Mint számos beszámolóból ismert, a fekete emberek azok a különös figurák, akik egy-egy UFO észlelés után felkeresik a szemtanúkat, és a lelkükre beszélnek, hallgassanak különös tapasztalataikról. Ez az, amit a köz tud róluk. Amit már kevesen sejtenek, hogy õk a kormány alkalmazottjai, akik a Földünkre látogató megannyi idegen etnikum ügyes-bajos dolgait intézik - szigorúan fû alatt. Merthogy a változatos formájú és tulajdonságú idegenek csak úgy özönlenek planétánkra, vámmentes piába és bagóba ölik vagyonkájukat, vagy halálra rémítik a vasárnapi rántott húsos idill felett gubbasztó honpolgárokat. No de mi történik, ha az Orion csillagképbõl egy rosszindulatú gigantbogár ízelt lábait planétánkra teszi? Nos, akkor ...

Akkor kezdetét veszi az UFO témában született filmmarhaságok legújabbika, melyet ezúttal tagadhatatlanul marhaságnak is szántak. Akiknek Tim Burton nem oly régen bemutatott, lobotómiával felérõ agytikkasztása jut az eszükbe, és gyengus utánérzésre számítva húzzák el a szájukat, ezúttal tévednek. A Fekete zsaruk ugyanis nem paródia, célja nem az ilyen-olyan ûrveszedelem filmek karikírozása. A film mûfaját leginkább sci-fi akcióvígjátékként határozhatjuk meg, amely kizárólagos célja, hogy 102 pernyi mókát csempésszen életünkbe. Hogy miként teszi?

A fekete zsaruk kacagtatása azon az egyszerû felismerésen alapszik, hogy a mûfaj - értsd sci-fi és oldalhajtásai - megszokott elemei megfelelõ tálalásban a humor kiváló forrásai lehetnek. Ed Solomon író pedig nem tett mást, mint az ilyen lehetõségeket kínáló komponenseket kiemelte, és úgy fûzte fel egy egyszerû történet fonalára, hogy nyilvánvaló legyen komolytalan mivoltuk. Ha kellet, túlzott, ha kellet bagatelizált, a különöst hétköznapivá varázsolta, és az unalomig ismert alapmotívumok alig-alig megváltozva, de egy szokatlan nézõpontból szemügyre vételezve máris mókásnak hatnak.

Bár Solomon nem operált bonyolult eszközökkel, jól csinálta, amit csinált. Már csak a látványtervezõknek kellet egy kicsit kepeszteni, ki is tettek magukért, és az összegyûlt ötletcsokor filmé fabrikálása Barry Sonnenfeldnek nem okozhatott nehézséget. Ugyanígy kevéssé tehette próbára a film Tommy Lee Jones és Will Smith képességeit, mikor a két sötét öltönyös keménylegényt kellett életre kelteniük. Szóval minden egyszerûen mûködik, és ezúttal nagyszerûen is. Merthogy a végeredmény ezúttal az Adams Familynél könnyebben emészthetõ, kellemes vígjáték, amelyre minden nevetni szeretõ mozilátogató bízvást jegyet válthat. Forgalmazza az Intercom.

