David Lynch, a Twin Peaks megamegtévesztõ moziadaptációját leszámítva hét éve forgatott utoljára rendes filmet, nevezetesen minden szerelmesfilmek antimítoszát, a Veszett a világot. Az elvesztegetett idõt azonban most rendesen bepótolja Útvesztõben címû vicces mozijával. Ha eddig csak sejtettük, hogy Lynchnél nem stimmel valami, most végképp megbizonyosodhatunk kattantságáról, ugyanis kedvenc rendezõnk életmûve eddigi legborultabb, legbrutálisabb filmjét forgatta. Az Útvesztõben ráadásul teljesen hülyét csinál a nézõbõl, mert ha kibírja idegekkel a viszonylag érthetõ elsõ 20 percet és nem rohan ki a moziból, a történet szeme láttára kuszálódik érthetetlenné: emlékképek, idõsíkok, élõk és holtak találkoznak egy rendkívül esztétikus és ijesztõ látványorgia kíséretében. Itt most leírhatnám, hogy mirõl is szól valójában a film, elemezve a féltékenység, halál, hamis emlékezet, elmebaj, szenvedély, gyûlölet és bosszú szimbólumait, síkokra és képekre bontva, de nem érdemes. Lynch nyakatekert történetvezetésének köszönhetõen ugyanis mindenki más és más következetetést von majd le kedvenc kocsmájában vagy gyorsbüféjében, miközben hetekig guta ütögeti és infarktus kerülgeti. Mert az egy dolog, hogy Lynch szivatja a nézõt és teljesen megkavarja, de ezen kívül többször is halálra ijeszti. A biztos kezû rendezésnek és az azt alátámasztó, kegyetlenül jól sikerült kamerakezelésnek, illetve vágásnak köszönhetõen végig a halál rémisztõ, nyomasztó atmoszférája lengi körül a filmet: torkon ragad, egy percre sem hagy szabadulni, még a nyugalom és humor elenyészõen kevés számú perceiben sem. Ráadásul a történet utolsó harmadára, mikor is a már teljesen összezavart, rettegõ nézõ tördeli ujjait a sötétben, a film pokoli lendületre vált, megadva nekünk a kegyelemdöfést: egy stílusosan bizarr gyilkosság és az azt követõ, több síkon játszódó hajmeresztõ hajsza a székbe présel minket, és elakasztja a lélegzetünket. Nagyszerû színészek asszisztálnak e lidércnyomáshoz, Bill Pullman, akit eddig nyálas hõsök szerepeiben láthattunk, nyomasztó figurát ad a saját féltékenysége gyilkos játékszerévé váló zenész szerepében, akárcsak az alteregoját játszó, mit sem értõ, befolyásolható autószerelõt játszó Balthazar Getty. Patricia Arquette izgató, szánni- és utálnivalóan gyönyörû a céda feleség és a végzet angyalának kettõs szerepében, egyedül Robert Loggia lóg ki kissé, Mr. Eddy, a gengszter kulcsfigura szerepében, hiányzik belõle Dennis Hopper vagy Christopher Walken stílusa. A filmben láthatunk még néhány remek mellékszereplõt, Gary Busey-t az autószerelõ apjának, Henry Rollins-t egy börtönõr vagy Tom Waits-t egy mixer aprócska szerepében. Kedves mozibajárók! Ehhez a filmhez nem kevés türelem, intelligencia, erõs idegek kellenek, valamint a konvencionális nézõszemlélet teljes elhagyása. Ha ez menne, badarság lenne kihagyni az eddigi év legeredetibb filmjét. De meg kell nézni, egymás után háromszor!
Forgalmazza a Budapest Film.

Akik olvastak Kurt Vonnegut regényeket, tudják, filmre vinni azokat szép szakmai feladat. Azt hiszem, így szokták megfogalmazni azt, ha valami bitangul nehéz. Tény, hogy Vonnegut általában egyes szám elsõ személyben mesél, mégpedig úgy, hogy ugrál a történet szempontjából lényeges epizódok között, a kronológiai sorrend pedig legfeljebb másodhegedûs. Nem véletlen hát, hogy eddig nemigen feszegette senki könyveinek filmre vitelét. Robert B. Weide forgatókönyvíró és Keith Gordon rendezõ elég bátrak voltak hozzá.

