A gyermekszínházhoz közelíthetünk pedagógusi vagy színházmûvészeti szempontból, meghatározhatjuk az elmúlt negyven év gyakorlatából éppúgy, mint a tõlünk nyugatra virágzó gyermekszínházak sokféle irányzatával összehasonlítva.

Minek tekinthetjük a színházba járó gyermeket?

Megrendszabályozásra váró vadembernek, nevelési alanynak, csekély értelmû felnõttnek, olyan vásárlórétegnek, mely könnyen elbolondítható célja bármilyen reklámnak, vagy játszótársnak, családtagnak, akivel az élet minden fontos kérdésérõl beszélhetünk, aki akkor is figyel bennünket, amikor nem neki, nem vele játszunk, akkor is meg akar minket érteni, amikor mi, felnõttek sem értjük igazán, mi történik velünk.

Bruno Bettelheim a klasszikus Grimm-meséket elemezve állítja: nem véletlenül maradt fenn évszázadokon keresztül éppen ez a pár száz mese, sokféle variánsban is mindig azonos módon. Ezek a mesék az élet fontos kérdéseiben egyaránt igaz válaszokat adnak gyermeknek és felnõttnek, fiúnak és lánynak, annak, aki meséli és annak, aki hallgatja õket.

Sok olyan konfliktust orvosol a mese, amirõl nem is tudunk, és ez a kölcsönös haszon, ez a közös öröm avatja a mesélést a családi élet, a gyermeknevelés egyik legfontosabb eszközévé.

A klasszikus mesék férfi és nõ mintákat adnak, segítenek legyõzni a belsõ és külsõ szörnyeket, és megerõsítik azt a hitet, hogy belõlük, a legkisebbekbõl lesznek azok a hõsök vagy hõsnõk, akik mindenkinél szebbek, mindenkinél erõsebbek, s akik majd boldogan élenek, míg meg nem halnak.

Nem lehet kisebb célja a mai meséknek sem. Elég csak végignézni, hogy az utolsó száz év irodalmából mely mesék váltak klasszikussá! Ha erre gondolunk, a klasszikus mesék számtalan magyar feldolgozása is látszólag jó úton jár. Mégis, ezeknek a feldolgozásoknak nem mindegyike tudja az eredeti mesék totalitását felidézni, egy részük nagyon is "mai" a szó elszegényítõ, egyszerûsítõ módján. Nyugatabbra sok gyermekszínház játszik olyan történetet, ahol a válás, a munkanélküliség, a drogfogyasztás, a másság elfogadása kerül színre oly módon, hogy ezek a problémák a gyerekek számára is értelmezhetõvé, megoldhatóvá válnak. Úgy gondolom, mire a magyar felnõtt társadalom szembe tud nézni ezekkel a kérdésekkel, lesz elegendõ mûvészi erõ, hogy a gyerekeknek is eljátsszuk az errõl írt darabokat, hiszen mai életünkben is van dolga a legkisebb királyfinak, és a mai sárkányok hét fejét is le tudja vágni az, aki bízik magában.

Addig se maradunk mese nélkül. A magyar irodalomnak van egy csodálatosan gazdag vonulata, amely Weöres Sándortól Tamkó Sirató Károlyon át Nemes Nagy Ágnesig ível. Az õ szómágiájuk óvónõknek, tanároknak és szülõknek mindennapi kenyere ma már, hiszen a magyar nyelv olyan varázslatát bûvölik a gyermekszobákba, amit csak a legnagyobbak tudnak. Hatásuk felér Bartók Mikrokozmosz-ával. Ezek a versek, mesék utat találtak a színpadokon is a gyerekekhez.

A jó elõadás bármilyen eszközt használjon, bármilyen színpadi nyelven fogalmazzon, kézen kell, hogy fogja a nézõt, és végig kell, hogy vezesse az általa megjelenített világ állomásain. Az a gyerekszínház, ahol csak felidéznek hatásokat, aztán magára hagyják a nézõt: csináljon, gondoljon vagy érezzen, amit akar - ott a színházi virtuozitás sem menti az alkotók felelõtlenségét. (Nem lehet mentség persze a szegénység sem.) Az ilyen elõadásokon veszik át a fõszerepet a nézõtéren pisszegõ felnõttek és a hangerõsítõ berendezések, amivel a szereplõk próbálják legyõzni a nézõtéri zsongást.

