Moszkvában idén már a huszadik alkalommal rendeztek Nemzetközi Filmfesztivált. (Ez 38 évet jelent, mert kezdetben csak minden második évben volt filmes világtalálkozó a fõvárosban.) Ezt a XX., jubileumi fesztivált sztárok sokaságával igyekeztek mutatóssá tenni. Lollobrigidától Sophia Lorenen át Robert de Niróig nagy volt a kínálat, de sajnos a 16 versenyfilm nem mutatott olyan színvonalat, mint amilyent a meghívott világhírességek képviseltek. Még az amerikai - végül nagydíjas - Marwin szobája sem, amelyben Robert de Niro egy szórakozott orvost játszik, és olyan nõi fõszereplõk igyekeztek a nézõk együttérzõ könnyeit elõcsikarni, mint Maryl Streep és Diane Keaton. ( A címbéli Marwin mindkettõjük magatehetetlen, agyilag is leépült édesapja, akinek ápolása körül folyik a testvéri huzavona.) A különdíjas Szokurov rendezõ Anya és fia címû orosz munkája kétségtelenül mûvészi igényességet mutatott és némi Tarkovszkij utánérzést. De nehéz elviselni egy olyan filmet, amelyben már az elsõ öt percben értjük, hogy a magányos erdei házban az anya a halálán van, de ez csak a hetvenedik percben következik be, és közben az anya, a fia és a természet között a szó szoros értelmében - tehát pszichológiai értelemben - sem történik semmi az ég világon.
Így azután vitathatatlanul a nemzetközi filmkritikus zsûri díját és végül a legjobb rendezés díját is teljes joggal kapta a magyar Witman fiúk, Szász János rendkívül erõs képi atmoszférájú, pszichológiailag is érdekes, az Eichman típusú gyilkosok gyerekkorát modelláló filmje. (Bõvebben akkor érdemes szólni róla, ha majd a magyar közönség elé kerül.)
S a fesztivál további 13 filmje? Hamlettel szólva: a többi néma csend. Illetve: az amerikai helyett ugyanolyan joggal kaphatott volna díjat egy olasz vagy egy indiai film is. A válogatott mezõny - pedig orosz filmkritikusok szedték össze - olyan volt, mint egy tisztességes televíziós filmvásár, ahol nézhetõ, de a filmmûvészet szempontjából érdektelen munkák tucatja kerül a vászonra. Na már most, ami igazán elgondolkodtató, hogy hasonló hangütésû beszámolókat olvastam idén a Karlovy Vary-i, sõt a nagy dérrel-dúrral reklámozott, ünnepi, 50. Cannes-i Filmfesztiválról is. Idén pedig hátra van még Velence, Toronto, a portugál Trója és egyéb kis fesztiválok tucatja.
A moszkvai fesztivál ünnepélyes megnyitójára külön busz szállította a vendégeket, és a véletlen úgy hozta, hogy egy indiai úr került mellém, aki leolvasta a nagy fényképes kitûzõmrõl, hogy magyar vagyok. Két napon át szekírozott, hogyan lehetne az õ városuk - már nem emlékszem, melyik indiai városról volt szó - fesztiválja számára magyar filmet szerezni. (Végül sikerült összehozni a mi Filmuniónk képviselõjével, úgyhogy lesz Indiában is magyar film a nemtudomhányadik nemtudomhol fesztiválon.) Mondanom sem kell, hogy ez a kitartó üldözés nem a mi filmmûvészetünk tekintélye iránt megnyilvánuló gesztus volt, hanem a fesztiválokon bemutatható munkák vészes hiányának volt köszönhetõ.
Ez az indiai példa igazán elgondolkodtatott: vajon nem túlságosan sok-e a világon a filmfesztivál? Gondolkodás nélkül rávághatjuk a választ: de igen. S bár a televízió igényei miatt a gyártott filmek száma évrõl évre növekszik, éppen a megrendelés iránya - tudniillik a képernyõ igénye - nem nagyon kedvez valódi mûalkotások létrejöttének. Ellenkezõleg: ma már inkább a tévé, az üzlet ellenére születnek - ha születnek - figyelemre méltó munkák.
