Kiss, avagy megalománia, extravagancia, polgárpukkasztás, szexcentrikusság, teatralitás, misztikum, enyhe sátánizmus, némi traveszti skizofrénia. Kiss, avagy humor, játék, show, vad gitárriffek, elhaló sikolyok, gyilkos tempó, gurutánc. Kiss, mint szürrealizmus. Pszichopata szeánsz, ördögi rítus. Kiss, azaz Csók: vérrel kevert, romlottan romantikus nyálcsere. Maga a téboly. Maga az anarchia. Maga a legenda. Maga a Rock and Roll.

Íme egy zenekar, amelyet csak utánozni lehet. Egy amerikai banda, amelyik maró gúnnyal teszi taccsra a sznobfelhõbe burkolózott elitkultúrát, ugyanakkor karikatúrát rajzol önmagáról is. Egy banda, amely még a hatvanas évek hippi-életérzésébõl fogant, ám a hetvenes években alakította ki saját, egyedi stílusát, találta ki a szörnyfarsangosdit és a védjegyévé vált arcfestést, hogy azután a nyolcvanas években - megválva kellékeitõl - „jólfésült" szalonrock együttessé váljék.

Mindeközben - különösebb erõlködés nélkül - kiadtak 27 albumot, eladtak 75 millió(!) hanghordozót, filmeztek (lásd: Kiss In Attack Of The Phantom), sõt a tagok ( Gene Simmons, Paul Stanley, Peter Criss, Ace Frehley) szólólemezeket is piacra dobtak. Persze volt idõ, amikor átmenetileg hullámvölgybe kerültek, elõfordultak tagcserék (Vinnie Vincent, Mark St.John), még Lou Reed is

„bedolgozott" egy röpke ideig. Ráadásul az említett négyesfogat mellett létrejött egy legalább ennyire ütõképes csapat: Gene és Paul mellett Eric Carr és Bruce Kulick készítette el például a Hot In The Shade-et, a Revenge-t vagy - a legjobb albumok egyikét - a Crazy Nights-ot.

Mára újból összeálltak a régiek, újból hódít a magassarkú, a groteszk arcpingálás. A kilencvenes évek „kiszesei" a hetvenes évek opuszait (Rock and Roll Nite, Beth, I Stole Your Love) értelmezik újra. A show azonban nagyon is modern, mondhatni ezredvégi. A Kiss abszurd színháza nem fogyott ki az ötletekbõl, a lendület, a brutális hangerõ, a feeling olyan, amilyennek elvárjuk: a legendához méltó. Más kérdés, hogy mifelénk ez a bárhol a világon óriási arénákat megtöltõ látványos show sem eléggé kelendõ árucikk. Megtörténhetett hát az a példátlan eset, hogy a Margitszigetre szánt monstre juniálist végül - az utolsó pillanatban! - a PeCsa szabadtéri pódiumára számûzte a jegyárakat meglehetõsen felverõ, a busás haszon helyett azonban feltételezhetõen jókorát bukó honi koncertszervezõ iroda. Hiába, a Totáldensz, meg a lazamagyaros nosztalgia-humbugparty manapság jobb bulinak, kívánatosabb mulatságnak tûnik...

Ám e mégoly keserû tény sem vont le semmit az említett pesti koncert értékébõl. Hiszen a végül zsúfolásig telt városligeti ringben a nagy négyes mindent bevetett, így a húzos muzsika mellett a monstre cirkuszolás sem maradt el. Grandiózus feketemiséjükön volt tûzijáték, volt lángszórás, gitárzúzás, (dene)vérgõz, sztenlirisza és macskajaj egyaránt. Volt ezerwatt és több ezer torok. Volt - minõ képzavar!- egy élvezetes rémálmunk. Egy felejthetetlen, önfeledt esténk. Amely maga volt a téboly. Maga volt az ezerszer elátkozott, mégis imádott Rock and Roll!