A végiggondolatlanság, a rosszul kiválasztott hatások, az erõtlen színészi jelenlét azonnal leleplezõdik a gyerekelõadásokon. Nem menti meg semmifajta sznobéria vagy udvariasság, ugyanakkor jól felépített hatásokkal, csillogó semmitmondással is sikert, tapsot, együtténeklést lehet a gyerekekbõl kicsiholni.

Mi hát akkor a gyerekelõadások sikerének igazi fokmérõje?

A jegyvásárlás? A jegyeket a felnõttek vásárolják, itt az õ ízlésük dönt. Talán az elõadásokat másodszorra, harmadszorra végignézõ gyerekeknél ez másképp van.

A taps? Gyakran hallunk végig izgett-mozgott elõadás után is vastapsot, és "Vissza! Vissza!"-szavalókórust.

Mindig is sejtettem, hogy egy gyerekelõadás igazi hatása a késõbbi játékokban, rajzokban, beszélgetésekben tükrözõdik igazán.

Ezt a sejtésemet egy hatásvizsgálat is igazolja, amelyet pszichológus-hallgatókkal végeztettem a Kolibri Színházban. A hallgatók az elõadások után feltett kérdéseket késõbb, 2-3 hét múlva megismételték. A válaszokból beigazolódott, hogy a darabok megértése attól függ, hogy családosan vagy iskolai csoportokban nézik-e a gyerekek az elõadást, de fontos a nemek szerinti megoszlás is. A vizsgálatból az is kiderült, hogy a gyereknézõ alkotótárs. Fantáziája tovább színezi a jelzett díszleteket, sokszereplõsnek látja azt a darabot, amit egy színész játszik (Bán János: Kukacmatyi, Závory Andrea: Alice Csodaországban), még hetekkel az elõadás után is ajándékokat küld Bors néninek (Molnár Piroskának!), és minden külön magyarázat nélkül érti, mit jelent A kék madár elõadás képi világa; a színészi játék segíti a szörnyekkel, a halállal való szembesülésben is. A felmérés rámutat arra is, hogy a vizsgált elõadások (Kolibri Fészek- és Kolibri Színház-i produkciók) hatása nem múlik el évek múlva sem. A rajzokon, beszélgetéseken keresztül beépül a gyerek életébe, segíti személyiségük kibontakozását, önmaguk és társaik megismerését, megértését.

Annak, aki igazán élõ színházat akar csinálni, van-e jobb terep, mint a gyerekszínház?

Sokan úgy tartják, hogy a gyerekszínház szakmai periféria, margóra szorult emberek utóvédharca. - Szerintem ez csak akkor van így, ha a gyermekszínházzal foglalkozó mûvészek panaszkodnak, több befolyást és hatalmat szeretnének, ahelyett, hogy észrevennék: a legnagyobb hatalom van a kezükben. A felnövekvõ generációkra se film, se video, sem Internet nem tud nagyobb és maradandóbb hatást gyakorolni, mint egy jó gyerekelõadás.

Amíg dolgozhatunk, nem lehet okunk panaszra.

1991 nem tûnt el nyomtalanul az idõben. A história lapjaira számos történet és adat vésõdött. A Sivatagi vihar idején például Wole Soyinka nigériai drámaíró olvasóival éppen az amnéziáról társalgott, Chick Corea kikacsintott maszkja mögül, tombolt a Gun's and Roses-láz, Peter Greenaway Prospero könyveit vitte a filmvászonra és - mintegy mellesleg - Oliver Stone megfejtette(?) a Kennedy-rejtélyt. Carl Lewis ugyanakkor Tokióban világrekordot állított fel, Senna a Hungaroringen (is) diadalmaskodott, de Szeles Mónika sem tétlenkedett, minthogy - semmibe véve a papírformát - a világranglistán maga mögé utasította Steffi Grafot... Közben persze Budapesten is zajlott az élet. A rögbi ekkortájt indult el mifelénk is hódító útra, és ugyancsak ezekben a hónapokban jött létre az elsõk között is az elsõnek mondható magyar nyelvû oktatási centrum, a Hungarian Language School.

