A véletlen úgy hozta, hogy a színpadon ülhettem a Tévedések vígjátéka alatt, ami aztán szépen be is forgott velünk a zárójelenet tûzijátékos, boldogságos befejezõ perceiben. Felmerült ugyan a gyanú - különösen, amikor a színészek, már csak megszokásból is, a normál nézõtér felé beszéltek, itt fönn meg alig lehetett érteni a szavaikat -, hogy van-e egyáltalán értelme ezt a Shakespeare-darabot amfiteátrum jellegû nézõtér elõtt játszani, de az élõ színházi elõadásokon soha nem szabad elvont kérdéseket feltenni. Végül is mindennek lehet értelme. Történetesen ennek nem volt sok. Sõt: az egyformán öltöztetett két ikerpár színészei fizikai adottságokban oly különbözõek, hogy a naturális filmen nevelkedett nézõ talán szívesebben belemegy a játékba, ha a színpad síkjában látja csak a négy szereplõt.

De nem jó igazságtalannak lenni. Amint behozták Sinkovitsot mint üreg syracusai kalmárt, aki nem kevesebb, mint húsz percig csörgette a hosszúra eresztett láncot a lábán, s mintha Lear királyt játszana, eldrámázta balsorsát, a Nemzeti Színház nézõterének legalább felét elfoglaló ifjú nézõközönség nagy odaadással figyelt. S persze boldogan viháncolva vette tudomásul késõbb, hogy azért nem véletlenül van a címben a "vígjáték" szó. S jóllehet, Shakespeare ekkor még inkább csak nagyigényû átdolgozója Plautus eredeti komédiájának, azért azon minden korokban lehet nevetni, hogy a két úr, a két szolga, meg mindenki, aki a színen van, mindig éppen a másiknak hiszi azt, mint akivel éppen beszél. Ez a jóformán csak helyzetkomikumra épülõ darab mindig a két szolgának, különösen a syracusai Dromionak - õ tekeri igazán a szót szerzõje szája íze szerint - ad bravúros lehetõségeket, a szellemes szóképektõl áradó dialógusok és lehetetlen pillanatok eljátszására. A Nemzetiben is éppen a syracusai Dromionak (Bede Fazekas Szabolcs) sikerül jobban a bravúr, bár a terebélyesebb ephesusi Dromió (Kocsis György) hüledezéseit is igen jó szívvel fogadta a már nyári szünetre készülõ ifjú közönség.

Azt persze még csak értem, hogy a jelenetek elválasztására miért játszik a színpadon a Vujicsics együttes originális görög zenét - a Madách Színház színpadára felültetett, zsidó népzenét játszó Klezmer zenészek nyilván megihlették a rendezést -, azt azonban végképp nem tudom, miért kell mai ruhákban megjelenni a szereplõknek. Dehát Isten útjai és a vendégrendezõk szándékai gyakran kifürkészhetetlenek.

Tárgy: Alex Koenigsmark Agyõ, kedvesem címû zenés bohózata. Helyszín: Katona József Színház. Idõ: 19 óra. Függöny. Nem, nem megy még fel, egyelõre csak azt látom. A közönség fele ugyanis analfabéta. Hiába a jegyen világosan feltüntetett oldal, sor- és székszám. Igen, uram. Ez a hetedik sor, de a túloldalra szól a jegye. 19.07. Minden változatlan. A sorok mentén állók többen vannak, mint a helyükön ülõk. Katasztrófa.

