Mostanában trend, hogy az egykor agyszaggatóan kemény zenekarok valamilyen atmoszférikus zenével hökkentik meg rajongóikat. A Paradise Lost ezt már megtette elõzõ lemezáével, így ahhoz képest a One Second nem jelent nagy váltást. A gótikus metalból mára csak a gótikus jelzõ maradt meg, ugyanis Nick Holmes és bandája egyfajta Sisters Of Mercy meets Depeche Mode stílusban játszik mostanában. De ne gondoljuk, hogy egyszerû nyúlásról lenne szó, ugyanis a Paradise Lost az említett zenekarok fõbb erényeit egyesíti magában, melyet eredeti, velõbe vágóan tömör szövegek fûszereznek. Bár néhány szám (One Second, Mercy, Take Me Down) a Songs Of Faith and Devotiont idézi gyönyörûen, a dalok többsége jófajta, mélyen depressziós gót költemény. Test-lélek- vallás-szerelem-halál, ez valamennyi goth bandára illik, de egyikük sem tudta még olyan elementáris, patetikus erõvel megfolgalmazni és elõadni, mint ahogy azt a Paradise Lost teszi. Nick Holmes már rég nem hörög és csak keveset üvölt, kellemesen mély hangon énekel (s itt felidézõdik egy másik nagyszerû énekes, Dave Gahan hangja), míg kontrasztként a magasabb hangokat a dobos, Lee Morris énekli. Samplerek keverednek súlyos, élõ gitárokkal és dobokkal, olyan tökéletes zenei egyveleget alkotva, melyet sem a Depeche Mode, sem a Sisters Of Mercy nem volt képes elérni. Az emberi vágyak legmélyebb sötétjében járunk az Another Dayt, a Sufferert, és a Sane-t hallgatva, s borongós hangulatunkat csak a Blood Of Another, egy régi Lostot idézõ döngölõs doom szám szakítja meg. Igazi hangulatzene a One Second, mely tetszeni fog, ha Depeche Mode, vagy ha goth rock rajongók vagyunk, egyaránt.

A fenti cím rendkívül nagyfokú szerénységrõl árulkodik, amely nem meglepõ a nyolcvanas évek egyik legbotrányosabb zenekarától. De hol vannak a régi szép idõk, amikor Mike Patton a Real Thing crossover számaira hosszú hajjal õrjöngött a színpadon, c elõszeretettel vizelte le a rajongókat? A zenekar külseje alaposan megszelidült, s zenéjük is inkább egyfajta alternatív metalszerüséggé fejlõdött. Hiányzik már az agresszió, mely lendületet adott a FNM zenéjének, visszafogott tempó, riffek, a zenét szõnyegként aláfestõ szintetizátor, amely mellesleg messze a legnagyobb húzás az új lemezen. A szövegek néha még harapnak, ilyenkor megdördülnek a gitárok, s Patton megint üvölt (Naked In front of a computer, Got that feeling), de aztán ismét melankólia lassítja le lendületét csendes mormogássá. A dalok sok helyen a King for a dayt idézik, onnan gyökereznek a már -már slágeres számok, sõt, megkockáztatom, bármelyik lassú számot (Ashes to Ashes, Collision) megfeleltethetjük a Kingen találhatókkal. Az albumról a már említett Got that feeling, illetve a keleties hangulatú Mouth to Mouth tetszett igazán, de félreértés ne essék, hibái elenére a FNM nem csinált szar zenét. Ha ráhangolódunk a zenekar új, melankólikus hangulatára, s elviseljük az agresszív részek hiányát, nem fogunk csalódni. Az album címében foglalt állítással azonban nem értek egyet.

A Prodigyt lehet szeretni, vagy nagyon utálni. A Prodigy zenéje nem hordoz magában komoly üzeneteket, de nagyszerû feszültséglevezetõ hatása van. A zene már rég nem igénytelen dance mocsok, s már csak távolról emlékeztet az elõzõ lemez underground technojára. A Fat Of The Land különféle mûfajok kaotikus, brutálisra hangolt elegye: hip- hop (Diesel Power), eszelõs ipari(techno?) zúzás (pl. Mindfields), illetve olyan súlyos, gitárral telepakolt dalok, mint a Serial Thrilla, az L7 feldolgozás: Fuel My Fire, vagy a Breathe. Egyébként a horrorduo, azaz a Breathe és a Firestarter messze a legjobb dalok?, különösen Keith Flint idegtépõ halálsikolyai miatt. Érdekes módion a Prodigy zenéjének átható ereje, Maxim a horrornéger, vagy Flint a junkie tébolyult karizmatikája nem jön le a lemezrõl, a számok egyetlen kaotikus, dübörgõ basszusáradattá folynak össze, s nem képesek igazán beindítani az embert. A Prodigy tipikus példája a zenekarnak, amely élõben jön be igazán. S egy felháborító dolog, idehaza az albumot botrányosan magas áron lehet beszerezni, így bátran leírhatom: ennyiért nem éri meg.