Batman vitathatatlanul az egyik legnépszerûbb képregényhõs világszerte. Nem rendelkezik természetfeletti erõvel, mint Superman (s ráadásul nem impotens a kriptonittól!), nem issza halálra magát, mint Philip Marlowe (igaz, a humora sem olyan jó), nem pszeudointelligens, mint Dredd Bíró, s csak csekély családi alapú lidércnyomás és tudathasadás tartja éjjel ébren. Tehát Bruce "Bõregérember" Wayne korunk hõse, kinek gyökerei még a Leonardo féle reneszánsz embertípushoz vezetnek vissza: sokoldalú, erejére, eszére és a modern technikára támaszkodik Gotham city mutoid, kattant agyú bûnözõinek leküzdésében. Hollywood természetesen nem hagyhatta ki, hogy Bob Kane sötét lovagját is kétdimenziós celluloid alakká gyúrja, a kérdés csak az, milyen eredménnyel. Kane valószínûleg bõszen forog a sírjában, mivel az eredmény igen kétes. A sorozat már negyedik epizódjánál tart, a rendezõ ismét Joel Schumacher. Rég vége már Tim Burton sötét, gótikus Gotham Cityjének, a stílusos, mutáns gonoszoknak, akik egyéni karakterüket egyenesen az emberi psziché legmélyébõl nyerik. Az új Batman a képregények és a fast food esztétika keresztezése: sematikus, ósdi karakterek és hihetetlen, néha már röhejes akciójelenetek csomagolódtak egy gigantikus, Barbie színekkel megfestett videoklippbe. Egyedül Batman fejlõdött egy kicsit, már nem annyira jelentéktelen, mint Michael Keaton Bõregere, s nem annyira tenyérbemászó, mint Val Kilmer árja igazságosztója. George Clooney, a tõle megszokott lazasággal hozza a figurát, és alkatilag sem hagy kívánnivalót maga után. Ám a forgatókönyv bárgyúságán, mely már az amerikai comic és multimédia junkie gyerekeknek sem jött be, képtelen felülemelkedni. Szép, színes képekben értesülhetünk arról, hogy Batman és kis haverja Robin miképp rakja helyre a mérgezõ feromonokat párologtató Méregcsókot, és a fagyos modorú Mr. Jégcsapot. E két gonosz sem stílusban, sem eleganciában nem közelíti meg Jokert, vagy Pingvint, pedig Uma Thurman egyszerre ronda és libidóemelõen erotikus nõgonosza,, vagy Arnold Schwarzenegger bájos akcentusú, Robotzsaruba oltott Terminátor jegeslegjobbja messze felülmúlja a többi szereplõt. Alicia Silverstone egyszerûen a Természet tévedése, mint Batgirl: esetlen, csúnya, ostoba, és abszolút tehetségtelen. Chris O' Donnelnek egyes nõk szerint jó segge van, színészi kvalitása ki is merül ennyiben. A látványra nem lehet panasz, gigantikus, színes- szagos díszletek között kergetõznek hõseink, s rendkívül látványos speciális effektusok kápráztatnak el. Elliot Goldenthal gótikus zenéje, mint a film egyik legnagyobb értéke, a Burton féle Batmant idézi, de hangulatát hamar megtörik és hazavágják a mindenféle divatos, rissz-rossz betétdalok. De hiába a szép és hangos csomagolás, Batman divatba és bárgyúságba fúlt, a fantasy noirból mûanyag tündérmese lett. Batman rajongóknak szigorúan NEM ajánlott! Forgalmazza az Intercom.

Ha az ember a tengerentúli filmtermésben kíván valami érdekeset felkutatni, érdemes az ígéret földjének északi részén kutakodnia. Az egykoron aranylelõhelyeirõl híres Kanada ugyanis nem egyszer örvendezteti meg a moziszeretõket néhány csillogó celluloid nugettel. A figyelemre méltó hozamban jelentõs szerepe van Atom Egoyan rendezõnek, aki eddig mintegy fél tucat vászonra vetített álommal próbálta elnyerni a közönség és a szakma kegyeit. A Moszkvai Film Fesztivál zsûriének különdíja, a Cannes-i Film Fesztivál FIPRESCI díja arról tanúskodnak, ügyesen próbálkozik. Az utóbbi elismerést '94-ben vívta ki Exotica címû alkotásával. Örömmel jelentjük, a film hozzánk is megérkezett.

Az Exotica dramaturgiáját alkotója a sztriptízhez hasonlította - felettébb találóan. A jelenbéli események - egy iskolás lánynak öltözött táncosnõ és egy hûséges vendég különös kapcsolata, fûszerezve a konferanszé féltékenységével - fokozatosan bontogatja, rétegenként hámozza le a titokzatos múlt fátylait. Felesleges azonban valamiféle szimpla, idõvisszafejtésre építõ krimire számítani. Egoyan nem csupán valami titok felderítésére apellál, sokkal inkábba titkot használja fel, hogy hõseit põrére vetkõztesse, leleplezze sajátos rituáléik, abszurd viselkedésük miértjét.