Negyed nyolc körül már a színészek sem bírják, úgyhogy felcsendül a szimfonikus költemény elsõ tétele. Amit látunk: groteszk. És ez nem más, mint a valóság. Ha el akarsz érni valamit, nyald a seggeket, feküdj le a fõnököddel - jelen esetben a karnaggyal -, de az sem árt, ha csak a vejével. Vagy vele is. Tanulj meg kompromisszumokat kötni, mert ha hallgatsz, a te disznóságaidat sem tudja meg senki. Elítélhetjük-e ezeket az embereket? Hisz õk csak a boldogságot keresik, érvényesülni akarnak, komoly, mûvészi feladatokra vágynak és magasabb fizetésre. Pláne, ha valakinek öt gyereke van. Saját. Az sem hátrány, hogy a felcsinált menyasszonyka csak az esküvõi szertartás után lesz rosszul, és ha a legjobbkor távozol - az élõk sorából. Ha tudod, hogy a vonatokat szigorúan ellenõrzik, és nem kell ok nélkül azt kiáltani, hogy: tûz van, babám, és ismered a lét elviselhetetlen könnyûségét - hát, sajnos néha még ez is kevés.

A szünetben van szerencsém szemügyre venni a közönség másik felét. A sznobot. (Tisztelet a kivételnek.) Drágám, hogy milyen édes volt az a kis cipõ a hárfás lábán (piros, lakk, 20 cm-es sarok). És milyen jót röhög az a zöld zakós, lila nadrágos, sportzoknis fazon az egyik szereplõ lila gatyáján, makkos cipõjén és fehér zokniján. Hogy lehet így felöltözni! A büfében: "Kérek két baracklevet, két sört, nem a másikból, három kávét, egyet tejszínnel, négy szendvicset, két ischlert, egy ásványvizet, szóda is jó lesz…

Láthatólag senkit sem zavar, hogy a szünetnek vége. Csak azok a bonyolult széksorok ne lennének! A második felvonás érdekesen kezdõdik: fel kell állnom, mert valakinek még mindig nem sikerült megtalálnia a helyét. Sötétben még nehezebb lesz. Pláne, ha már elfoglalta valaki más.

A színpadon eközben az esküvõre készülõdnek. Végre, ezen is túlvagyunk. Nem mintha olyan vidám hangulatban lennénk, de maradjunk a szokások rabjai: kezdõdjék a hagyományos álarcosbál. Ha megpróbálsz jó képet vágni az egészhez, akkor is csak dögunalmas marad ez az élet. Mindenki unja. Ezért csinálnak olyan dolgokat, amiket késõbb megbánhatnának. Persze, nemigen teszik. A bûnbánattól nem lesz boldogabb az ember.

Lehet, hogy boldoggá éppen nem tesz a darab sem, de azért: "az igazgatóság és a zenekar nevében kellemes és kifinomult szórakozást kívánunk." Tanulságos kis korrajz. Kár, hogy csak az érintettek nem vesznek errõl tudomást.

A Fattoumi-Lamoureux tánckettõst a francia kortárs tánc egyik legmarkánsabb koreográfus párosaként tartja számon mind a szakma, mind a közönség. Immáron tíz esztendeje vannak a színen, mára körbeutazták a világot. '91-ben rangos elismerésben részesültek: a Bagnolet Fesztiválon megkapták az év felfedezettjének járó díjat. Azóta sikert sikerre halmoznak, a híres avignoni seregszemle zsûrije például - Fiesta címmel - egyedi koreográfiát rendelt(!) tõlük. Mindamellett Georges Appaix-szel, Daniel Larrieu-vel, a Bouvier-Obadia duó Esquisse formációjával is együttmûködnek, de Eric Lamoureux rendre merész, egyéni kitérõkre, szólókra is vállalkozik, így legutóbb A Menyegzõ címû táncfilmben alakított fontos szerepet.

A páros koreográfiái egyébiránt különös, megtört ívû mozgásokra, szokatlan egyensúlyi helyzetekre, az ujjak apró gesztusaira építenek. Egyfajta ellenáramlatot képviselnek õk a francia táncmûvészet palettáján. Fittyet hánynak az uralkodó trendekre, inkább a biztos középutat választják. Bár produkcióik telve vannak feszültséggel, a mozdulatok mégsem hevesek és zaklatottak. Nem vesznek el a részletekben: csak azt csiszolják, finomítják, ami arra érdemes. Sosem akarják kihívóan elfoglalni, leigázni a teret. Inkább hagyják kiteljesedni, megszelidülni a mozdulatokat...

