A mostanság át és kialakuló Petõfi Irodalmi Múzeum kis életrajzi tárlattal ünnepli Tamási Áron születésének századik évfordulóját. A kiállitást a rendezõk szerint, fenyveshangulat és az Alkotás utcai lakás levegõje járja át.Nem én vagyok a megmondhatója, sikerült e mindez, azt azonban tudom, nagy felelõsség emléktárlatot rendezni. Mindenféle kisiskolás, megnézi a nekik elõirt - éppezért számukra többnyire utálatos- kiállitásokat, de nem biztos, hogy innen is menten elforduló hangulatban távoznak majd.
Tamási Ágota, a Múzeum volt munkatársa hagyta munkahelyére az iró tárgyi emlékeit, melyekbõl tartalmilag érdekes, formailag lendületes, látványos alkotás született. Birck Edit, Püski Anikó, Katulic László és Lencsó László szellemidézése nem unalomig hosszú, inkább feltölt, mint kimerit. A Palota állványozott környezetébe teljes mértékben belesimuló, nyers megmunkálatlan, rönkalakú fákból készült vitrinekben mesterfotók, pipák, kiadványok, emlékek pislognak, de itt van az író postájának egy része is... És amin igazán nyomon követhetjük életútját, az arcképes vagy anélküli igazolványai.
Ez utóbbiak mutatják, hogy 1897 -1966-ig hányezer dologban vállalt részt Tamási. Látható itt, hogyan változik arca, szeme, szájtartása s látható olyasmi is ami nem változik soha. Ezek a folyamatok persze mindenkinek másfajta láncszemekbõl rakódnak össze, igy aztán másnak más benyomása lesz.
Milyen is volt Farkaslakán, Boszniában, Kolozsváron, Pesten vagy New Yorkban... 1923- ban, amikor ott hetven dollár a semmire is kevés, de ha hazajönne egész családja jólétben élhetne havi keresetébõl. Milyen volt, mikor kiadta Lélekindulás címû kötetét, milyen volt hazajönni, és milyen lehetett akkor, mikor premierjeit ülte végig hazánk kis és nagyszíházaiban tenyerét dörzsölve...
Ha másért nem, ezekért figyelmünkre mindenképp érdemes kiállitás ez: már csak a megközelités miatt is. Emberként nézni minden magunktól már az iskolában elidegenitett-távolitott figurát, akik adtak valamit. Akár közvetve is. Merthogy adtak, az ma már biztos. Most üveg alatt van szellemi értékeikre való utalás.
Mindegy most, hogy népi volt, mint Szerb Antal irja, "ha Illyést vagy Tamásit, mint a nép igaz gyermekeit ünnepeljük /vagy átkozzuk/, tulajdonképp legfõbb szándékaikat hamisitjuk meg".

Azt mondja, hat éve foglalkoztatja a jelenség: egy geometrikus alakzat körül kialakuló folt és a törzsforma viszonya. Aurának nevezi, mert ennél találóbb név aligha van ennyi változatos megjelenési formára. Virágszirmok, - halom lehulott levelek, csikkek, fecnik a nedves, de már száradó aszfalton.
Alkalmazott grafikán végzett az illetõ, úgyhogy tõle mindez nem annyira meglepõ: Szõnyei György DROPS címû tárlata elé írott szórólapján olvashatjuk mindezeket, az alkotó saját tollából. Jólesik folytatnom a szórólapot:
Viz és levelek, olajos haldarab és fehér abrosz. A történet a kör akakú csepp és a folt viszonyaiban zajlik. A centrumban ott csücsül a csepp, birodalmának határait a végtelenre bízva.
Negatív változat is van: golyó- és repesznyomok téglák közé fúródva a házfalon. A lövések becsapódási erejét - szintén auraként- a fekete lyukak körül keletkezett sérült vakolat alakja és mérete mutatja. Szõnyei György fokozhatatlan felszíni végleteknek tartja a cseppeket meg a lyukakat, megnyugtatóan minimálisak - mondja, mégis, vagy talán éppen ezért elegendõ alapanyag egy festményhez. Sõt, egy egész kiállításhoz is, melyet a Ludwig Múzeum munkatársai október kilencedikére készítenek el a nagyközönség számára az Õszi Fesztivál keretében. A kiállítás november tizenhatodikáig látható.