S igaz, ami igaz, hol vannak ma a Fellinik - 8 és 1/2 éppen Moszkvában kapott nagydíjat -, hol van Bergman, hol van a mi Fábrink - akinek meg a Húsz órája kapott Moszkvában nagydíjat -, mit csinál most Coppola, miért nem rendez Carlos Saura és igazi érték-e, amit Jancsótól utoljára láttunk? Majd a fiatalok - mondhatják sokan -, s a jövõben bízni nem csak illdomos, de rendszerint indokolt is. Valóban itt van Szász vagy a legutóbb Oscar-díjat kapott cseh Schwarek és még néhány vitathatatlan eredeti tehetség a világban. Mégis azt hiszem, a filmmûvészet aranykora a 60-as évekkel lezárult. Születése után hat évtizeddel nagykorúvá lett ez a mûvészeti ág, megtalálta a maga nyelvét, gondolkodásmódját, megjelentek nagy egyéniségei, más-más eredeti hangsúlyokkal. Mára a kereskedelem végleg rátette a kezét erre a mûfajra mint iparágra, méghozzá oly mértékben, hogy ez alól a pénzt osztogató, de egységes, a világ minden táján egyformán fogyasztható filmhamburgerek fogyasztására ösztönzõ kényszer alól csak nagy személyi - és jó esetben nemzeti - áldozatok árán lehet idõnként kiszabadulni.
Annyi (jó) filmre pedig, hogy a tengernyi, fõleg idegenforgalmi célokból rendezett fesztivál mindegyikére jusson legalább 2-3, ma már semmiképpen nem lehet számítani. Aki tehát eljut egy-egy ilyen nagyszabású hacacáréra, az legfeljebb arra számíthat, hogy elõre megnézhet néhány olyan munkát, amely majd a következõ egy-két évben kerül a hazai képernyõkre.

Szász János talán az egyetlen, aki képes bebizonyítani, hogy még van jó magyar film. S vallja azt is, hogy egy film, ha magyar, nem kell hogy technikailag igénytelen legyen. A Wittman fiúk Csáth Géza megannyi novellájából készült egyveleg, mely hideg képekben meséli el a Wittman fiúk megrázó történetét. Szász két lenyûgözõen tehetséges erdélyi fiút (ide kell majd a név!) talált a félreserdült, lelkileg torz testvérpár szerepére, akik apjuk halála után egyre inkább magukba fordulnak, s mások, különösen kisállatok kínzásával próbálják a lelkükben tátongó ürességet betölteni. Miután anyjuk nem törõdik velük, rátalálnak egy kurvára, aki egyszerre válthatja meg õket serdülõkori kínjaiktól és pótolja az anyát. Ám ez a helyzet tragédiába torkollik. Szász és operatõre, Máthé Tibor a filmezés hagyományos eszközeivel teremti meg a háború felé igyekvõ századelõs Monarchia zord és hideglelõs hangulatát. Meleg színeket csak a bordély s megannyi szajhája áraszt magából, s a szeretet, a józan ész alaposan elbújdokolt más tájakra. A film egy az egyben visszaadja Csáth Géza ópiummámorban született novelláinak hangulatát, belsõ világát, és Szász Jánosnak még arra is jut ereje, hogy kritizálja a Monarchia társadalmát. Remek színészek lehelnek életet torz lelkû, önmagukból kifordult karakterekbe, s egy best of komolyzenei aláfestés festi még éteribbre és még komorabbra a film hangulatát. Szász János új filmje, a Woyczekhez hasonlóan számos hazai és külföldi fesztiváldíjat begyûjtött. Azt hiszem, megérdemelte.
Forgalmazza a Budapest Film.

Bár általában jó, de legalábbis nem ártalmas, ha az embernek van apja, elõfordulnak bizonyos esetek, mikor az is jobb lenne, ha nem lenne. Például ha az illetõ felmenõ rögeszméjévé válik, hogy saját álmait, el nem ért céljait gyermekével váltassa valóra. Ha ez az apa ráadásul a gyermek- szülõ kapcsolatról eléggé sajátos, hogy azt ne mondjam, torz elképzelésekkel rendelkezik, ha féltékenységbõl, önzésbõl és egyéb lelki defektusokból adódóan akár gyermeke érzelmi zsarolásától, családból való kitaszításától sem riad vissza - nos, ebben az esetben az utód élete valószínûleg nem lesz a kiegyensúlyozottság kankalinjaival szegélyezett promenád. A Ragyogj egy ilyen, az atyai egyengetés miatt derékban elroppanó életút filmje. Fõhõse egy ifjú zenei tehetség, David Helfgott, akinek apja retteg attól, hogy kirekesztik fia sikereibõl, és terrorjával rövid úton elmegyógyintézetbe juttatja gyermekét. A fiút tíz évvel késõbb egykori rajongója segíti hozzá az intézet elhagyásához, hogy újrakezdhesse szétmorzsolt életét. A családi dráma és Helfgott útjának egyes állomásit megdöbbentõ színészi alakítások teszik elsöprõen hitelessé. Bár a film szuggesztív módon ábrázolja a generációk során végigvonuló, esetleg kumulálódó gyermekkori trauma okozta tragédiát, mégsem elsõsorban egy pszichológiai probléma játékfilmes megjelenítésérõl van szó. A Ragyogj sokkal inkább az érzelmekre, semmint hideg elemzésre vagy szemlélõdõ racionalitásra apelláló film, egy rendkívüli ember lelki megfeszítésének és újbóli felemelésének története. Mint ilyen, lehetne akár érdektelenül sablonos, amolyan megríkatós-szirupos ömlengés. Ám ezúttal az agyondramatizálás, a giccses érzelmi peak-ek, és a finálé összcsaládi hallelujázásba fulladása elmarad. Mindezek helyett egy hétköznapi tragédiáról láthatunk egy nagyon is emberi filmet, amely érzelmekrõl és érzõ lényekrõl mesél anélkül, hogy bántó direktséggel megmerítene minket a mucinózus szájváladék hullámaiban.