Ahogy azt a Petõfi Csarnok közönsége elõtt, májusban is tették. Solstice (Napforduló) címû produkciójuk arról mesélt, milyen érzelmeket élhetünk át egy párkapcsolatban: találkozás és eltávolodás, bolyongás és zavar, közeledés és kétség, menekülés és megtérés váltogatta egymást, mígnem bekövetkezett a beteljesülés, a végsõ erekció. A majdnem csupasz, de fénycsóvákkal „sokkolt" pódiumon szigorúan megszerkesztett koreográfia alapján „látszatimprovizáltak", mígnem - plasztikusan elegáns tánclépteiknek hála - egyre erõteljesebb, dinamikusabb duetté formálódtak. Aligha meglepõ, ha kéjesen jegyzem meg: átgondolt, de nem sémákba szorított elõadásuk drámai erõvel és ördögi virtuozitással gyõzte meg és gyûrte le az olcsóromantikával bõségesen ellátott, ámde az érzéki tisztítótûzben lángot csak ritkán kapó, erotomániákus PeCsa-publikumot.

"Itt állunk együtt: én meg Te heten!
Vajon mely lényedet szerethetem?
Így vagyunk együtt: Te meg én heten!
Fussak? Maradjak?
Megtehetem?!"

Õk már megtették. Legalábbis a kísérletet arra, hogy ne csak amatõr színészként, hanem - fél éves mûhelymunka után - táncosként ismerjék meg õket. Õk heten (Károlyi Balázs, Kobán Zsuzsanna, Ladjánszki Márta, Rácz Eszter, Szász Dániel, Varjú Lívia, Vámos Éva) a Héttükör Stúdiószínház tagjai. "Vezetõjük", Csabai Attila az Inspiráció '97, fiatal koreográfusok versenyének gyõztese.

Egyfelvonásos táncjátékuk témája alapkérdés minden érzõ-gondolkodó fiatal számára. Egyedül lenni vagy tartozni valakihez, valakikhez? Lehet-e szeretni, szeretve lenni vagy félre kell vonulni, s magányosnak kell maradni? A táncmû nem irodalmi ihletésbõl, hanem élettapasztalatok feldolgozásából táplálkozik. A "táncosok" szerint ezeknek a gondolatoknak, érzéseknek a kifejezésére a legjobb eszköz a tánc, a mozgás, a zene, hiszen a fogalmak és a szavak összezavarodtak. Az emberiség önmagukat individuumoknak képzelõ egydek halmazává vált. A közösség élete ilyen körülmények között merõ látszat. Találkozunk vagy elmegyünk egymás mellett - mindkettõ egyformán értelmetlen. Barátság, házasság, szerelem, közvetlenség, beszéd, szeretet, vonzalom, együttérzés - mind lehetetlen. Van-e kiút, van-e válasz a kérdésre, vagy ezután is csak a levegõben lebeg majd, mint eddig?

A hét fiatalon kívül sokan kíváncsiak lehetnek a megoldásra. Õk már megpróbáltak válaszolni, talán segíthetnek nekünk is. Itt a színházi évad vége, de szeptemberig - az újabb elõadásokig - mindenkinek van ideje gondolkozni a válaszon. Te MEGTEheted?!

Az emberiség végnapjai - Veszprémi Petõfi Színház


Talán valaminek azért mégis illene eszembe jutnia…de semmi. Nem tudom, mi értelme lehet ennek így? Bár láthatólag Vándorfi László rendezõnek se jutott az ég egy adta világon semmi eszébe errõl a darabról, Karl Kraus emberiséget sirató és lesajnáló drámájáról. (A szerzõ egyébként újságíróból avanzsált drámaíró, a rendezõ pedig évente röpke kettõt-hármat rendezõ helyi színházigazgató, mindkettõ már önmagában véve is elég veszélyes kategória.)