Hogy miért pont az Éj anyánk? Talán mert ez Vonnegut egyik legnépszerûbb könyve. Talán mert e regény esetében viszonylag egyszerûbb volt a mozaikból történetet készíteni. Elég volt csupán a könyvet felszabdalni, és a megfelelõ részeket egymás mellé illeszteni. Ezzel gyakorlatilag összeállt a múlt jelenbõl történõ visszafejtésének viszonylag egyszerû képlete, amely filmes eszközökkel is egyszerûen megjeleníthetõ. Az ilyen átalakítás persze túlmutat a formán. „Ez az egyetlen könyvem, amelynek tisztában vagyok a mondanivalójával"-írta a szerzõ. Hogy a filmkészítõknek konkrét tanulsággal volt dolguk, nem pedig a szokásos Vonnegut teremtette kultusz sokkomponenses raszterrácsával, ez az igazi válasz a feltett kérdésre. Ennek köszönhetõ, hogy Gordon úgy érezhette- az Éj anyák korrekt módon adaptálható.

A kulcsszó ezúttal a korrektség. Az Egy amerikai kém... ugyanis pontos filmre kopírozása, tartalmi átoltása a regénynek. Mint minden ilyen esetében, a bukta lehetõségét a megjelenítésben rejlik. A bukta ezúttal elmaradt. Nem mintha a remek történethez valami hatalmas és grandiózus díszletcsodákat kreáltak volna, nem mintha újszerû és látványos tér-idõ ugrásokkal kápráztatnának el minket. Valójában minden inkább puritán és funkcionális, a környezet, a miliõ mindig pillér, és nem szereplõ. A színészek játéka sem harsány brillírozás, és hogy Nick Nolte mennyire jó, csak akkor érezzük igazán, ha a film után a regénybe lapozunk, és az õ arca rémlik fel Howard W, Campbell, Jr. korábban elképzelt vonásai helyett.

Az Egy igaz amerikai ... élvezhetõ és figyelemre méltó feldolgozás. Felesleges elvárni tõle, hogy Vonnegut összes asszociációját és feketén csillogó humorát csonkítatlan visszatükrözze. Ahhoz viszont éppen elég jó, hogy láttán ismét felköhögjük az epe ízû kacajt és elmorzsoljuk az ismerõs fekete könnyeket szemünk sarkában.
Forgalmazza a Flamex

Cserhalmi Györgybõl akcióhõs lett. Visszavonhatatlanul. Kár. Mert annak egyáltalán nem jó. A Gyilkos Kedv meg filmnek nem. Az alapötlet jó és aktuális: kamionosok elrabolnak egy kislányt, rendre gerincre vágják, majd prostituálják. Az apa, egy igazán szeretetreméltatlan, közönséges balfasz, aki lóg a maffiának, keresésére indul, s eközben megismerkedik egy, az erkölcseiben és társadalmi tartásában megroppant, értékvesztett ország tragédiájával. Legalábbis az alkotók szerint. Mert amit mi látunk a vásznon, az semmit sem tükröz népnevelõ és erkölcsmozgató szándékukból. Mi ugyanis egy összecsapott, olcsó, ócska társadalmi thrillerutánzatot látunk, Erdõss Pál tolmácsolásában. Erdõssnek egyáltalán nincs érzéke a feszültségkeltéshez, az akciójelenetek (he-he!) megkoreografálásához, az eszmei mondanivaló megfogalmazásához és kibontakoztatásához. Ami a szereplõket és karaktereiket illeti, méltó társai Erdõssnek. A piti kis gazember fõhõst Cserhalmi hisztérikusan, unalmasan alakítja, kétségbeesése körülbelül annyira meggyõzõ, mint egy szüzességi fogadalmat tenni készülõ fehérmájú kurváé. Ozsda Erika idegesítõ, ronda és tehetségtelen családanya, valamikori szexepilje, furcsa kiejtése mára logopédiai kóresetté fajult. Aztán ott van még a gazdag, bölcs, zsugori szomszéd, aki kultúránk teljes közhelyszótárát kimerítõ, bölcsességnek álcázott tanácsokat osztogat úton-útfélen, valamint korunk hõse, a maffiózó- vállalkozó klisésen, változatosan megrajzolt, stílustalan karaktere. Ami a technikai megoldásokat illeti, azok sem Oscar-díjasak: a kameramozgás lassú és nehézkes, a vágás ügyetlen, a zene unalmas, s az akciójelenetek olyan röhejesek, hogy Bujtor "Eötvös Csöpi" István valószínûleg halálra zokogja majd magát a fájdalomtól.

