|
Mifelénk tehát egy percig sem mûködött
az "álomgyár". A kezdetektõl fogva
"csak" a filmgyár létezett. És
a magyar film, amely ugyan ez idõ tájt komoly, elhúzódó
válságát éli, ám azért
rendre alkalmat ad az ünneplésre.Hol egy megtisztelõ
külhoni díj esik be, hol magunk találunk okot
a dáridóra. Évente egyszer például,
az aktuális filmszemle idején. Olyankor, amikor
folyik a pezsgõ, amikor elhangzanak a szép szavak
a jövõbe vetett hitrõl, a munka dicsõségérõl,
meg arról, hogyan, milyen stratégiával vesszük
be hirtelenjében a külhoni mozipiacot. Ilyenkor persze
nincs helye az ünneprontásnak. A díjazottak
réveteg tekintettel, széles mosollyal az arcukon
menetelnek egy elõre megkonstruált, gondosan lepróbált,
improvizációktól garantáltan mentes
filmfieszta diszpintyeiként. Ám az örömkönnyek
sohasem tartósak. A mindennapok sivársága
az aktív, alkotó kedvvel megáldott-megvert
filmeseket cselekvésre készteti. Helyesebben: késztetné.
A magyar filmgyártás "trónjáért"
folyó kiskirályi adok-kapokban viszont mintha elsikkadna
a lényeg. Szakmai fórumok, szókimondó
viták helyett csak iszappakolás, sárdobálás
zajlik.
Bár mint utaltam rá, álhollywoody filmünnepeinken
még egy jóízû káromkodásra
sem futja. Ilyenkor a kötelezõ bájvigyor, az
urambátyámkodós haverkodás a követendõ
példa, az etiket szabályai még az illemhelyre
is érvényesek. Az esetleges ünneprontók
hamar megkapják a magyar film (köz)ellensége
titulust, így szaporodnak az ünneplés perceiben
azonmód indexre tett kordokumentumok is. Az idei életmûdíjas
operatõr, Váncsa Lajos sem vállalhatta fel
ott és akkor véleményét. Az õt
ünneplõ, "Oszkárosat játszó"
vendégsereg elõtt úgy érezte, lehetetlen
helyzetbe került, hiszen tervezett beszédének
elmondásával nem érne el kellõ hatást,
minden bizonnyal úgy járt volna, mint az a bizonyos,
gyakran (meg)emlegetett porcelánbolti elefánt.
S.O.S. - üzenet
Mindazonáltal véleményét mostanság
még aktuálisabbnak tartja, ezért is fordult
lapunkhoz a honi természetfilm - elsõ sorban Kollányi
Ágoston oldalán dolgozó - "nagykövete",
akit egyébként Cannes-ban, Bergamóban, Montrealban,
Rómában és Karlovi Vary-ban is díjazott
a nemzetközi zsûri. Váncsa Lajos személyes
kérésére a Merlinerben olvasható elõször
az az eredetileg foszlott írólapra rótt S.O.S.-üzenet,
amelyet a filmszemle emelkedett óráiban végül
"elnyomott" az állófogadásra érkezettek
zsivalya. Ime:
"Meghatott örömmel köszönöm e megtisztelõ
díjat, amely úgy érzem személyemen
keresztül a magyar rövidfilm elismerését
és megbecsülését is jelenti. Azét
a mûfajét, amely iskolát teremtett, és
évtizedeken keresztül a nemzetközi rövidfilmek
élvonalában volt. Örömömbe azonban
üröm is vegyült. Nemrégiben barbár
kezek ismeretlen célok érdekében, 48 óra
alatt lerombolták és a puszta földdel tették
egyenlõvé azt a mûhelyt, ahol ezek a mûvek
születtek. Azok a mûvek, amelyek évtizedeken
keresztül, a nemzetközi fesztiválokon megmérettek,
és fesztivál díjak és elismerések
hosszú sorát hozták hazánknak és
ennek a mûfajnak. Dícsérni akarom a mûfajt,
nem temetni. De egyedüli reményem abban a néhány
nagyon tehetséges és lelkes fiatalban van, akik
régi mûhelyükbõl kiüzetvén,
szétszórva, nagyon mostoha körülmények
között kísérlik meg életben tartani
és megújítani ezt a jobb sorsra érdemes
mûfajt. A stafétabot immár az õ kezükben
van. Ehhez a munkához szeretném társadalmi
munkában felajánlani, amennyiben erre fogadókézség
van, mindazt a tudást, ismeretet, gyakorlatot, amelyet
öt évtized alatt több mint 300 rövidfilmmel
a hátam mögött megszereztem. Kívánok
nekik kitartást és sok szerencsét!"