Igazából nem is tudom eldönteni, hogy a darab, a rendezõ, a színészek vagy az egész színházasdi unalmas és ötlettelen, rossz úgy, ahogy van, de gyanítom, hogy mindez együttesen játszik közre abban, hogy a Veszprémi Petõfi Színházban ezúttal sem sikerült egy épkézláb produktumot látnom.

Az emberiség végnapjai címû darab, az I. Viágháború (mint minden háború) ésszerûtlen gyötrelmeirõl, kilátástalanságáról, butaságairól, agyament vezéreirõl és politikusairól, s az emberrõl, mint bármelyik pillanatban gyilkológéppé változtatható lényrõl szól, ám mindennek ellenére a veszprémi elõadáson egy habkönnyû szappanoperát láthat a közönség, telis-tele kuplékkal s különbözõ nemzetiségû illetve stílusú dalokkal. Semmi megrázó, semmi elgondolkodtató, semmi magávalsodró, semmi és semmi, csak Vándorfi ezerszer látott s magamban már ezerszer, dohogva elmarasztalt, fölöslegesen és szellemtelenül artisztikus, csinnadrattás, harsány és bóvlis színpad-, színész-, és darab rendezése.

A színészek egyvégtében ordítanak - mellesleg többnyire nem is érteni, hogy mit -, a színpad középpontjában pediglen egy hatalmas és valóban kellemes látványt nyújtó akvárium áll, benne szép halakkal; a darab szereplõi ki is használják, gyakran ugrálnak a tetején, na meg egyszer ott lebeg benne egy színésznõ is. Azt nem tudni, õ kicsoda és hogy tulajdonképpen minek is, mindenesetre kellõen átvizesedik s rátapad a ruhája, így legalább a tinédzser közönség valami élményszerûséggel térhet haza.

Vándorfi, mint mindig, most is biztosra akart menni. Az énekes és táncolós darabban ott van Tordai Teri, aki sok mindent tud, csak táncolni és énekelni nem, ott van Novák Péter, akit ezúttal is sokkal inkább mint rockzenészt, s nem mint színjátékost tapsolt meg a közönség. Ott van mûfordítóként Tandori Dezsõ - igaz, õ fordított már tucatponyva romantikus szerelmesregényt is -, dramaturgként Dúró Gyõzõ. Ja, és ott vannak a helyi-nagy sztárjelöltek: a színpadon szemetszúróan idegenül mozgó szépfiú, Kiss. T. István, a húgylangyos nótafa, Kõrösi Csaba, az évek óta magyarul nyikkantani képtelen nímand páros, Ye Jinsen és Sun Ping, és az újdonsült idétlenkedõ, Bakai László, aki produkálja magát, akár egy Molnár Ferenc vígjátékban, a színház - valóban olcsó - büféjében, tévés hakniban vagy ebben a véresen komolynak szánt darabban, mindig ugyanazokkal a hülye grimaszaival és félórára elõre sejthetõ gesztusaival bírja megnevettetni a közönséget. De itt van Kézdy György mint narrátor, szemüvegesen, zakósan, öregbölcsen, valami lényeget sejtetõ hanggal, és vele nincs is semmi baj.

Az elõadás túljátszott, grandiózus, tele felesleges díszlettervezõi és makettkészítõi bravúrral, izzadságszagú, mûvészieskedõ és messzemenõkig ásításra késztetõ. Leginkább amolyan félresikerült cirkuszi elõadáshoz tudnám hasonlítani.

A színházi estén egyedül csak szerencsétlen Petõfi Sándor járt jól, aki rezignált bronzszoborként immár évek óta tettre készen, elõrelendülõ lábbal és karral várakozik a színház elõtt, várja, hogy végre történjen, mozduljon valami ebben a városban. Szóval áldhatja a szerencséjét, õ legalább nem jutott be az elõadásra.

