|
Húsz éves aktív zenei pályafutásomat
több év komoly zenerajongás elõzte meg,
hiszen már gimnazista koromban igyekeztem minden jelentõsebb
zenei eseményen megjelenni. Akkortájt indult a táncház
Sebõékkel, de akkor még volt Syrius-hajó
is, ahol Chick Korea lemezeket játszottak a szünetben,
volt Szakcsi Lakatos Béla a Kapás utcában,
jazz a Marcibányi téren és Török
Ádám a Bem rakparton. Néhány év
múlva beindult a VÁZA-klub, amelyre bizonyára
sokan emlékeznek kortársaim közül, hiszen
Muszty Bea és Dobay András, az eredeti Bojtorján,
Dévényi Ádám, Párniczky Misi
és a Kántor Inform, valamint megszámlálhatatlan
bendzsós, gitáros, töröksípos és
velem együtt tekerõlantos is ott mutatkozott be a
"szakmának". Komoly nemzetközi sikereket
könyvelhetett el Lantos Iván és a Kolinda,
jött az Unikum együttes Róbert Gyurival, jött
Krulik Zoli és Szõke Szabolcs, a Binder Quartett,
és ne feledkezzünk meg Márta Pista happeningjeirõl
az FMK-ban, a Szemzõ Quartettrõl, a 180-as csoportról
és a Kalákáról a Vízivárosi
Pinceklubban. Nagyon izgalmas korszak volt ez a közel 15
év a hatvanas évek végétõl
a nyolcvanas évek elejéig, hiszen kibontakozóban
volt egy új univerzális zenei nyelv, amely egyrészt
az akkor hivatalosan támogatott, többnyire ízléstelen
tánczene, a militarista néptánc és
népzene, a pártállam által támogatott
népdalfeldolgozások és a magyar nóta
mindent elsöprõ, szégyenteljes hódítása
ellen született, másrézst olyan kulturális
értékeket hozott létre a zenei életben,
amelyek korábban nem léteztek. Véleményem
szerint akkoriban Binder Károly vagy Dresch Mihály
még nem tudta, csak legfeljebb érezte, hogy egy
kategóriában gondolkozhat Sebõ Ferenccel,
Sebestyén Mártával, de Szemzõ Tibor
sem érzett még közvetett kapcsolatot sem Jorgosz
Dzodzogluval és az akkori Gépfolklórral vagy
mondjuk akár a tibeti szerzetesek szertartásainak
zenéjével.
Az egész nemzetközi zenei masszából
hiányzott egy átfogó kategória, ami
egy "kosárban" értelmezte volna a népzenét
a blues-zal, a jazz-t az etnoval, a klasszikus indiai zenét
a dél-amerikai indiánok muzsikájával
vagy a repetitív zenét a japán udvari zenével,
így gyakorta elõfordult, hogy kénytelenek
voltak rádiós szerkesztõk Szabados György
teljesen új és korábbi mûfajokba nem
sorolható kompozícióit jazz-mûsorokban
bemutatni, vagy a Makám, a Pangea és a Tin-Tin együttesek
új zeneanyagait népzenei adásokba sûríteni.
Hasonló problémákkal küzdöttek
a fesztiválszervezõk világszerte, hiszen
furcsa lehetett Ravi Shankar fellépése a világ
legnagyobb rock-fesztiválján, és ugyancsak
fura volt a bolgár asszonykórus, Ali Farka Toure,
Hamza el Din, L. Shankar vagy Trilok Gurtu szereplése európai
jazz-fesztiválokon Oscar Peterson, a Modern Jazz Quartett
vagy Miles Davis mellett. Ez a hiánypótló
zenei kategória lett a "World Music", amely hasonlóan
a meghatározó mûfajokhoz, saját magát
hozta létre, és sokéves tapasztalat késztette
világzenei események megrendezésére
azokat a szervezõket és zenei szakembereket, akik
tudták, hogy az addig meglévõ zenei irányzatok
között kallódó és hánykolódó
zenei kísérletek, sõt, köztük sikeres
produkciók végre teljes értékûvé
válhatnak world music fesztiválokon és egyéb
produkciókban. Az elsõk között híressé
vált angol WOMAD már második évtizede
rendezi meg fesztiváljait, de idõközben olasz,
francia, osztrák és amerikai helyszínek is
jelentkeztek hasonló eseményekkel. Mára már
tucatnyi world music hanglemezkiadó, produkciós
iroda és információs centrum létezik
Fokvárostól Osakáig, és büszkék
lehetünk arra, hogy köztük a magyarországi
világzenei intézmények igen rangos helyet
foglalnak el. A WOMUFE, azaz a "World Music Fesztivál
Budapest" 1993-ban kezdte mûködését,
és már az elsõ évben a vártnál
nagyobb sikert aratott a Budai Parkszínpadon és
a Kamaraerdei Ifjúsági Parkban. A rendezvény
helyszíne azóta is szigorúan a XI. kerület,
de idõpontja változó.
Az elmúlt öt év számos jó és
rossz tapasztalatot hozott, amelyekbõl igyekeztünk
tanulni, de egyúttal egy határozott letisztulási
folyamat is végbement az évek során, ami
már azt jelzi, hogy magát a "világzenét"
sikerült meghonosítanunk, és ma már
a specializálódás korszakát éljük
talán.