Henry Rollins multitalentum. Költõ, színész, zenész, favágó stb. Talán szenátor még nem volt, de még ez is megtörténhet. A Rollins Band modern, kemény, aktuális zenét játszik, mind megszólalás, mind témák területén. Politika, agresszió, skizofrénia, degenerált társadalom, a világ õrült önpusztítása miatt érzett fájdalom, talán ezzel lehet legjobban jellemezni Henry Rollins szövegeit. A zene maga a jó értelemben vett amerikai alternativitást keveri hardcore elemekkel, ettõl válik intelligensé, mégis dühössé. Az új lemezen érezhetõ, Rollinsék sokat fejlõdtek. A már említett elemeken kívül a jazz is érezteti hatását, ennek eredménxyeként az anyag minden eddigi Rollins lemeznél komplexebb. Az elsõ négy dal igazi Henry féle intellektuálagresszió, de aztán valahogy megszelidül, legalábbis látszatra, ugyanis a nyugodt dallamok mögött hihetetlen erõ feszül. Dinamikus és expresszív az elejétõl a végéig, és henry Rollins félelmetesen jól énekel végig, annak ellenére, hogy hangja néha elég darkwave-osan cseng. A lemez legjobb számai: Shame, Starve, All I Want, The End of Something. A vicc az, hogy a kezdõ négy számról van szó, de sebaj, a lendület végig megmarad. Lehet, hogy az egyszeri HC rajongó agya nem veszi be, de jó és intelligens lemez a Come In and Burn.

Távol álljon tõlem a felségsértés, de James Brown õméltósága, a soul örök királya csúnyán átverte pösti hódolóit. Jött, látott, rövid ideig éltette magát, majd viharsebesen elhúzott. Úgy hagyta maga mögött a PeCsa publikumát, ahogy ugyebár az eb a sza(ha)rát szokta. Olcsó mûvházas haknit prezentált csupán. Haknit, amely összvissz hetven percig tartott, rosszul szólt, átgondolatlannak, szerkesztetlennek tûnt, mégis amíg tartott, valahogy jól esett. A zenekar ugyanis virtuóz dolgokat provokált, a vokálbabák dögöseknek és jótorkúaknak bizonyultak, a "mester" pedig ha tíz percenkét egyetlen percre összekapta magát, most is produkált csuda dolgokat. Brown ugyanis "ezer" életéve ellenére is jó erõben van. Hangja nem kopott, inkább még ércesebbnek hat. Csakhát a tûz hiányzik manapság Mr. Dinamitból...

Az õsi szenvedély, a gurubáj, az önemésztõ õrület immár a múlté. A "Szexmasinának" csak néha áll fel. Ráadásul Brown bácsi piszokul eltelt magától. Úgy érzi, hiszi, hogy ennyi is elég. Elég egy félkoncertet lenyomnia, elég, ha összevissza kutyulva olcsó bárzenészként kilöknie magából a Too Funky In Here-t, az It's Man's Man's Man's World-öt, avagy elég csak úgy odavetnie az imádott I Feel Good-ot. (I don't feel good...) Ám tõle mindez egyenlõ a semmivel. A király mezítelen. Önmagával és az õt totemszoborként tisztelõ közönségével szemben egyébként még arra is képes volt, hogy libabõröztetõen legjobb dalát, a Livin' In America címû ópuszt egyszerûen csak kifelejtse a repertoárból. Örök hari, Mr. Brown!

