek felidézni a hegedû, a cselló, a nagybõgõ és különféle fúvós hangszerek hangjait. Nagyon lényeges a cirkuszi porond középpontjában felállított földi rezonátoros citera is, amely kettéosztja a teret. A keleti népeknél ez a létezõ szabad térben felállított hangszer kultikus jelleggel bír. Minden hangszert saját kezûleg készített Szõke Szabolcs és segítõje, Lakatos László hangszerkészítõ. Szõke jelenleg a Tin Tin Trió vezetõje, korábban a Makám zenészeként volt ismert. Évekig munkatársa volt a régi Stúdió K-nak.
A darab szereplõi, a zenebohócok mindegyike zenei karakter is egyben. Giusto (Rácz Attila) kissé filozofikus és nagyképû, Dolcissima (Homonnai Kata) nagyon lelkes zenekari tagtársnõ, Patetico (Nádasdi László) érzelmileg túlfûtött, idõnként zeneszerzõnek, karmesternek képzeli magát, néha ihletett állapotba kerül, bár ebben gyakran megzavarják, Poco (Szabó Domokos) szinte kataton, rossz bohóc, aki bizonyos helyzetekbe belerondít, Tragico (Spilák Lajos) rezignált, néma zenebohóc, titokzatos, halálarcú, aki cinkos kapcsolatban áll Paganinivel. A szólamvezetõ, Paganini (Szõke Szabolcs) hólyaghegedû-virtuóz, zenebohóc, aki szeret nagyívû, romantikus szólókat elõadni hólyagján.
A cirkuszi zenekar produkciója sokszor egybeolvad a külön színpadon elhelyezett vendégzenészek, Juhász Gábor pengetõs, Monori András fúvós muzsikálásával (õk is a Tin Tin zenészei), valamint az énekesnõ, Palya Beáta gyönyörû szólóival. Mindezt egyfajta zenei montázstechnikának is nevezhetnénk.
No és ott vannak a szövegek! Platontól Leopold Mozarton, Diderot-on, Lorcán és Tomas Bernhardon át egészen Weöres-ig, mint a zene elõadásából születõ cselekvések, mozgássorok, groteszk és lírai asszociációsorok, zenei bohóctréfák kísérõjelenségei.
Kezdetben nem tudni, hogy a zenés cirkuszi porondra érkezõ, maszkszerû ábrázatú, jelmezes bohócok beszélgetése (jelmez és maszk: Tóbiás Tímea) zenekari próbára érkezõ, úgynevezett hivatalnokok vagy cirkuszi alkalmazottak párbeszéde lesz-e.

"- Zenében nem nyúlunk a sok húrú hangszerekhez, a bonyolult dallamokhoz...
- Azt hiszem, nem.
- Tehát a sok húrú hangszerek készítõit nem is támogatjuk!
- Aligha...
- A mezõn a pásztoroknak lehet azért valami sípféléjük is...
- A valószínûleg legalábbis emellett szól.
- Nohát akkor tisztogassunk tovább.
- A dallam után szólnunk kell az idõmértékrõl...oly értelemben, hogy ne hajszoljuk a tarkabarka idõmértéket...haenm keressük, hogy melyek az okos és férfias életformának megfelelõ ritmusok. Meg tudod állapítani, hogy a jó és a rossz ritmus nyomában rend, illetev rendetlenség jár...
- Hogyne tudnánk. A jó dallam, a jó rend és a jó ritmus együtt jár a jámbor...lelkûs-s...séggel.
- Persze nem az "együgyûséggel".
- Föltétlenül."
"Tanári kari karika papír ipari paripa karika tanári kara paripa papír ipara" - veszi át a hangot az énekesnõ, a hárfa és a fuvola hangja.

Majd persze minden kiderül. Komikus küzdelem zajlik itt olaszos temperamentummal, amelyben persze minden résztvevõnek megvan az önérzetes véleménye a többiek hangszeres tudásáról. Komikus és drámai szituációk keverednek egymással. Hol Giusto szoktatja Dolcissima kezecskéjét a hólyaghoz, majd persze elõveszi vonóját is; "Ange amban ulajojje balanga" - kísér andalítva a vendégzenekar, hol Patetico pöröl Giustoval és Pocoval: "Nem akarjuk az életet, de élni kell! Gyûlöljük a Pisztrángötöst, de a Pisztrángötöst játszani kell! Az, amit minden további nélkül zenemûvészetnek nevezhetünk, valójában betegség..."
Persze mint minden jó darab, mindez sokkal többrõl szól. A darab vége felé mondja Poco: "Mert...manapság mindenki szólót akar játszani. Az ember tehát ne játsszék szólót...mielõtt jól nem tud kísérni..." Majd egy kicsivel késõbb: "A magasságos isten egyiknek többet, másiknak kevesebbet adott. Ezért senki le ne nézze, ha...történetesen jobb hangszere van is. Hanem gyakorolja a szeretetet és a szelídséget, és mûvészetével eként foglalkozzék."
"Csönd, béke, csönd, béke, fény csönd, béke, béke csöndje..." - énekli a szólót a vendégénekes, majd Paganini és Tragico rádupláz:

"Vagyok finom mimóza lélek
Tyúkot lopok, disznót herélek
És majd, amikor elvisz az ördög
Azt mondom némán, hogy csütörtök."

