|
Mifelénk egy percig sem mûködött tehát
az "álomgyár". A kezdetektõl fogva
"csak" a filmgyár létezett. És
a magyar film, amely ha tetszik, ha nem, a piac részévé,
kurrens termékké, valódi áruvá
vált az évtizedek során. Egyben a televízió
mûsorába is beilleszkedett, jóllehet a honi
alkotók közötti egyre élesedõ versenyben
sokáig éppen a tévé jelentõségét
vitatták a leginkább, sõt mindmáig
a "doboz" mûvészi hitelét is cáfolták
(cáfolják!) a szakma igehirdetõi. Egy-egy
tv-játék, riport, élõ adás
a milliós nézettség dacára sem kapta
meg soha a valóságtól egyre inkább
elszakadó, önmagát a mûvészi képköltészettel
azonosító elit dicséretét, így
aligha meglepõ, hogy a televíziósok kasztja
sokáig élesen különvált, sértve
elhatárolódott a büszke játékfilmesek
és dokumentaristák parnasszuson parolázó
félisteneitõl. Utóbbiak a mozi szentségét
hirdették, míg az elõbbi csoport önálló
utat választott.
Ugyan a szekértáborok közötti sárdobálás
mára sem szûnt meg, a harcok hevessége érezhetõen
tompult. Ehhez azonban nagyban hozzájárultak a gazdasági
körülmények is. Immár mindenki ott dolgozik,
ahol tud, ahol megfizetik. Állástalan filmesek,
forgatókönyveiket megvalósítani képtelen
alkotók, szakalkalmazottak vállalnak munkát
a demarkációs vonal túlsó térfelén,
jobb lehetõségeket és kenyeret(!) kínáló
kereskedelmi avagy közszolgálati csatornákon.
Akinek sikerül a váltás, megbékél,
elássa a csatabárdot. Akinek a tévé
nem ad esélyt, még nagyobb elánnal veti bele
magát a meddõ küzdelmekbe. Jóllehet,
a túlélés, a megkapaszkodás az igazi
cél itt is-ott is, mégsem érzi mindenki úgy,
hogy közös a csónak. Ki erre-ki arra lapátol.
Ám a kivételek egyre kevésbé erõsítik
a szabályt. Sára Sándort, az elsõ
magyar mûholdas csatorna, a Duna Televízió
elnökét kinevezéséig például
a másik oldal reprezentánsai közé sorolták.
Szerepkörébõl adódóan mára
mindkét fél befogadta. Mégis jogosnak tetszik
a kérdés: a Sodrásban, a Tízezer nap,
a Szindbád operatõre, a Cigányok, a Lefegyverzett
ellenséges erõk, a Magyar nõk a Gulágon
címû dokumentumfilmek, továbbá A Tüske
a köröm alatt, a Vigyázók, A vád
címû játékfilmek rendezõje médiafõnöki
minõségében milyennek ítéli
meg a jelenkori magyar filmgyártást, egyetért-e
azokkal a véleményekkel, melyek a szakma morális
szétesésében keresik a válság
okait?
A pusztulás mítosza
- Nincs itt szó krízisrõl - cáfol
Sára Sándor. Akkor, amikor Szász János
remekmûvét, a Wittman fiúkat mindenfelé
elismerik, sõt fesztiváldíjak egész
sorát hozza el a film, értelmetlenség lenne
temetni a nemzeti mozit. Amúgy a filmgyár összeomlásában,
végsõ pusztulásában sem hiszek. Az
egész csupán egy mítosz. A Róna utcai
gyártelepnek van jövõje! Ráadásul
jómagam a szakma morális szétesésétõl
sem tartok. Azt persze elismerem, hogy a régiek már
nem tartanak úgy össze, azt is elfogadom, hogy a baráti
ankétok kimentek a divatból, sõt, belátom,
hogy a kapcsolatredszerek bonyolultabbá váltak,
s nem vitatom azt sem, hogy a baráti szálak - részben
a rendszerváltásnak, részben az alkotómûhelyek
megszûnésének "köszönhetõen"
- tovább lazultak, némileg meggyengültek. De
mindettõl még nem érzem úgy, hogy
az aktuális problémák megoldhatatlanok, az
ellentétek kibékíthetetlenek lennének.
Egy azonban biztos: a szakma krémje megöregedett,
a többség kevésbé rugalmas, ugyanakkor
roppant hiú. Egyre kevésbé fogadjuk el a
másik véleményét, gyanakvóbbak
és óvatosabbak lettünk.
- Megcsappant barátainak száma?
- Errõl azért nincs szó, a helyzet korántsem
drámai. Ha elkészülök egy-egy új
forgatókönyvvel, mindmáig felkeresem a hozzám
közel állókat, de a filmpremierjeimre is meghívom
õket. A kapcsolat kölcsönös, ám személyes
találkozásaink száma lényegesen kevesebb.