A lecsupaszítás ezúttal inkább izgatóra, semmint izgalmasra sikeredett - minden bizonnyal az alkotók szándékának megfelelõen. Az Exotica ugyanis nem a szikár értelmi bravúrok filmje. Nem mintha mellõzné a logikai gubancolás manõvereit, ám azt jócskán átszövögetik olyan emocionális és hangulati elemek, amitõl ez a film lassan szálaiban áttekinthetõ, egészében magával ragadó szõttessé válik. Hogy így lehet, abban nem kis szerep jut Paul Sarossy operatõrnek, Egoyan hû alkotótársának, aki bravúros látója és láttatója az Exotica különös miliõjének.

Bár nem vagyok híve az „egész stáblistát dióhéjban kivesézek" jellegû írásoknak, ezúttal durva hiba lenne elfelejtkezni a színészekrõl. A bájosan izgató Mia Kirsner, a hálóban vergõdõ Bruce Greenwood, és akit a Crash és Prophecy után felesleges bemutatni, Elias Koteas - ez a hármas varázsolja élõvé azt a különös fúgát, amely során a karakterek egymást kergetik-ûzik a közös emlékek és tapasztalatok purgatóriumán át. Az Exotica ugyanis nem csupán a lecsupaszodás, de a megtisztulás és feloldozás meséje is. Ettõl válik pszichotriller elemekkel átszõtt kegyetlen trancsírozás helyett emberi filmé, olyanná, amit feltétlenül érdemes megnézni. Forgalmazza a Titanic Alapívány.

Erich Röhmer valószínûleg a legunalmasabb ember a világon. Kispolgárokról, közönséges életutakról, aprócska érzelmekrõl, hétköznapi csalódásokról regél hétköznapi embereknek. Lassan. Unalmasan. Legújabb filmje, a Nyár Meséje a Négy Évszak trilógia új darabja. Hosszú beállítások, statikus snittek, s egy rakás hormontúltengõ, szerelemvágyó, tébláboló fiatal. Valahogy olyan cuki az egész: zöld mezõn virágok szagolgatása, csendesen túláradó érzelmek, sehol egy viharfelhõ. Gaspard vakációját Bretagne-ban tölti, a vele történõ rém izgalmas dolgokat, három nõhöz fûzõdõ kapcsolatát szenvedjük végig két órán keresztül. Hõsünk nem kezdeményez, inkább hülyeségekrõl moralizál, vég nélküli beszélgetésbe keveredve háreme három tagjával. És hagyja, hogy a lánykák hanyatt vágják. Az érzékeny, empatikus Margot, akit az értelmes nõ esszenciájának szántak, de csak a kenderszívó filozófiaszakos nyaral figurát hozza, a dévaj, érzéki, felszabadult és felvilágosult Solen, aki annyira sablonos, hogy az már fáj, és az idealizált szõke eszménykép, a valójában hisztis, döntésképtelen Lena, aki maximum egy mazochista aranyifjú nedves álma lehet. E négy jól kitalált és eredeti karakter kering egymás körül, hol dugnak, hol moralizálnak, hol csak mászkálnak a tengerparton, ja és idõnként rémborzasztórettenetes hangon énekelnek tengerészdalokat. S a végén nincs happy end, hõsünk egy rakás tapasztalattal bölcsebben hazamegy, anélkül, hogy valamelyik lányt a hárem közül bezsákolta volna. S az élet megy tovább. Hiába, ez a film se nem eredeti, se nem izgalmas, még csak nem is bölcs, csak egyetlen, szépen fényképezett unalomfolyam, mely bosszantóan lassan hömpölyög végig a vásznon. Kurva idillikus. Ez egy ilyen nyár? Forgalmazza a Budapest Film.