A manézsban Ég és Föld összeér.

(Az elõadást a Soros Alapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap, a Fõvárosi Önkormányzat és a Stúdió K támogatta.)

A római hullazsinat avagy a természetes ember címû abszurd õrületet követõen úgy tûnt, Márton László pihentagyúsága, közveszélyes(?) kattantsága már nemigen fokozható. Nos, szikár egykedvûséggel, ám az igazságnak tartozva hozzáteszem: szerzõnk átmentette korábbi formáját, sõt megfejelte - Galla Miklósnak is kesztyût hajítva- önnön idiótaságát. A Kolibri Pincében bemutatott Anatómiai teátrum fedõnevû/címû blöffakciójával, nyakatekerten perverz "boncszínházával" alaposat szakít. Darabra, miszlikre szedi az emberi testet, miközben a posztmodern létállapot keserû példázatát vágja - vidám bohóctréfák képében! - a pofánkba. Drasztikusan, de nem aggresszíven teszi mindezt. Itélkezni sem ítélkezik. Csak dönt: a Gyomor a gyõztes, a morális maszturbáció, az emberi önajnározás korszaka lejárt, az egész megszûnt egésznek lenni. A teljesség, a tökéletesség csupán illúzió, a Fej, a Szív csak addig hatalmas, amíg ki nem játsszák egymást, a többieket, a többiek õket. Minket.

A szín-játék sugallata szerint, mára meghalt a Test, vége a zsarnokságnak. Ime az enyészet anarchiája, melyben a Testrészek részekre szakadnak, önállósulnak és egy, az eddiginél szabadabb életrõl álmodozva, a Gyomor "hálózsákjába" temetettnek. Hiába minden, a játszma egyesélyes, hiszen a képességei alapján méltán tisztelt Fej is hamar elveszíti a fejét, a hatalmi harchoz szükséges türelem, a bölcs belátás képessége, a ravasz hintapolitika megvalósításához szükséges arányérzék hiányzik belõle, ráadásul a nép nyelvén sem ért, retorikája kiismerhetõ, - beleérzõ képesség híján - szavai hatástalanok. Nem úgy a Gyomoré, "aki" korábban már súlyosan kompromittálta magát a Testben: annak haszonélvezõjeként megemésztette az összes falatot, és részt vett a többi Testrész elnyomásában. Ráadásul, - a Test (meg)emlegetett széthullása után - ismét fontos feladat jut neki osztályrészül, spiclihóhéri minõségében büntetlenül zabálhat, és õ nyeli is sorra a Fej állítólagos ellenségeit: az érzékien fekália illatú Bélcsatornát, a földbe gyökerezõ Lábat és az újjgazdag Kezet...

Lám, e valószínûtlenül valóságos, tapintatlanul belsõséges példamese sem tesz mást, mint ábrázolja a végzetébe rohanó, intranzitív önkényétõl megrészegedett, hurráoptimista haláltusájában önveszélyessé váló testiséget. Egyúttal szembesít létünk korlátaival, (bársony)bõrbe csomagolt klaustrofóbiánkkal. A szerzõ végsõ soron pellengére állítja az Embert, a gondolkodó vadállatot, az ösztöneit rendszerbe foglaló, a természetet lefitymáló, ám attól elszakadni képtelen istenlelkû "szörnyszülöttet". Élve boncol. És a képzelet szikéje nem ismer irgalmat!

Az elõadás azért tapintatosabb. Ruszt József rendezése ügyel a részletekre is, a darab kínálta hupilila ködbe egyetlen percre sem burkolja a produkciót. Inkább (báb)játékos, könnyeden indulatos, némelykor felszínesnek tetszõ mókázás keretében tárja elénk a drámai cselekményt. Szenzualista bölcsességgel, õszintén, a sokattapasztaltak lelki üdvével felvértezve kanalaz hol többet, hol kevesebbet az abszurd "levesbõl". Jóllehet párszor meg-megfeneklik a meritõkanál, le-leül a darab, a végeredmény egészen ízletesnek mondható. Se elsózva, se agyoncukrozva nincs a fõzet.