Összegzésként: a film nézhetetlen, kár érte kidobni pénzt; aki mégis kíváncsi rá, várja meg a tévés bemutatót. Érdekes, hogy a Sztracsatella, a Csinibaba, a Hosszú Alkony vagy a Hagyjállógva Vászka után filmesek ki mernek állni ilyen szarral. S az végképp elgondolkodtató, hogy a film forgatókönyvét a gyártó Hétfõi Mûhely fõnöke írta, az a Kardos István, aki annak idején elkövette a mára kultikussá vált Kopaszkutyát.
Forgalmazza a Budapest Film.

Kezdetben vala Thelma és Louise. Aztán meg ott vannak a nigga brada gangsztarepperek meg az õket kísérõ luvnyák, valamint a rasszizmus, az elnyomó amcsi kormány, a gettók, a drog, a lecsúszott életek. Na meg az a a sok, elviselhetetlenül nyálas soul, r'n'b és rap zene. F. Gary Gray rendezõ ezen elemeket egyesítette a Nagy Balhé címû gangszta eposzába. S ezúttal az eposz jelzõ jogos és pozitív, ugyanis az utóbbi évek egyik legsikerültebb, klasszikus és modern elemekre épülõ krimijét láthatjuk. A nagyváros fekete negyede, mely kísértetiesen emléleztet Kõbányára, pont olyan kiábrándító, ahogy Ice- T s egyéb emendemsz repsztárok dalaiból megismerhettük: a feketék kicsúsztak a szociális hálóból, a fiatalok a gangszták hatása alá kerülve még az egyetem elõtt befejezik földi pályafutásukat, a zsaruk elõbb lõnek, aztán kérdeznek, s a film négy hõsnõjének a takarításon vagy gazdag emberek leszopásán kívül nem sok karrierlehetõségük marad. Ám amitõl ez a film egyedivé válik, amellet, hogy elhagyja a fekete gangsztamozik bummafejbe, ropjukrepreazutcasarkán sablonjait, a négy különféle személyiségû fekete lány (gangsztáknak luvnya): a gyenge idegzetû leányanya, a büszke bankalkalmazottból munkanélkülivé váló szexbomba, a leszbikus, harcos afro-amerikai maca és a jobb életkörülmények után vágyakozó, kemény kültelki lány. Õk négyen elhatározzák, hogy kitörnek végzetükbõl és nekiállnak bankot rabolni. Kezdeti gátlásaikat hamar leküzdik, s nekilódulnak a bûn véres (helyenként szívszorítóan naturális), pusztulásba vezetõ útján, nyomukban egy, a kötelessége és lelkiismerete között õrlõdõ fehér zsaruval. Mind lélektanilag, mind technikailag jól kidolgozott, drámába hajló gengszterfilmet láthatunk, mely nem melldöngetõ szociális érzékenységet vállal, hanem az egyes személyek, lányok indokait mutatja be. Jada Pinkett és Queen Latifah érzékeny, jól megrajzolt és játszott, Thelmát és Louiset idézõ, de nem koppintó karaktere és a velük szemben álló, lelke mélyén értük szurkoló zsaru figurája határozzák meg igazán a film fanyar, kemény, epikus, de reális stílusát. S bár tudjuk, útjuk végén csak vér és halál vár rájuk, mégis drukkolunk a négy fekete gangszta lánynak, akik sok nyomor és szenvedés után megérdemelnék a halálban vagy happy endben végzõdõ feloldozást. De egy naturalista századvégi mesében nincs happy end...
Forgalmazza a Flamex.

