Mifelénk tehát egy percig sem létezett az "álomgyár". A kezdetektõl fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film, amely sohasem volt mentes a humortól, az (ön)iróniától, amelyre mindig is jellemzõ volt egy-egy téma szarkasztikus megközelítése, szatírikus ábrázolása. Elég csak A Tanú rendszerparódiájára, Keleti Márton rendezéseire, Banovich "filmtörténeti tüsszentésére", Gózonra, Kabosra, Latyira, a Falfúróra, a Legényanyára vagy Tímár Péter crazy-mozijaira emlékeznünk.

Dacára annak, hogy a hazai szaksajtó, a filmmûvészetrõl komolyan, avagy komolykodva szóló elit általában ódzkodva fogadta e mûvek többségét, azt hagsúlyozván, hogy a klasszikus magyar film hagyományaihoz nem a mosolyfakasztás, hanem a valóság hol realisztikus, hol szimbólumokba burkolt értelmezése, drámai kifejezése passzol, azért rendre képbe, képre került a humor. Igaz, az értékhierarchia furcsa torzulása odáig vezetett, hogy a nyolcvanas évektõl kezdve már-már snassznak tûnt, ha egy filmes a közönségnek címezte alkotását, mindmáig úgy tûnt, a szakma a "csak" igényesen szórakoztatni kívánó mozimókákat lebecsüli, a fércmunkák kategóriájába sorolja és kizárólag a "nemesen" megkomponált, alacsony nézettségû, visszhangtalanul kimúló, mélylélektani humbugokat díjazza.

Sokáig tartotta magát a hiedelem: a siker gyanús, a sztárkultusz az autonóm kultúra feladását, a mûvészet sárba tiprását eredményezi. Csakhát a televízió térhódítása, a piacgazdaság sajátosan keleti modelljének "felvázolása", a piaci törvények megtapasztalása s a jótékony "állambácsi" pálfordulása alapjaiban rengette meg az illúzióhajhászó, esztétizáló filmkészítés életidegen gyakorlatát. Ugyan a fennhéjazás, az "übermensch" mozipolitika tételeinek, téziseinek súlykolása ma is gyakori, azért az ortodox filmszerzetesek száma erõsen megcsappant. A Sose halunk meg!, de leginkább a Csinibaba óriási sikere új utat nyitott: a produceri filmgyártás, az üzleti érdekekkel is számoló leendõ moziipar alapjait tette le. Más kérdés, hogy ez a csigalassúsággal épülgetõ, toldozott-foldozott piaci modell képes-e létrejönni egyáltalán? És ha létrejött, a reményeket valóra váltja-e?

Tímár Péter, az Egészséges erotika, a Csapd le csacsi! és az emlegetett Csinibaba rendezõje mindenesetre bizakodó. Úgy véli, mára annyira felkavarodott, felhigult itt minden, hogy a káosz iszapjából immár csakis a tiszta víztükör irányába evickélhet a honi filmipar.

- Nincs hová menekülni - állítja Tímár. A szakma, amelyet évtizedeken át dédelgetett a kultúrpolitika, mára elveszítette kényelmes pozícióját, kiemelt státuszát. Az útkeresés keserûségektõl, pofonoktól sem mentes korszakát éljük. Jóllehet, a rendszerváltás életünk e területén mindeddig nem zajlott le, a folyamat már elindult, hiszen a jelenleg tapasztalható leépülés egy új formanyelv, egy megújuló, sikerorientált, közönségtisztelõ modell mielõbbi létrehozásának elõfeltétele. Ez az újjászületés pillanata. Maga az evolúció. A filmgyártást létrehozó struktúra hamarosan úgy omlik majd össze, mint a kártyavár, és végre-valahára maga a filmgyártás hozza létre a saját testreszabott struktúráját. Láthatóak, tapinthatóak a változás "díszletei", hiszen friss, vérprofi szakembergárda formálódik, egyre inkább hangsúlyos szerepet kap a produceri munka, az üzleti szellem. Különösen figyelemreméltó, ahogy túlélése érdekében lassan, de biztosan megtisztul a szakma. Rákényszerültünk erre. Nincs idõ már a spekulációra, a forgószél elõbb-utóbb elsöpri a filmezés kártevõit. Ahogy annak idején Grósz Károly, úgy most filmgyártásunk élõ emlékmûvei is csodálkozva, ám tehetetlenül figyelik a szemük láttára átváltozó, tótágast álló világot. A filmgyári létezés behatárolt, önajnározó közege a múlté. Itt az ideje, hogy az értékek kimenekítése után felrobbantsuk a Róna utcai gyártelepet és építsünk a helyére egy modern filmbázist!

- Kétlem, hogy a problémák ilyen simán, egycsapásra megoldhatóak lennének...

- Azt nem állítom én sem. Ám ha a szponzorok számára bebizonyítjuk végre, hogy a magyar filmgyártás megéri a pénzét, mivel a mozisiker, a magas nézettség, a visszhang jóformán garantált, akkor elõbb-utóbb megváltozik a szemlélet, a szponzorok érdeklõdéssel, tõkével fordulnak majd felénk. Itt a legfrissebb példa. A Csinibaba hazai értelemben átütõ sikerét követõen szinte azonnal felkértek egy újabb film elkészítésére. És a Zimmer Feri forgatási szakasza a napokban le is zárult, már csak az utómunkálatok vannak hátra. Míg korábban a Mozgókép Alapítvány támogatására várva nem forgathattam, most, a megrendelõk kifejezett kérésére már a második forgatókönyvet dolgozhatom fel. Hasonló lehetõségek nem csak elõttem állnak...