Hatalmas sikerre számítottak a Vígszínházban, de úgy tûnik, nem jött be. Pedig olyan szereposztást találtak ki, ami valóban vonzza még az amúgy "nem színházba járó" közönséget is: Eszenyi Enikõ, Halász Judit, Lukács Sándor és Tahi Tóth László. Az emberek ott voltak, de a siker elmaradt.
A.R.Gurney Sylvia címû darabjának forgatókönyvét Marton Lászlónak ajánlotta valaki. Neki valószínûleg tetszett. Az alapötlet nem is volna rossz, hiszen Eszenyinek egy kutyát kell alakítania a színpadon, ami nagy kihívás lehet. A darab elején tényleg fantasztikus volt kis kóbór kutyaként, amint ágrólszakadtan, gazdátlanul rátaláltak. Megpróbált beilleszkedni új "családjába", mozdulatai nagyon jóra sikerültek. De amint megszokta az új környezetet és az új gazdit, átvedlett csinibabává, akirõl már senkinek nem juthat eszébe semmiféle kutya. (A rendezõ gondoskodik is róla, hogy néha-néha figyelmeztessen bennünket: itt egy kutyáról van szó.) Halász Juditot hatalmas tapssal köszöntötte a közönség, mindenki nagyon örült, hogy ismét a színpadon van, de sajnos nem alakított nagyot. Lukács "csupán" hozta a formáját. A három szerepet - közte nõit is - alakító színész pedig ki lehetett volna más, mint Tahi Tóth László?
A darab egyébként egy New Yorkban élõ házaspárról szól. A férfi talál egy kutyát, beleszeret, hazaviszi, a feleség utálja, a kutya azonban marad. Egy alkalommal a férfiú válaszút elé kerül: vagy a feleség vagy a kutya. Már majdnem a feleség mellett döntene, amikor az asszony mégis úgy gondolja, maradjon a kutyus. Az utolsó jelenet egy merõ giccs: Halász és Lukács a megboldogult eb fényképét nézegetik, majd a színpadon átrobog egy kedves, élõ négylábú. Mintha a Hermelin végét látnám, ahol is egy élõ szamár vonult be a nézõk elé. Elég szegényes fantáziára utal.
Tanulság: nem elég jó nevû színészeket a színpadra rakni, fel is kéne mutatni valami újat, különben egyik elõadás olyan lesz, mint a másik.

Azért nem ér, mert M. Cooney darabjában senki nem az, akinek mondja magát. Vagyis a kezdetekkor megismerjük a szereplõket, de az elõadás folyamán mindenki 2-3-4 nevet is használ - mindig valaki más félrevezetésére.
A bonyodalmak akkor kezdõdnek, amikor Eric (Gálvölgyi László) turpisságai kiderülnek. Két éve titokban munkanélküli, még a felesége (Esztergályos Cecília) sem tud róla. A "turpisság" annyi, hogy Eric különös megoldást talál anyagi biztonságának fenntartásához. A hozzá bejelentett, kitalált vagy valaha élt személyek után különbözõ jogcímeken igen nagy összegû segélyeket vesz fel a Társadalombiztosítótól. Hogy még zûrzavarosabb legyen a helyzet, jelenlegi bérlõjét "elteszi láb alól". Vagyis bejelenti, hogy szerencsétlen Norman (Szerednyei Béla) elhunyt. A bibi ott van, hogy él, méghozzá épp esküvõjére készül. A nagy nap elõtti reggelen azonban becsönget a londoni házba a TB ellenõre (Pusztaszeri Kornél).
Elindul a lavina, ezért a történetet nem is részletezném tovább. Semmi értelme, hiszen még a darabot látva is akad olyan pillanat, amikor az ember feladni látszik az események követését. Röpködnek a nevek, a félreértésekbõl adódó poénok. Az emebr kapkodja a fejét és azon gondolkozik: most éppen ki kinek a bõrébe bújt. Mihelyt valamivel világosabbá válna a helyzet, beállít egy újabb szereplõ. Egy nagybácsi (Horesnyi László), egy orvos (Lõte Attila), egy újabb segítõkész hivatalnok (Timkó Eszter), egy temetkezési ügyintézõ (Galbenisz Tomasz), a fõellenõr (Menszátor Magdolna) s végül az ifjú menyasszony (Ladinek Judit) is.
Gálvölgyi és Szerednyei viszik a darabot: életre keltik a kitalált alakokat, egyre nagyobb õrültségekre képesek, csak hogy ki ne derüljön az igazság. De mi is az igazság? Csoda, hogy õk nem bonyolódnak bele. Õszintén remélem, hogy az elõadás után nem küszködnek személyiségzavarokkal.
Bár nagy szenzációvá fújták fel a hírt: Esztergályos Cili a hosszú "famíliáskodás" után ismét színpadra léphet (az ottani rendezõ, Szirtes Tamás darabjában), a többi fellépõvel együtt õ is csak egy szereplõje a bohózatnak. Mindanyian önkéntelenül sodródnak az eseményekkel.
Tudom, hogy nem mindenki kedveli az ilyen mûfajú darabokat. Aki utálja, úgysem megy el a Madách Színházba. Aki pedig nem zárkózik el elõle, ne hagyja ki. Kicsit talán hosszúnak és túlbonyolítottnak tûnik majd, de mindennek ellenére el kell fogadni, hogy léteznek efajta darabok, közönségük is van (nem is kicsi.) S ami még fontosabb: eredeti tehetség kell hozzá. Azt gondolnánk, hogy egy kétórás "marháskodást" bárki elõ tud adni. Nem igaz. Tökéletes összhangban kel lenni a többiekkel, oda-vissza tudni kell az egész szöveget, hiszen egy elrontott mondat, egy rossz helyen elhangzó poén tönkreteheti az elõadást.