Hollywoodot mostanság ilyen-olyan bevándorlók tartják el remekbeszabott amerikai stílusú filmjeikkel. Gondoljunk csak Emmerichre és a marhára hazafias Függetlenség Napjára, de Bontra, s agyatlan akciófilmjeire vagy újabban a germánok amerikai film noirt kopírozó hõsére, Wim Wendersre. Ám az európai sikerszériának most vége, mert megindult az ázsiai roham. Hong Kong legjobbika, John Woo immáron harmadik filmjét forgatta az Államokban. Elõzõ két eposza, bár magán viselte mindazon stílusjegyeket, melyek a kertitörpe méretû kínait a világ egyik legkultikusabb figurájává avanzsálták, jobb esetben is alulról ütötték meg a szar kategóriát, klónozott, reinkarnálódó motorosaival, illetve atomterroristáival. E bárgyú filmekben nyoma sem volt mély, jól kidolgozott karaktereknek, fatalista világképnek, pedig Sergio Leone kínai leszármazottja odahaza még kedélyes akciódrámákat és nem egyszer vígjátékokat produkált. Szerencsére az Ál / Arc már ismét a régi Woot mutatja. A film két hõse arcot, sõt személyiséget cserél, így lesz a megszállott pandúrból rabló, s az elmebeteg rablóból pandúr. Micsoda lehetõségek rejlenek egy ilyen sztoriban! És Woo ki is használja az összeset. Feszült, látványos, tökéletesen megkoreografált, pszichológiailag is hiteles akciódrámát láthatunk, potom két és negyed órán keresztül, azonban egy percig sem unatkozunk. Woo régi jó önmagát idézi a halál fatalista, lassított felvételes mészárlásokban tobzódó, kiábrándult ábrázolásával, s a feszültséget éjsötét humorral lazítja fel. A hihetetlenség határát súroló, néha önparódiába forduló akciójelenetek váltakoznak két nagyformátumú karakter pszichológiai harcával. John Travolta és Nicholas Cage. Legutóbb de Niro és Pacino alakított ennyire szeretni és gyûlölnivaló, szélsõséges duót, Travolta és Cage méltó utódaik. Nem csak saját karakterüket játsszák kiválóan, hanem a másikét is: eltanulták egymás jellegzetes gesztusait is, maximumot hozva ki szerepükbõl. Ráadásul megannyi film után Nicolas Cage elõször visel a fején normális frizurát. A technikai megoldások is kiválóak, Oliver Wood tökéletesen vizualizálja John Woo csapongó fantáziáját, döbbenetes akciójeleneteit, melyeket a vágás még kegyetlenebbé, még látványosabbá varázsol. Összességében az egész film úgy, ahogy van, tökéletes, lenyûgözi, elborzasztja, megzavarja és magával ragadja a nézõt. S a végére egy kis plusz info, az Ál /Arc Woo elsõ sikerfilmjének, a Gyilkosnak egyfajta remake-je, amit idehaza valószínûleg csak nagyon kevés ember látott.
Forgalmazza az Intercom.

A filmek közti válogatás során a közönség egyik fõ szelekciós szempontja, hogy milyen mûvészek - rendezõ, színészek, ritkábban operatõr - neve fémjelzi az alkotást. Ezt figyelembe véve érthetõ, hogy filmsikerek után az alkotók régebbi alkotásai gyakran csak idõben jelentõsen elcsúszva találnak be hazánkba. A fosszilis premier effektust Emir Kusturica sem kerülhette el, a bemutatásra kerülõ Cigányok ideje ugyanis az itthon bemutatott filmjei közül a legrégebbi.