1663-London. Robert Merivel a Királyi Orvosi Akadémia tehetséges hallgatója nagyra értékeli az élet apró örömeit, ahogy lehetõsége nyílik, bele is veti magát az udvar álomvilágába. Ez a bódultság azonban nem tart sokáig: egy kétes szerelmi ügy miatt távoznia kell. Barátja kórházában talál menedéket, ám itt sincs maradása, beleszeret Katherine-be (Meg Ryan), egyik betegébe, aki teherbe esik tõle.

1665-London. Pusztít a Fekete Halál. Merivel segít a kór megfékezésében. Lánya születik, de Katherine belehal a szülésbe.

1666-Tûzvész. Felemészti szinte az egész várost. A gyermeket a király menti meg, Merivelt pedig visszafogadja kegyeibe.

A Rose Tremain regényébõl adaptált, Michael Hoffman rendezésében készült film pontos képet ad a változások korának betegségérõl és ennek gyógyítására megszületõ törekvésekrõl. A film fõhõsének útja a XVII. század változásainak jellemrajza is, ahogyan a kor embere eljut a felszínes gondolkodásmódtól, esetleg babonaságtól a humanitásig, a tudományos hozzáállásig. Ez a két terület többször párhuzamban, sõt szemben áll egymással, érzékeltetve az új irányzatok meglétét, de még a régi érvényességét is.

A rendszeres mozilátogató sokszor rossz szájízzel jöhetett ki egy-egy regény amerikai filmváltozatáról, s szomorúan tapasztalhatta, hogy a készítõk összes energiáját a könnycsatornákat igénybe vevõ képek elkészítése kötötte le. Ez Michael Hoffman mûvére szerencsére nem igaz. Az általa megalkotott képi világ - a színek, árnyalatok változtatásának segítségével - nagyszerûen követi a film hangulatának, történetének ívét, amely során eljutunk az álomszerû, vörös tónusú udvari képektõl egészen a szinte fekete-fehér, pestisgyötörte londoni felvételekig.

A Változások kora egy sokoldalú film: bemutatja a pompát, a fényûzést és ennek ellentétét, a nyomort és a pusztulást is. Ez a változatosság a szereplõktõl is, fõleg Robert Downey, jr.-tõl nagy felkészültséget igényelt, amit a Merivel figuráját alakító színész nagyszerûen oldott meg. Ez az a plusz, amit már régen vártunk tõle, és talán ez az, amit az Akadémia is megérzett, amikor Chaplin figurájáért Oscar-díjra jelölte. A készítõk méltatásából természetesen nem lehet kifelejteni a zeneszerzõt, James Newton Howard-ot és a kosztümtervezõt, James Achson-t sem, akik munkájukkal hozzájárultak a film páratlan hangulatának megteremtéséhez.
Forgalmazza a MIRAX.

A mûvészekrõl alkotott képet mindig sajátos skizofrénia jellemzi. A mûvészi mivoltot a mûvek alapján ítéljük meg, és ez helyes is. A mûvek irányából ugyan magáról az emberrõl is kapunk némi információt, amivel jobbára illik beérni. Minden további boncolgatás veszélyes, mert fennáll annak veszélye, hogy a könnyen és korrektül kezelhetõ mûvész-ember mezsgye egymásba csúszik, a megítélés szempontjai összemosódnak, amolyan bulváros színezetet, szennyesben való turkálás jelleget kap a kutakodás.

James Ivory filmjét legalábbis hiba lenne bulvárosnak titulálni. Talán mert a két, gondolatban mûvileg szétbontott komponens a filmben a lehetõ legnagyobb természetességgel interferál, mindenféle alá-fölérendelés nélkül szerepel egymás mellett. Eleve szükségtelenné válnak hát a „mindezek ellenére..." az „attól még mûvészileg... „ és „emberi vonatkozásban..." jellegû kitételek. Hogy az ilyen csapdát Ivory elkerüli, ügyes. Ami még ügyesebb, hogy a film mégsem kap életrajzi panoráma színezetet, és ebben nagy szerepe van a mesélés mikéntjének.