A Mûcsarnoki esték címû rendezvénysorozat három nagyon fontos mûvészeti ág kortárs mûködésérõl próbál beszámolni. A film és videómûvészet terén nemzetközi szemlét tart október 5-8 között. Bemutatja Hámos Gusztáv két filmjét, öt francia úr rövidfilmjeit.
Emellett a strassbourgi és a magyar Iparmûvészeti Fõiskolák és a képzõsök intermédia szakos hallgatóinak videói is láthatóak lesznek. Nyolcadikán videóösszeállítással folytatódik a sor, aztán 15-tõl az elmúlt harminc év fõikolás vizsgafilmjeibõl válogat Varga Balázs. Október utolsó napján láthatjuk majd a karlsruhei Zentrum und Medientechnologie Multimediale 5. Nemzetközi Videómûvészeti Fesztivál díjnyertes alkotásait.
A zenei programok sem érdektelenek: az Elektroakusztikai fesztivál keretében játszik majd október 11-én az EAR együttes, másnap pedig a Beast Studio Angliából.
Rakovszky Zsuzsa és Kántor Péter legújabb versesköteteit mutatja be a Magvetõ Kiadó kilencedikén este 6 órától. 14-én a Magyar Napló Lengyel száma jelenik meg a folyóirat estjének keretében.

Varázslatos évek voltak! A világ akkori kultúrmetropoliszában, Párizsban a Montmartre higanygõzlámpa módjára vonzotta magához a mûvészeket, akik akár az éhezést, nyomort, a polgári egzisztencia teljes hiányát is hajlandók voltak vállalni a mûvészeti akadémiák barna-okker színekkel kitaposott ösvénye helyett. S miközben a minden láthatót benyomássá konvertáló impresszionizmus és az azt követõ posztimpresszionizmus uralták a mûvészeti életet, az utóbbival összefonódva elindult világhódító útjára a szecesszió.
Az Art Nouveau nem csupán az összes mûvészeti ágat hódította meg, nem egyszerûn a bútorkészítéstõl az ezüstmûvességig mindenhol megjelenve gyûrûzött végig a világon. Egyre népszerûbbé válása és a litográfiai eljárások fejlõdése együttesen lehetõvé tették a plakátkészítés önálló mûvészeti ággá fejlõdését. A festészet kivonult az utcára. Toulouse-Lautrec, Chéret és Mucha varázslatos munkái voltak az elsõk és mindmáig leghíresebbek, melyek Párizs utcáit mindenki számára látható szabadtéri tárlatokká varázsolták.
Vajh, mivé lettek mára a századvég- századelõ utcai képcsarnokai? Kérem, ne rémüljenek meg, nem az Art Nouveau vagy Art Deco eltûnésén kívánok keseregni, nem a múltba révedõ, értéket csak ott keresõ és találó nosztalgiázás a célom. Kérdésem általában falragaszokra vonatkozik. Pontosabban a mûvészeti mércével mérve is magas színvonalú falragaszokra. Mert plakát, figyelemfelhívó és informatív képes-szöveges papírlap akad számtalan. De hogy a falakat, nyíltszíni tacepaókat és drága pénzen bérelhetõ monstre kereveteket borító plakátok a forintokban mérhetõ forgalomnövelésen túl milyen értéket képviselnek, nehezemre esne megmondani.
Mielõtt még valamiféle requiembe fulladna az írás, sietek leszögezni - dicsérni jöttem a plakátmûvészetet, nem temetni. Mert mûvészi mércével mérve is színvonalas plakátok igenis készülnek napjainkban is. Bár valószínûleg már sosem fogják szabadtéri tárlattá varázsolni az utcákat, és jelentõsségük sosem lesz akkora, mint hajdanában, léteznek. Errõl tanúskodik az a kiállítás is, amelyik szeptember 2-án nyílt meg a Lengyel Intézetben, és október 21-ig tekinthetõ meg.
A kiállítást Anna és Edmund Lewandowski magángyûjteményébõl állították össze. A felvonultatott falragaszokat létrejöttét egytõl egyig az irodalom inspirálta. Ily módon a negyven évet átfogó gyûjtemény darabjait nem csupán a plakát lényegét képezõ, figyelemfelkeltõ, könnyen dekódolható ábrázolás köti össze. A lengyel és világirodalom remekei által ihletett mûvek sajátos, egy családdá kapcsoló billoga a könyvre, és általában az irodalomra utaló szimbólumok sora, amely az egyszerû nyomtatott betûtõl az írók, szerzõk grafikai megjelenítéséig terjed.
A banalitásukban és önismétlésükben is sokszínû jelképek arról tanúskodnak, a plakátmûvészet színekben és formákban, a jól ismert elemek rekombinálásában való tobzódása és kalandozása nem ért véget. Bár a plakát reklámérték terén nem versenyezhet a modern eszközökkel és módozatokkal, és jelentõssége, mint mûtárgynak, megfakult, a mûfaj él. Él és egzisztál a gusztustalan óriásplakátok, ecsetet-festéket sosem látott mûvészek és a falakat elborító megannyi szemét árnyékában is.