Mostanában a hollywoodi filmzene válogatások között elvétve találunk csak olyat, mely az aktuális trend ellenében rock, ne adj isten, metal zenéket tartalmaz hangulataláfestõként. A Spawn nevezezetû film zenei szerkesztõje egyenesen forradalmasít, ugyanis a metal zene legjobbjait hozta össze az underground techno sztárjaival. Ilyesmire ezidáig csak egyszer volt példa, amikor metal és rap bandák mûködtek együtt az Itélet éjszakája filmzenéjén, de az távolról sem volt ennyire durva. A filmet, melyet januárban mutatnak be, még nem láttam, de a zene önmagában is üt: már az elsõ szám az arcunkba mászik, és maximálisra löki az adrenalinszintünket, magával ragad, leránt egy sötét, hangosan kattogó ipari pokolba, s nem is ereszt többé. Talán elsõre furcsa hallani a techno alapokon dühöngõ gitárokat, a dobgépeket túlüvöltõ, vagy túlsuttogó rockhõsöket. De a Nine Inch Nails, a Ministry, a Fear Factory, sõt a Prodigy is hasonló zenét csinál, s úgy látszik, már nem a hagyományos pengetõs zenekaroké, hanem ezeké a rockot samplerekkel összeházasító, embertelenül mély hangzású ipari szörnyetegeké a jövõ. A Sneaker Pimps technós alapjaira Marylin Manson suttog bársonyos hangon mindenféle kedvességeket, Kirk Hammet gitárjátékát a Chemical Brothers anyagos, ördögidézõ õrjöngése kíséri, a rockerré váló Moby samplereire a Butthole Surfers nyomat elszállós vokál és gitárkiséretet, Dj. Spooky az album legjobb számát kreálja az ördögien kiforgatott Metallica klasszikus, a For whom the bell tolls- val, a Prodigy döbbenetes tempót diktál Tom Morelloval, a Rage Against The Machine gitárosával, és a Slayer az Atari Teenage Riot-val, egyenesen a pokolba visz. S mindegyik számban megtalálható mindkét résztvevõ zenekar egyéni stílusa, hangzása. Nagyon durva, nagyon szokatlan, nagyon eredeti és nagyon nehezen befogadható. Szemellenzõs tecnofüggõk és rockerek valószínüleg felvagdossák majd az ereiket, de a különlegességre vágyóknak bejön majd. S ha a film feleennyire kemény és mozgalmas...

Egy zenekar nyolc év alatt sokat változik. Az egyszerû, háromakkordos punk- rock alapoktól, a Motörhead-es headbangelésen át a néha bulizósan lassúba hajló, mégis beérett, modern rockzenéig. S a szövegek sem a zsigeri agressziót, a nyomor, a politikusok iránt érzett megvetést és a zsernyákok iránt érzett dühöt közvetítik már, inkább magukba fordult emberek gondolatait, érzelmeit , s lassan apadó dühét tükrözik. A Tankcsapda egyedi jelenség, sõt intézmény Magyarországon. Nem elég, hogy jószerivel az egyetlen teltházas koncerteket és tisztességes lemezeladást produkáló hazai rockzenekar, de mer változni, modernizálódni. Ne gondoljuk azt, hogy zenéjük elnyálasodásáról, samplerek használatáról lenne szó! A zene ízig- vérig a kilencvenes éveké, igaz, nem kevés Faith No More-os, Motörheades, sõt, helyenként Kornos hatásokkal, de egy pillanatra sem válik szolgai kopírrá. Az egész lemez úgy, ahogy van, jó: pezsdít, ringat, andalít, fölráz és dühít. Lukács Laci szövegei már kevésbé nyersek, bár még mindig szókimondóak: már nem a bugaci gettók utcáiról regélnek, hanem hangulatképek, benyomások, az edigieknél lényegesen elvontabb gondolathalmazok a nõkrõl, szerelemrõl, igénytelenségrõl, erõszakról, s úgy általában a való világról. Nagyon ütnek a betépõsre lassult, helyenként beinduló, fétnómóros balladák, a Kicsikét, a Múlik, a Forrás, a régi szép idõket idézõ Vezér, Bárány, Vonat, Rio, vagy a szövegileg teljesen elkúrt, mégis hangulatos Disco, illetve a Tankcsapdától teljesen szokatlan, Tarantinos hangulatú Akapulko, mely a legjobban sikerült nóta a lemezen. Csak egy dal nem illik ide, a kilencvenes évek Tankcsapdájától nem várnánk egy olyan, zeneileg és szövegileg is igénytelen számot, mint a Sztyuárdesz. Maga a lemez is egész jól szól, sõt a Kicsikét-hez készült klip, a Tankcsapda fennállásának történetében elõször, nézhetõre sikerült. A régi rajongók, akikre csak olcsó rímekkel és három akkorddal lehet hatni, fújolni fognak, de a többiek azt hiszem, szeretni fogják ezt a kicsit nehezen befogadható, mégis nagyon feelinges és jó anyagot. A lemezzel egyidõben jelentette meg a multimédia cézárja babérokra törõ Wanted Váradi Ferenc, saját bevallása szerint bukott újságíró könyvét a zenekarról. A könyv szó talán kissé erõs, ugyanis képek, információk és interjúk egybekutyult halmazáról van szó, mely megpróbálja végigkövetni a Tankcsapda történetét kezdetektõl napjainkig. Ha sikerül rendet raknunk az írott Anarchiában, kapunk egy rakás érdekes és hasznos, valamint egy rakás teljesen felesleges infot Lukács Laciék különféle koncertezõs, turnézós, valamint magánjellegû szokásairól, gondolatairól. Váradi valóban bukott újságíró, mert sablonos, felszínes kérdésekre tucatválaszokat kap, viszont pontos kronológiát állított fel a zenekar viselt dolgairól. A könyv legjobb része az író önkritikus firkálmánya a könyvrõl majdan megjelenõ kritikákról, ugyanis jóslatai, azt hiszem ülni fognak. Viszont a Tankcsapda rajongók ennek ellenére rockbibliaként kezelik majd a könyvet, s ez nem is baj. Ja, és tök jók a képek!