Bár kiadója inkább metal zeéket ad ki, az Arcanának még nyomelemekben sincs köze a rockhoz. A svéd duó muzsikája ugyanis egyértelmûen a Dead Can Dance- ével rokon, bár hangulatilag jóval dpresszióabb és nagyon kevés benne az etno elem. Ennek ellenére méltó párja, nem pedig kopírozója az angol zenekarnak, különösen azért, mert Ida Benggston énekesnõ oly éteri s érzéki hangon énekel, hogy az még a hangulatzenékre érzéketlen embert is megborzongatja. A kora (sötét) középkor elevenedik meg az Arcananak köszönhetõen: hatalmas várak, sötétben rejtõzõ árnyak, megégetett boszorkányok, trubadúrok, lovagok, fájdalom, szerelmi szenvedély, s egy kesrû, mégis szép életérzés: az Istenközpontú, szellemileg elnyomott középkori emberé. Peter Petterson igazi zenei zseni, talán csak Kitaro volt idáig képes egy szál billentyúûs hangszerrel teljes nagyzenekarnak álcázni magát, s ennyire sötét, mégis fülbemászó, hol csendes, hol monumentális dallamokkal belopni magát a hallgató szívébe. Teljesen mindegy, melyik albumot hallgatod, ha gondolatokkal telített lebegésre vágysz, egy másik világba, ahol minden egyszerûbb volt, lépj be az Arcana álmaiba.

Úgy tûník, mára ismét divatba jöttek (igaz, szólóban avagy "közösbe dobva" eddig is divatosnak számítottak) a kócbabák, a szexisen melldomborító dalospacsirták, akik izgatóan suttognak a kamumikrofonba és úgy rázzák a popót, hogy nincs férfiembör, aki ne gondolna azonnal a párzás mikéntjére. Bizony, a Spice Girls sikerébõl kiindulva a hazai menedzsment is rájött arra, mitõl döglik a légy, hogyan lehet egyslágeres muffokkal némbörvanos stexsikert vetni és aratni. A lista széles és folyamatosan bõvül. Csak néhány a house party-ra hergelt funky-spinédzserek közül: Bestiák, Baby Sisters, Fanny. Illetve a legfrissebb "termés": a Fresh.

Utóbbi csajtrió a Hungaroton - Gong aktuális felfedezettje. Nevükhöz illõen fittek és frissek. Ez is valami. Ált. iskolás, villanyfényes csókbulikhoz egyenesen kötelezõ az új korong megvétele. Mert mirõl is szólnak a dalok? Arról, hogy itt a nyár, eljött, de hamar el is ment az álmok szõke hercege, meg arról, hogyan száguldjunk át az aranyparton, s hogyan engedjük el magunkat a tiniálmok mezején. Mixre remix a válasz (az ex-Bonanzás Hauber Zsolt e téren - zenei rendezõi minõségében is - igazán profi), a muzsika fülbemászó, lehet rája mozogni. Ennyi. Semmi több. A szövegek (Valla A. mûvei) sematikusak és ötlettelenek. Az ének erõtlen, az énekesek képzetlennek tûnnek. A dolog mégsem tökérdektelen. A Fresh-trióba ugyanis szorult némi merészség és fantázia. A hiányosságok ellenére cini-cini muzsikájuk mégiscsak jobban esik és mûfaját tekintve találóbb is, mint a papritás - erikás véncsontpop.

Ha lehetõsége lenne rá, saját színházat hozna létre, egy teátrumot, ahol a pályakezdõ fiatalok bemutatkozhatnak. Világjáró énekesnõnk örömmel vállalná akár a mindenes titulust is, ha megfelelõ körülményeket teremthetne. Sass Sylvia ugyanis egyre több olyan ifjú tehetséggel találkozik, aki nem tudja, az iskola befejezését követõen hogyan, merre lépjen tovább. - Ha saját színházzal nem is, azért egy programsorozattal rendelkezik, hiszen tavaly az ön kezdeményezésére született a Fiatal Mûvészek Nyári Fesztiválja, amely idén már második születésnapját ünnepelheti.

Sass Sylvia Salomonként Jochanaan levágott fejével

- Nagyon örülök, hogy ebben az évben is színpadra léphettek az ifjú tehetségek a Hadtörténeti Múzeumban, a Don Giovanni elõadásában. Sajnos azonban számos kompromisszumra kényszerültem, hiszen igen szûkösek anyagi lehetõségeink. Nem is írtam ki magam rendezõként, elvégre elképzeléseimet a körülmények miatt nem tudtam maradéktalanul megvalósítani. Az viszont mindenképpen eredmény, hogy ezek a fiatal mûvészek megtanulják a szerepeket, én pedig segíteni próbálom õket a szerepformálásban, a darab értelmezésében.

- Önt is így támogatták pályakezdõ korában, ezért tartja ezt ilyen fontosnak?