A Szivárvány Gyermekszínpad Alapítvány 1992-ben alakult Budapesten a XVI. kerületben. Az akkori idõkre jellemzõ módon csak 1994-ben sikerült bejegyeztetniük magukat, bár már két éve léptek fel rendszeresen. Az alapítványt Felvári Emil hozta létre azzal a céllal, hogy gyermekelõadásokat szervezzenek gyermekeknek. A Világ Moziban mûködõ társulat alapvetõen "mini playback-show"-val lépett fel, a televízió Tátika címû mûsorának rendszeres résztvevõi voltak. Elõször élõ szó a színpadon 1993-ban hangzott fel. 1994-ben a Szivárvány Színpad életében arculatváltás következett. Mûsorukból elhagyták a playback számokat, valamint megalakították a középiskolásoknak szánt ifjúsági csoportot is. A mûsor is ennek megfelelõen kettõs lett. A gyerekcsoport zenés gyermekdarabok elõadására vállalkozott, az ifjúsági tagozat musical részletekkel lépett a deszkákra. A filmszínházak privatizációja miatt a színpad nehéz helyzetbe került. De nagyon komoly segítséget kaptak az Ikarusz Mûvelõdési Ház vezetõségétõl. 1994 szeptemberétõl együttmûködést ajánlottak a színpadnak, amelyben ingyenes próba-és fellépési lehetõséget biztosítottak az alapítványnak. Cserébe mindössze közremûködést kértek a mûvelõdési ház által szervezett mûsorokban. A gyermekszínpad jelenleg Lévai István irányításával mûködik. Õ hozta létre 1996 januárjában a csömöri gyerekcsoportot is. Minden felkérésnek eleget tesznek, rendszeresen szerepelnek a nyilvánosság elõtt, legyen az mikulásünnepség vagy majális. Eddigi legnagyobb megmérettetésük idén májusban az Indusztria-97 kiállításon volt. Az Ikarusz Rt. standjának színpadán négy napon keresztül óránként mutatták be mûsorukat. Elismerõ visszajelzések még a külföldi üzletemberek részérõl is érkeztek. Lévai Istvánnak van egy álma. Szeretné létrehozni a Szivárvány Gyermekszínházat. Ez egy olyan mûködõ intézmény lenne, ahol folyamatos gyermekelõadások lennének gyerekek segítségével, egy-két lelkes felnõtt irányításával. Az intézményt a gyermekvasút mintájára szeretné megszervezni. A rendszeres elõadásokon gyerekszerzõk darabjai szerepelnének gyerekek rendezésében. A színpadon gyerekek játszanának, énekelnének, táncolnának gyerekek által készített jelmezekben és gyerekek alkotta díszletek elõtt. A hang-és fénytechnikát szintén gyerekek kezelnék. Igazi építõ munkát képzel el 4-14 gyerekek részére az alapoktól kezdve. A képzést 4 éves kortól kezdené, hogy megakadályozza azoknak a beszédtechnikai hibáknak a kialakulását, amelyekért a környezet, a televízió és az amerikanizálódás felelõs. Ez nem csak gyerekszínészek képzését jelentené. Minden oda kerülõ gyerek - akár évek múlva - maga dönthetné el, hogy a színpadon vagy a mögött szeretne dolgozni. Most is egyik kislányát csak a díszletezés érdekli, egy fiú pedig már most kész hangtechnikus. Így egy olyan "szakember" gárda alakulhatna ki, amelynek tagjai késõbb mûvelõdési házakban és színházakban helyezkedhetnek el. Ezért szeretné, ha az iskolarendszerû képzésbe is be lehetne vonni. A partneriskola nyújtaná az elméleti képzést, a gyerekszínház a gyakorlatot. Mert jelenleg nincs színházi technikus képzés, az intézmények maguk tanítják be alkalmazottaikat. De elsõdleges a mûvészet. Lévai István hitvallását egy mondatban foglalta össze: "Meg szeretném nyitni a gyerekek lelkét a mozgás, a tánc és a zenemûvészet iránt."