Attól viszont nem tartok, hogy erkölcsileg a mélypontra
süllyednénk. Magam a tülekedésben részt
sem veszek. Ha füstbe megy valamelyik tervem, kitalálok
mást. Annak idején a dokumentumfilmek készítésébe
is úgy vágtam bele, hogy dédelgetett játékfilmtervemet
korábban elutasították. Minthogy beláttam,
értelmetlen keseregni, inkább kisebb költségvetésû
dokumentarista munkákba kezdtem. És lám,
ezt követõen tíz esztendõn át
nem is fogtam másba: leforgattam a Második Magyar
Hadseregrõl szóló igazmesét, bemutattam
Bábolna történetét, majd a Gulág-filmmel
zártam a sort.
- Ön a filmjeiben általában a múltat
kutatja, a jelen gondjairól csak a múlt szemszögébõl
"beszél". Miért?
- Ilyen alkat vagyok. Egyszerre érdekel a film fikciós
és dokumentarista része. Úgy vélem,
ahhoz hogy a jelen dzsungelében eligazodjunk, ismernünk
kell a múltat, talán tanulhatunk is belõle.
- Visszatérve a mozi és a tévé kutya-macska
cívódásához, egy korábbi riportban
Garas Dezsõ így fogalmazott: "Alapvetõ
hiba volt, hogy a szakma sokáig nem számolt a televízió
létével, térhódításával.
A tévés és a filmgyári rendezõk
külön-külön kasztba tartoztak, békaperspektívából
szemlélték a világot..." Egyetért
ezzel a véleménnyel?
- Tökéletesen igaz, hogy a szakma nem mérte
fel a média hatását. Volt idõ, amikor
tragédiának számított, ha valakit
áthelyeztek a televízióba. Szeretném
azonban hinni, hogy a békaperspektívából
immár feltápászkodtunk.
- A régi hierarchia alapján mondhatjuk, hogy Ön
a Duna tévé elnökeként bukott embernek
számít?
- Nem, ez annál is inkább erõs túlzásnak
tekinthetõ, mivel a jelenlegi munka felér egy mozi
elkészítésével. Úgy is mondhatnám,
hogy én mostanság a Duna Televízió
címû filmet forgatom. Még a csapatmunka jellege
is hasonló.
Sodrásban
- Ön a nyolcvanas évek közepétõl
elnöki kinevezéséig a Magyar Filmklubok Szövetségének
élén állt, vagyis a filmszakmai közélet
részese, alakítója volt. Ebbéli minõségében
tett-e, tehetett-e valamit a kedvezõtlen folyamatok ellen?
- A dolgok nem itt, nem ezen a szinten dõltek el. Ennélfogva
a csúcsvezetõi döntések többségérõl
magam is csak késõbb, másokkal együtt
értesültem. A filmgyárat nem tekintettem soha
az otthonomnak, így az ott folyó munka iránt
akkoriban sem érdeklõdtem, a helyi viszonyok feltérképezése
pedig egyáltalán nem szerepelt a céljaim
között. Az igazság az, hogy a sodrásban
mindig is jobban éreztem magam, ha tehettem, szívesebben
ragadtam kamerát a Felsõ-Tisza vidékén,
250 kilométerre a Róna utcától.
- A ferencvárosi filmtelep lerombolását miként
élte meg?
- Barbárságnak éreztem akkor is és
ma is, ami ott történt. De hozzáteszem, nem
volt más alternatíva. Széthullott a csapat,
elavult a technika, megbízás egy sem akadt. Mindazonáltal
ha van munka, ha van elõrelépési lehetõség,
a csapat is összeáll. Ezt legutóbbi játékfilmem,
A vád forgatásakor is örömmel tapasztaltam.
Máshogy azonban nem megy. Úgy meg végképp
nem, hogy az állam nem nyújt segítõ
kezet. Az állami támogatás megszûntetése
a legnagyobb érvágásnak számít,
hosszú távra így nem lehet tervezni.
- Ez a piacgazdaság lényege, nemde?- Kötve
hiszem. Egy ilyen piciny piacról ugyanis nem vonulhat ki
teljesen az állam. Magángazdaság ide, piaci
érdekek oda, ez a kis ország nem tékozolhatja
el meglévõ szellemi kincseit a pillanatnyi gazdasági
helyzetre hivatkozva. Napjaink produceri modellje hibás,
korrekcióra szorul.
"Dunamozi"
- A Duna tévé elnökeként minden bizonnyal
nagyobb a mozgástere, mint korábban volt. Ezt a
lehetõséget kihasználva segíti-e a
szakmát, és ha igen, hogyan, milyen módon
nyújt baráti jobbot egykori kollégáinak,
a magyar filmkészítõknek?
- Miután a tévé a kezdetektõl fogva
részvénytársasági formában
mûködik, az igazgatótanáccsal összefogva
hozattam egy határozatot, amelyben fekete-fehéren
benne foglaltatik: a csatorna reklámbevételeinek
tíz százalékát tv-játékok
készítésére, illetve a magyar film
fejlesztésére fordítja. Igen ám, de
a Duna Televízió reklámbevétele csekély,
idén már 250 millió forinttal is beérnénk.
Ebbõl pedig nem sok jut a kívánt célra.
Talán, ha a 15-16 milliárd forintos reklámbevétellel
büszkélkedõ Magyar Televízió
követne minket, más lenne a helyzet, javulnának
a honi filmesek esélyei.
|