Pincefilmek
Keserû, egyúttal bizakodó szavak. De vajon
meddig él a remény? Alapozhat-e egy tetszhalott
szakma pusztán a kitartásra, az ifjak lelkierejére?
Váncsa Lajos szerint nincs más alternatíva,
kizárólag a fanatikusok, a szent õrültek
csakazértis-mentalitása tarthatja életben
a magyar filmet. Másképp a Róna utcai gyártelep
sorsa is végleg megpecsételõdhet.
- Filmgyártásunk ma lényegében ott
tart, ahol a felszabadulás idején - véli
az idõs mester, aki hajdan még a keleti frontról,
mint légifényképész került a
filmgyárba. Akkortájt valóban a semmibõl
indultunk, és íme, majdhogynem ugyanott tartunk.
Borúsan látom a jövõt, hiszen igény
sincs a megújulásra, a megtisztulásra. Még
szerencse, hogy a kultúrpolitikát sohasem érdekelte
az a terület, ahol én dolgoztam. A természetfilm
ugyebár kevesek érdekét sértette.
Igy azután néhányunk lelkesedésén
múlt minden, még akkor is, amikor szétverték
a Könyves Kálmán körúti telepet.
Amikor a munkások széthordták, eltaposták
a raktárban porosodó celluloidtekercseket, mi szó
szerint a saját kezünkbe vettük sorsunkat, a
filmjeinket konzerváló szalagokat egy, a telepen
kevesek által ismert búvóhelyre vittük,
stílszerûen - a háborús viszonyokhoz
igazodva - a gyár elõkertjében lévõ
volt légoltalmi pincébe rejtettük el azokat.
Ennek az akciónak köszönhetõ, hogy a természetfilmek
többsége megmaradt, a Filmintézet tulajdonába
kerültek. Más kérdés, hogy a szalagok
minõsége rohamosan romlik, így mielõbb
szükséges lenne videkazettákra menteni, átírni
a régi alkotásokat. Csakhát az értékek
megóvása manapság kinek üzlet?
A huszonnegyedik óra
- Ha a mai kaotikus állapotok ismeretében újrakezdhetné,
más szakmát választana, vagy az emlegetett
fanatizmussal ismét kamerát ragadna?
- Azt hiszem, az élet egyéb területein próbálkoznék.
Nem hiszem, hogy ebben a megváltozott légkörben
megtalálnám a helyem. Nekem hiányzik, újrakezdõként
pedig kiváltképpen hiányozna az a családias
hangulat, amely valaha jellemzett, összefogott egy-egy stábot.
Nekem hiányzik ebbõl a légkörbõl
az emberség, az alkotói tettvágy. Furcsálom,
hogy lassacskán csak a pénz az egyetlen fok- és
értékmérõ. Nehezen igazodok ki egy
olyan világban, ahol nem számítanak a múlt
emlékképei, ahol a korábbi mûveknek
alig-alig van értéke, ahol zokszó és
felelõsségrevonás nélkül máglyára
kerülhetnek kultúrkincseink. Ám hangsúlyozom
ismét, a fiatalok helytállásában mégis
hiszek. A filmgyár az õ kezükben talán
újjáépülhet. Bizakodom, hogy a huszonnegyedik
órában még életet lehelnek majd a
magyar filmgyártásba...
|