1993-ban, amikor a legelsõ fesztiválunk zenei programját
állítottuk össze, még annyira isneretlen
volt a "világzene" fogalma, hogy igyekeztünk
tágabban értelmezni a fesztivál üzenetét,
és az egyiptomi Hossam Ramzy, Mohamed Toukhy, a szenegáli
Taru Africa vagy a nigériai Okuta Percussion mellé
Rainer Brüninghaust, Paul Motiant, az After Crying együttest
és Peter Ogi produkcióját is meghívtuk.
Elképzelésünk maximálisan bejött,
de úgy éreztük, hogy céltudatosan letisztultabb
programot kell kínálnunk a jövõben.
A következõ években a libanoni lantos Rabih
Abou-Khalil, az iraki Munir Bashir vagy akár a brazil Nana
Vasconcelos pontosan azt képviselték, amit mi világzenének
hiszünk, de ovációval fogadták a francia
Michel Montanarot, aki programjában a középkori
francia zenét ötvözte etnikus elemekkel, a pozsonyi
Ghymes együttest, akik a magyar és a szlovák
népzenét elegyítették távoli
kultúrák hangzásvilágával,
és a közönség lelkesebb tagjai szabályosan
lebontották a kamaraerdei sátrat Zakir Hussain tablakoncertjén
és az azt követõ ütõhangszeres
jam-session-ön. Az Amadinda frenetikus ütõs koncertje
vagy az Ando Drom hagyományõrzõ cigányzenei
hangversenye, a Makám intellektuális magszólalása,
Szabados György, a MAKUZ és a Dresch Quartett új
magyar zenéje fesztiválunkat a világzene
igazi és a mai napig egyetlen hiteles magyarországi,
sõt közép-európai fórumává
emelte.
1996 volt az elsõ év, amikor úgy éreztük,
érettek vagyunk arra, hogy a korábbinál színvonalát
tekintve egységesebb arculattal lépjünk a közönség
elé. Sebestyén Márta és a Muzsikás,
a tuvai Huun-Huur-Tu, a ghanai Pan African Masterdrummers, az
ECM-es szupersztár, Stephan Micus és a Dead Can
Dance bebizonyította a world music térhódítását,
olyannyira, hogy részben a WOMUFE sikerén felbuzdulva
a környezõ országokban, így Szlovéniában,
Szlovákiában és Ausztriában egyre
több és több rendezvény jelent meg, de
ezalatt az egy év alatt csak Budapesten négy újnak
számító világzenei eseménysorozat
is megvalósult. Részben jónak tartom, hogy
az 1993-ban még totálisan ismeretlen mûfaj
elérte a "divathatárt", de sajnos tudom,
hogy a mellettünk gombamódra szaporodó és
szervezõdõ események egy része (tisztelet
a kivételnek!), ha anyagilag képes lesz rá,
átlendítheti az értékekre épülõ
és arra õszintén vigyázó "world
music mozgalmat" a silány divatvilág irányába.
Bánatomra a nemzetközi világzenei listákon
megjelentek azok az örökifjú zenei bûvészek
is, akik néhány éve még rap-, breakdance-
vagy akár disco-formációkban jópofiztak,
de miután ma az etno lett a divat, azt mondják:
"rajta! csináljunk egy Deep Forestet, egy kis Trans
Global Undergroundot vagy jöjjön egy Afro Celt Sounds!"
Nem kell más, csak egy behízelgõ technós
lüktetés magnetofonszalagon, néhány
elektronikusan elõállított afrikai és
indiai dobhang és maximum egy-egy strófányi
eredeti népzenei felvétel, és máris
kész a kasszasiker...
Az 1997-es ötödik jubileumi, immár hivatalosan
MATÁV-WOMUFE mûsorának összeállításakor
elhatároztuk, hogy nem állunk be a higított
világzenét ömlesztõk közé,
és a korábbinál is értékesebb
programot teszünk az asztalra. Nagy szerencsénkre
a legendás indiai szitárvirtuóz, politikus,
közéleti személyiség és zeneszerzõ,
Ravi Shankar épp minket választott egyetlen európai
koncertjének színhelyéül, így
sikerült egy húszéves álmom: találkozhattam
személyesen a földgolyó legismertebb muzsikusával,
akit nemcsak az euro-amerikai digitális világ, de
a glóbusz többmilliárdnyi lelket számláló
keresztény, mohamedán és zsidó kultúrái
is elismernek a nem éppen elenyészõ 800 milliós
indiai "rajongótábora" mellett.
Az öt év sikere már kötelez minket: a
Mandel Produkciós Kft.-t és a Lágymányosi
Közösségi Házat, valamint mindazokat,
akik kezdettõl fogva sajátjuknak érezték
a fesztivál sorsát, hogy folytassuk, amit elkezdtünk.
Igaz, újra és újra komoly akadályokat
kell leküzdenünk ahhoz, hogy eredeti elképzelésünket
megtarthassuk, és ezt az irányt még komoly
kasszasiker reményében se változtatjuk meg,
amely eltökéltségünkben reméljük,
hogy a tényleg hûségesnek látszó
közönségünk a jövõben is segíteni
fog.
|