- A Csapd le csacsi!-t követõ "szélcsend", a kényszerû váltás, amely éveken át a reklámfilm-iparhoz fûzött megváltoztatta-e alkotói elképzeléseidet?

- Utólag el kell ismernem, számomra ez jó lecke volt. Akkortájt, amikor nem kapkodtak utánam mint játékfilm-rendezõ után, sikerült kitaposnom magamnak egy másik ösvényt, sõt, sikerült egzisztenciálisan is talpra állnom! Úgy érzem, ideális irányba menekültem, s a megrendelõ igényeit figyelembe véve megváltozott a hozzállásom, a stílusom, némileg az értékrendem is. Ma sokkal bátrabb vagyok, hiszen egy olyan mûfajból tértem vissza, ahol húsz másodperc alatt kellett elmondanom a történetet. Amúgy a technikától sem félek, merészen kihasználom az új lehetõségeket.

- A mecénások szerepérõl sok szó esett. De szemérmesen hallgattál eddig az állam és a magyar film jövendõbeli viszonyáról. El tudnád képzelni állami segélyek nélkül is filmgyártásunkat?

- Természetesen nem, bár a jelenlegi arányok felülvizsgálatát mindenképpen szorgalmazom. Ehhez reményeim szerint hozzá is járulok a magam eszközeivel. A Zimmer Feri tétje ezért óriási. Ha a publikum ismét kiáll a film mellett, egyúttal a recsegve-ropogva megindult folyamatoknak is lendületet, új erõt ad. A Csinibaba és ez a film együtt már komoly tényezõ lehet, általuk visszafordíthatatlan folyamat indulhat el hónapok múlva, amely bebizonyítja, hogy a közönség igénye, véleménye a döntõ és minden egyéb csak másodlagos.

- Burkoltan tehát arra célzol, hogy a mûvészfilmeknek nincs kultusza, nincs akkora piaca Magyarországon, mint amekkora támogatást élveznek. De vajon nem azért látod-e így a helyzetet, mert eleve másban "utazol" s mert kizárólag a saját érdekeidet tartod szem elõtt?

- Tévedés, én szívesen készítenék alanyi hangvételû, szerzõi filmeket, csak belátom, hogy ez idõ tájt más a feladatom. Mifelénk még nem alakult ki az az egészséges és tisztességes támogatási rendszer, amely a világon él és virul. Nálunk a fejesek azt képzelik, hogy a dráma megérdemli a pénzt, a vígjáték nem. Utóbbi éljen meg, ahogy tud. Õrület! Elegem van ebbõl az élõsdi szemléletbõl, elegem van a filmgyár ósdi szerkezetébõl. Ideje, hogy ledõljenek a bábok!

Az underground figurának kötete van. Bíztam benne, hogy nem lesz. Gondoltam, õ csak legyint az efajta megnyilvánulási lehetõségekre, és különben sem érdeklik a "lám, én is voltam ám valaki, csak nem vettetek rólam tudomást" rosszízû és szentimentális deklarációk. Azt hittem, hogy a dalok, a Víg Mihály-szövegek ilyen kötetfélék nélkül is járják (járnák) a maguk útját.
Szóval versek és novellák... Aki majd azzal a szándékkal veszi kézbe a kötetet, hogy felidézze a Balaton együttessel közösen átélt hangulatokat, az csalódni fog. Csupán verstördeléssel tipografizált sorokat talál, amelyek a várakozáshoz képest zömmel erõtlen, sõt megkockáztatom, néhol unalmasan naiv szövegek. Mert például a "Te egy angyal vagy és én szeretlek. Téged az égbe is járdákon követlek" strófákat akár egy általános iskolai padról is leolvashatnánk. A jellegeztes elõadásmód, illetve a hamiskás, három akkordos, ám mégis zseniális zene nélkül e szövegek elvesztették többértelmûségüket és hangulatukat. A legszebb daloknál - mint például az Ott torony volt, Kész az egész, Kergetnek és még folytathatnám a sort -, aztán végképp nem érti az ember, hogy mi a francot keresnek ebben a puha fedelû, nem különösebben jól kinézõ könyvben.
Aki majd azzal a szándékkal veszi kézbe a kötetet, hogy most akkor olvas egy jó kis kortárs költészetet, illetve prózát, az is csalódni fog. Pontosabban megvonja majd a vállát, s lekap egy újabb könyvet a polcáról. Mert például a Végítélet harsonái vagy az egyébként kifejezetten jól sikerült, A közértes címû novellákhoz hasonlókat vagy jobbakat jó pár folyóiratban bármikor olvashat, hogy könyvekrõl már ne is beszéljek. Ráadásul a szerzõ által baedecker operának, zenés videorevünek és színielõadás szövegkönyvének aposztrofált, számomra kuszának és elkapkodottnak tûnõ írásokkal pedig nem is lehet igazán mit kezdeni.
Aki eddig is tudta, ki az a Víg Mihály, az nemigen fog ráismerni ebbõl a könyvbõl. Nem fogja érteni, minek vannak ezek a mindenféle, eltérõ színvonalú, egymást kioltó írások egy kötetbe villázva. Merthogy mindet a Víg írta? Valamikor, egyszer, és ezt most ide, egybe kellett gyûjteni? Aki viszont eddig nem tudott semmit Víg Mihályról, az esetleg a kötet végén lévõ egy kupac önsajnálattal, érzelgõsen megírt utószóból akár következtethet is - nem túl jó dolgokra.
Volt a Balaton, volt méginkább a Trabant. Ezen nincs mit magyarázni. Itt van a mostanában újra zenélõ és író Víg Mihály. Stigmatizált, kiválasztott - egyszerûen jó. Ám mindez ezúttal nem tudott segíteni ezen a köteten.