- Nekem ez a természetes, én így nevelkedtem, már tizenévesen ezt szoktam meg a József Attila Gimnáziumban, ahol az édesapám tanított, s mivel édesanyámnak is számos növendéke volt, valódi pedagóguscsalád volt a miénk. Mindig érdekelt az, hogyan adhatom át a tapasztalataimat, hogyan hasznosíthatom a világban szerzett tudásomat. Ezért hoztam létre hat évvel ezelõtt a magániskolámat is, a Cant-Artot. Természetesen azt is meg kellett élnem, hogy nem minden növendékemnek tudok üdvözitõ dolgokat mondani, viszont akad néhány olyan hallgatóm is, aki az eltelt idõ alatt valóban kész mûvésszé érett.

- Már fõiskolásként arra vágyott, hogy egyszer majd a Zeneakadémián tanítson. Sok év elteltével ez az álma is valóra vált, hiszen a tavalyi tanévben már két évfolyamnak oktathatott dalirodalmat és kamarazenét. Olyan ez a munka, amilyennek elképzelte?

- Sõt, még sokkal-sokkal jobban élvezem, mint ahogy azt vártam. A növendékek nagyon tehetségesek, s boldog vagyok, hogy a zene egyre inkább háttérbe szoruló, de annál gyönyörûbb ágára hívhatom fel a figyelmüket. Szomorú, hogy manapság nagyon ritkák a dalestek, részben ezt a hiányt is igyekszem pótolni lemezeimmel. A Liszt-dalok után R. Strauss és Mahler szerzeményekbõl készítettem lemezt, jelenleg pedig Schubert és Brahms dalokat veszünk CD-re egykori tanítványommal, Fekete Károllyal együtt. Az album valószínüleg októberben kerül az üzletekbe.

- A Zeneakadémia, a magántanítványok miatt nem szorul háttérbe az énekesi pálya?

- Rengeteget tanulok a növendékeimtõl, s mindezt énekesként is hasznosíthatom. Mindig igyekszem egyensúlyban tartani a tanítást és a fellépéseimet, úgy osztom be az életemet, hogy mindennap jusson idõ a gyakorlásra is. Számos koncertet adok országszerte, emellett õsszel Londonba készülök, ahol egy jótékonysági koncerten lépek fel.

A kóruszene - vélik a muzsika "mártírjai" - feloldja a zeneszerzõ görcseit, gátlásait. A szerzõ lehet közérthetõ, szabad tonális zenét komponálnia, de kifejezheti magát egyszerûen, "póriasan" is. A kóruszene ugyanis afféle összekötõ habarcs. Szorosabbra húzza a szálakat a hangjegyeivel mindinkább magára maradó kortárs muzsikus és hallgatósága között. Egy-egy énekkari szerzemény utóélete sohasem a szakértõ elit finnyás mérlegelésétõl függ, sokkal inkább az adott dalkör, a mûveket szájukra emelõ kórus mondja ki a végsõ verdiktet. Érthetõ hát, ha mindez izgalomba, alkotói lázba hozza a folytonos útkeresésre kárhoztatott századvégi komponistát.

Nem titok, a Hungaroton-Classic nemrégiben megjelent Choral Works címû válogatásában Kocsár Miklós mûvei igazolják hûen a fenti "tételt". Azé a zeneszerzõé, aki nemzedékét tekintve egyike azon "ifjaknak", akik számára Bartók már történeti nagyságként, Kodály pedig élõ mitoszként jelent meg alkotói pályájuk kezdetén. Aki egyéni hangját egy olyan korszakban alakította ki, amikor a magyar zeneszerzõket egyrészt sokféle termékenyitõ külsõ hatás érte, másrészt még a sztálini idõk történelmi késést hozó görcsei is nyomasztották, befolyásolták az alkotókat.

Talán e fura kettõsség következménye a lemezrõl ránk köszönõ sokféle hangulat is. Hiszen az album életigenlõ "himnuszai" (Tavaszébresztõ, Naphivogató) mellett a Nyíregyházi Cantemus Gyermekkar és a Pro Musica Leánykar jóvoltából elhangzik Kányádi Sándor Téli Alkony címû versének átírata is, melyben a Napot széttépõ, vérfaló farkasok "szükölnek és vonyítanak". De a Kocsár-album sajátos, eklektikus(?) hangulatát jól példázza a nõi karra írott Hat kórus-egyveleg is, amely zeneileg magán viseli a késõ hetvenes évek stílusát, így tehát a magukban álló hangok és rövid, díszitésszerû motívumok egymást kiegészítve alkotnak varázsos "hangszõnyeget". Ám a végpont mégsem ez. A valóságos fináléra Tûzciterák hívnak.