Ez a film nem komoly. Egy percre sem. Mi tagadás, rég szórakoztam ennyire jól egy akciófilmen. Mert amit Renny Harlin az Utánunk a Tûzözönnel mûvel, az az akciófilmek esszenciája és paródiája. Vegyük az összes sablont: cinikus hõs, szeretetre méltó kétbalkezes segítõ, látványos, kemény jelenetek. Vegyük a Halálos fegyver íróját, Shane Blacket. Ezután kutyuljuk meg az egészet: legyen a tökös hõs nõ, a kétbalkezes segítõ férfi, váljanak az akciójelenetek véresen komolytalanná, és kész minden idõk legszórakoztatóbb kalandfilmje. A hõsnõ egy kisvárosi emlékvesztett tanár, akirõl a késõbbiekben kiderül, hogy a kormány bérgyilkosa volt. Egy lepukkadt fekete magánynyomozó próbál segíteni tisztáznia múltját, s ennek megfelelõen halálos veszedelembe kerülnek. A nõ lassan visszanyeri emlékeit, személyisége megváltozik, lelkes családanyából gyilkos kedvû acélvaginává avanzsál. S minden felrobban, szétesik, mindenki meghal, mi pedig jót röhögünk. Renny Harlin a dinamikus Die Hard 2 és a gyengécske Cliffhanger után teljesen magára talált. Lendületes, zökkenõmentes, látványos akcióparódiát rendezett. Túlspirázott akciójelenetek, és jól sikerült, néha morbid poénok váltják egymást, ahogy a két, remekül kitalált fõhõs végigrohan az akciófilmek teljes közhelytárán, és tör- zúz, mítoszrombol. Geena Davis abszolút jó nõ, s abszolút macho: Bruce Willis valószínûleg rettegve bújna el egy vele eltöltött éjszaka után. Davisnak két gyilok között még arra is maradt energiája, hogy tökéletesen ábrázolja a hõsnõ jellemváltozását. Samuel L. Jackson pedig egy röhejesen kétbalkezes fickó, aki erõsnek próbál látszani, de valójában értetlenül végigbotladozza az egész filmet az egyszemélyes nõi halálosztag mellett. Ráadásul szivárványszín ruháiban Jackson a filmtörténelem legharsányabban és leggusztustalanabbul öltözött néger akcióhõse, pedig Eddie Murphy és Wesley Snipes ruhatárát ismerve ez nagy érdem. Black forgatókönyve is ott van a szeren. Jobbnál jobb szövegeket ad az amúgy is tehetséges színészek szájába, sõt nem átallja kiparodizálni Davis elsõ komoly sikerét, a Thelma és Louise-t is. Messze az idény legszórakoztatóbb filmje. Forgalmazza a Flamex

Már megint egy vígjáték. Már megint két teljesen különbözõ fickó haverkodik össze és valósítja meg álmait. Tim Robbins, a precíz juppie, aki bosszúért liheg, ugyanis fõnöke alaposan megmászta a nejét, a céda meg hagyta. Martin Lawrence, aki elsõ látásra olyan, mint bármely kézmelengetõ feka brada Harlem bármelyik sarkán, második látásra viszont a szociális hálón lecsúszott, hátrányos helyzetû afro- amerikai értelmiségi. A film valahol nem más, mint egy vígjátékká higított Összeomlás happy enddel és egy olyan feketebõrû õrangyallal, akinek nagyobb a pofája, mint Eddie Murphynak, csak egy kicsit gonoszabb. Lagymatag jellem és sablonos társadalomrajz váltakozik kellemesen csattanó poénokkal: a Scatman John zenéjére ugráló Tim Robbins nem hétköznapi látvány, akárcsak a gigantikus méretû fallosszal rendelkezõ afrikai termékenységszobor, melyet csúnyán megcsonkítanak egy kard segítségével. Ráadásul két jól sikerült mellékszereplõ is képbe kerül, két rozzant keményfiú, akik mellre szívják, hogy hõseink az õ vadászterületükön rabolnak bankot. Az érzelmes családjelenetek, megható tettek és happy end elkerülhetetlenek, ám hála a jól sikerült gegeknek, ez a film messze kiemelkedik hasonszõrû limonádé társai közül. Ami pedig a zenét illeti, egész jó: Coolio és fekete társai kivételesen hallgatható zenét termeltek a film alá, melybõl egyértelmûen diszkó és rádiósiker lesz. Forgalmazza az Intercom