Bár a Cigányok idejét frissnek nevezni legalábbis túlzás lenne, az elkészülte óta eltelt nyolc év alatt mit sem vesztett aktualitásából. A cigányság ún. társadalomba integrálása ugyanis nem oldódott meg varázsütésre. Továbbra is az évszázados beidegzõdések és szokások irányítják a romák életét, és sajátos inerciarendszerük társadalmat képez a társadalomban. Kusturica ebbe a polgári mércével mérve idegen és elfogadhatatlan világba kalauzolja a nézõt egy igaz alapokon nyugvó tragikomikus dráma segítségével.
A film fõhõse, Perhan, a népmesék és romantikus kalandregények gyerekhõseinek rokona, huszadik századi megfelelõje fanyûvõnek, a legkisebb fiúnak, az árva szegénygyereknek. Hogy beteg kishúga számára megvásárolhassa az orvostudomány kínálta csodás gyógyulást, nyakába veszi a világot. Története a klasszikus szerencsepróbáló vándorút modern környezetben. Csakhogy az árva szegénylegény megpróbáltatásai ezúttal nem a valóságban soha el nem ért megdicsõülésrõl mesélnek, a meseszerû elemek ezúttal nem a realitástól való elszakadás eszközei.
A Cigányok ideje nagyon is életközeli film. A putriváros realista bemutatása, az amatõr színészek megformálta karakterek különös, féldokumentarista jelleget kölcsönöznek ennek a 144 percnek. Ám felesleges attól tartani, hogy valamiféle védõbeszédet vagy vádiratot, a kulturális szakadékok és hátrányos helyzet ezredszer is felböfögött szociológiai pempõjét kapunk a jegy áráért. Kustirica nem a több évszázados életforma percek alatti átalakításáról mesél, pontosabban nem direkten errõl. Sokkal inkább a környezetébõl kiszakadó, ismeretlen világba csöppenõ naiv ember kiszolgáltatottságáról. Mozija nem csak életközeli, de élettel teli is, mély humorú, bájos és sziporkázó film, amit durva hiba kihagyni.

Az italo-amerikai filmesek nagy része abból él meg, hogy gengszterfilmeket forgat. Valószínûleg többüknek torkán akadt a lasagne, amikor meghallották, hogy egy törzsgyökeres angol pasas, Mike Newell, aki a Négy esküvõ, egy temetéssel vált ismertté, gengszterfilmet rendez, méghozzá megtörtént eseményekbõl. Aztán felkötötték magukat a spagettire, amikor meglátták, hogy milyen jól. A film fõhõse Donnie Brasco néven évekig a maffia tagja volt, hogy információkat szerezzen tevékenységeikrõl. Ám egyik elsõdleges célpontja, Lefty igen megszereti és apa-fiú kapcsolat alakul ki közötttük, mely egészen az ügynök lebukásáig tart. Newell rendezõi stílusa s az, hogy a hitelességre törekedve rendkívül aprólékosan ábrázolja az amerikai-olasz lelket és alvilágot, Scorsesét idézi, ám egy pillanatra sem válik szolgalelkû klónná. Filmjének hõsei hétköznapi, mégis egyedi emberek és gengszterek, akik a Mocskos Utcákról kerültek a Nagymenõk közé, s nem egyszer torz, a bevett társadalmi szokásokat majmoló emberi kapcsoltokhoz és becsületkódexhez ragaszkodnak. Al Pacino maga a Digó Gengszter, ahogy kivénhedt csontjaival, prosztatarákjával és állandó zsörtölõdésével, machbeti hatalomvágyával még mindig veszélyes s csak érzelmei verhetik át, Johnny Depp pedig méltó társa a nagymenõk társadalmát sokáig idegenkedve figyelõ, ám végül szimpatizánssá váló beépített ügynökeként. Kettejük kapcsolata már majdnem olyan romantikus, mint egy hollywoodi multikolor szerelem, de azzal ellentétben abszolút hiteles és emészthetõ. A film egyébként megdönti Tarantino rekordját az egy mondatra esõ csúnya szavakat, illetve az egy percre esõ kegyetlenkedéseket illetõen, s mégis, ez a vallásos áhítattal kevert trágár zsargon s gyomorforgató erõszak adja meg a film igazi fûszerét. S hogy egy angol képes legyen egy ennyire italo-amerikai filmet készíteni, igazán értékelendõ teljesítmény.
Forgalmazza az Intercom.