Az IHM minden egyes eddig megjelent paródialemeze 100 százalékkal emelte az ország hülyeségszintjét. Nincs ez másképp új maxicédéjük, a Buliwood esetében sem. Jelen esetben a magyar zenei kultúra legellentmondásosabb csapatai közül választottak ki hármat. Hogy miért ellentmondásosak? A Four Est Gump, a Happy End és az Evita C/Copy right duo a hazai zenei élet legsikeresebb és legigénytelenebb válfaját a mulatós discsót mûvelik. Nem is értem, hogy sikerült Sipiéknek rávenni õket arra, hogy számaikat parodizálják, ugyanis a rendkívül elmés és gonosz szövegferdítések ismeretében adott zenekarok tagjai vagy kiváló humorérzékkel és önkritikával rendelkeznek, vagy csõbuták. Mindenesetre az IHM legénysége remek munkát végzett, a három paródia remekül kivitelezett rekeszizomszaggató szösszenet, olyan kultikus aranyköpésekkel, mint a "Nagylány kettem, érzem, igen, újra, szanaszét marta a bugyimat az ultra, " vagy a " Fekve nyomok egy héten át, dolgozik bennem a szénhidrát" hogy ne is beszéljünk a "Remixelem újra a dauer vizem"-rõl. A lemezen találhatunk még egy brutális Walk This Way paródiát, mely az IHM pályafutásának legsikerültebb darabja, valamint a Tinsles Wars címû opuszt, mely nem paródia, hanem a karácsonyi gondok és hangulat árnyoldalait érzékletesen bemutató antihimnusz. A lemezt egy intro indítja, de ugye éppen ezért hívják intronak, s egy Mixion: Impossible remix zárja. 25 perc nagylemezvárakoztató hülyeség, jó humorú fanoknak kötelezõ.

Azt hiszem, kevés hazai zenekar mondhatja el magáról mostanában, hogy valami igazán eredetit alkotott. A Kert virágai elsõ hallásra mára klasszikussá vált zenei stílusok hajtásainak tûnnek, a hallgatónak egybõl beugrik pár zenekar a seattle-i borulóstól a tinifelforgatós, gyorsdivatos szintipopsin át a hullahoppos etnoatmoszféráig. Neveket kár lenne emlegetni, mivel jelen esetben e zenekarok csak zenei gyökerek, melyek nem válnak koppintós gazzá, hanem szépen fekszenek A Kert csodálatos dalbokrai alá. Angol és magyar nyelvû dalok sorakoznak-szám szerint nyolcan-egymás után a kazettán, hogy elrepítsenek egy távoli, hátborzongatóan gyönyörû, egyszerre sötét és világos síkjára elmének és létnek. Yin és Yang, lebegõ gitárok, precíz dob, döbbenetes, a hangskála határait két oldalról feszegetõ ének, melyre Zámbó J. vagy Sasvári S. még akkor sem lenne képes, ha belépne az eunuchok táborába. A Kert alaposan kimeríti az alternatív zene fogalmát szövegileg és zeneileg egyaránt, de ezzel az erõvel akár pszichedelikus rockról vagy wave-rõl is írdogálhatnék.

Thanatos - alias Bob Zoltán, csakazértis lebuktatom! -, a kerti dalnok dalszövegei könnyed lebegést és komor hangulatképeket, hullámzó érzelmeket, vonzó rémálmokat festenek elénk a nyugis zene harmonikus ellentéteként. Az angol nyelvû dalok szövegeire (pl. Thana-Elios) némileg koncentrálni kell, mire igazán megértjük õket, de aztán jöhet a katarzis. A három magyar nyelvû szám: a bús, etnos-népdalos Szépremények, kultikus dobpüföléssel, a jó kedélyû spirituális Lélekvadász ("Szép vagy kedves, most még tetszel, megõrülnék egyetlen szavadért, ha arcod látom, azt kívánom, bárcsak fizetnének kis fejedért...") és a brutális, beteg, zseniális gyermekmondókából kerti himnusszá avanzsált St. Clement harangjai videoklippért és multicéges lemezszerzõdésért zokog. A zenekart egyedül a hangzásért érheti kritika, mely a mostanában megjelenõ magyar kiadványokra jellemzõen elég szar, de A Kert idehaza egyedülállóan zseniális zenéje mégis átüt a sistergésen és a gyorsan nyávogóssá nyúló szalagon. A zenekar élõben libabõrösen jó, aki kíváncsi rájuk, megnézheti õket 27-én az E Klubban, aug 1-én a Riff- Rööffben és a Szigeten. Ezekkel a koncertekkel talán kibírhatjuk lemezmegjelenésig...