A 60 éves Picasso viselt dolgait ezúttal (egyik) fiatal szerelme, Francois szemén keresztül láthatja a nézõ. Az õ fejlõdése, önálló lábra állása, és Picasso bûvkörébõl való önnön kiszakítása a film igazi története. A mester életmódja és zsarnokoskodása, szeszélyei és kicsapongásai, no és persze alkotó tevékenysége ezúttal csak inspiráló és modifikáló tényezõk. Ennek ellenére a film valós fókuszában mégiscsak a mûvészember áll, hiszen Francois útja és változása végig hozzá kötõdik, körülötte forog.

A Túlélni Picassót jól megkonstruált film. Hogy Ivory kedvel és jól nyúl az inkább karizmatikus, semmint vonzó figurákhoz, már a Napok romjainál kiderült. Ilyen jellegû képességét most megfejeli azzal, hogy a külsõ szemlélõt lecseréli egy kapcsolatbéli látószögére, és ez kifejezetten jót tett a filmnek. Anthony Hopkins továbbra is méltó partnere a rendezõnek, és a partner partnerét is nyugodtan nevezhetjük remeknek. Az éteri Natascha McElhoe ugyanis finom érzékenységgel adja vissza a bálványától elszakadó, önálló lábára álló nõ figuráját. Ezt a 120 percet mindenképpen érdemes végigülni, a mozijegy ára ezúttal semmiképpen nem titulálható kidobott pénznek.
Forgalmazza az Intercom

Sok-sok éve már, hogy idõrõl idõre apró pálcikafigura masírozott be a TV képernyõre. A glóriás alak végigvonult a beúszó betûhalmazon, majd kezdetét vette az úri csirkefogó és mestertolvaj, Simon Templar kalandszériájának következõ stációja. Múltak az évek, és az angyalt más figurák, új sorozatok váltották fel. Egy évvel ezelõtt valószínûleg kevesen fogadtak volna Mr. Templar feltámadására, ám ha megtették volna, most kasszírozhatnának. Philip Noice filmjének fõhõse ugyanis nem véletlenül és nem csupán névrokona az egykori sikerfigurának.

Az újraéledés anatómiája hasonló, mint James Bond esetében. Ian Fleming népszerû karaktere néhány éve komolyan vesztett egykori népszerûségekbõl. A kelet-nyugat közeledésével mintha funkcióját vesztette volna a legendás szuperkém, ám túl jól tejelõ tehén volt ahhoz, hogy vágóra küldjék. Némileg megdolgozva hát a korkövetelményekhez és elvárásokhoz idomították- s lõn siker. Jelen esetben a különbséggel annyi, hogy az Angyal esetében a figura jellege vált avittá. (Kit érdekel ma már egy tolvaj, hívják bár Templarnak, vagy Arsene Lupin-nek.)

A radikális gatyába rázás tehát éppúgy kiterjedt magára a figurára, mint a kalandok jellegére, a miliõre, no és persze a technikai kivitelezésre. Az elegáns, a felsõ tízezer köreiben is otthonosan mozgó szépek és széfek rémébõl így lett magányos, rejtõzködve élõ profi bértolvaj, a szalonokból és villák kertjébõl napjaink halódó Oroszországa. A változásokat már csupán nyakon kellett löttyinteni a megfelelõ látvány- és pirotechnikai szósszal, és a nekromanta ceremónia mozikésszé varázsolta a patinás múltat.

Akik rajongói voltak a Roger Moore féle Angyalfigurának, valószínûleg csalatkozni fognak a rekreációban- nem mintha az rosszul sikerült volna. Ám hiába rittyentettek pofás akciófilmet az egykori sikerkarakter köré, hiába jobb általában Val Kilmer az ezerarcú tolvaj szerepében, mint Bat Man megszemélyesítõjeként a legjobb pillanataiban, és hiába a látványosan tálalt pergõ cselekmény - ez az Angyal nem az az Angyal. Talán ha a metamorfózis fokozatos, ha Templar folyamatosan terítéken lévõ karakter... A mi lett volna ha játék helyett ezúttal a tények fontosabbak- a moziba járó fiatalok jelentõs része ugyanis még életében se hallott Simon Templarról.
Forgalmazza a UIP Dunafilm