Az iskola, ahol rövid idõ alatt sikerült bebizonyítani, hogy ez a máskor jobbára érthetetlennek és túlságosan bonyolultnak bélyegzett nyelv is gyorsan és hatékonyan elsajátítható! Az eredményesség hamisítatlan jele, hogy mindmáig 70 nemzet fiai és leányai fordultak meg az Eötvös utcai tanintézményben. Ennélfogva ma már Mauritániában, Koreában, Kolumbiában és Kubában éppúgy nem cseng idegenül a magyar nyelv, mint ahogy Svájcban, Izraelben, Iránban vagy az Egyesült Államokban sem. A HLS diákjai éljenek a világ bármely pontján, örömmel gondolnak vissza azokra a budapesti napokra, amikor kellemes környezetben, gondtalanul, játékosan és a vártnál könnyebben tanultak meg magyarul.

A játékosság egyébként is védjegye az iskolának, alappillére az oktatási modellnek. Az intézmény tanárai sohasem erõltetik a nyelvtant, sokkal inkább - dobókocka, kártya és más eszközök bevonásával - játékos formában alkalmazzák a nyelvtani szabályszerûségeket. Így aztán nem elvont tudásra, hanem a hétköznapi életben azonnal felhasználható nyelvi kézségre tesznek szert az iskola diákjai. A tanulók kreativitására és ösztönösségére építve mindvégig magyarul, kultúrált közegben, korszerû tantermekben zajlik az oktatás. Az órákon rengeteg a - többnyire csoportos formában megoldandó - feladat, amely segíti a spontán tanulási folyamatot.

A Hungarian Language School tanári karát néhány idõsebb, tapasztalt kolléga mellett jobbára fiatal, harminc év alatti pedagógusok alkotják. Korukat meghazudtoló tapasztalatukat, hozzáértésüket jól bizonyítja, hogy nemcsak friss tanári diplomával rendelkeznek, hanem egytõl-egyig elvégezték a HLS posztgraduális továbbképzõ tanfolyamát is. Õk tehát azon kiválasztottak közé tartoznak, akik e tréningen kitûnõen megfeleltek, s így - még katedrára lépésük elõtt - elsajátították azt a korszerû, kommunikáció-központú tanítási módszert, amelyet kizárólag a Magyar Nyelv Akadémiáján, vagyis az Eötvös utcai székházban oktatnak.

Egyébiránt a HLS nem csupán egy iskola, ahol magas színvonalon folyik a tanítás. Itt a diákok valóban otthonra lelhetnek! Hiszen ebben az intézményben mind a tanórákon, mind azokon kívül oldott, barátságos a légkör. Ráadásul azokat, akik itt koptatják az iskolapadokat, sok apró meglepetéssel és figyelmességgel várják. A szünetekben rendre kávét és süteményt (minden bizonnyal a HLS-ben fogyott el a legtöbb pilóta keksz, minthogy lapzártánkig közel hatszáz kilónyit pusztítottak el az intenzív szakosok!) szolgálnak fel, de nem feledkeznek meg az ünnepekrõl sem, a télapó például minden esztendõben meglátogatja a tanulócsoportokat.

De kik is járnak ide? Nos, a foglalkozásokon magasan kvalifikált értelmiségiek, diplomaták, szerzetesek és a misszionáriusok mellett újságírók, háziasszonyok, színészek (Tom Hanks és Sharon Stone alighanem csak a mindennapos teendõk, a zsúfolt munkamegosztás miatt nem adta be ez idáig jelentkezési lapját...) és festõk, krupiék és sportolók egyaránt részt vesznek. A legidõsebb HLS-diák 78 éves, a legifjabb 5 esztendõs. A nemek aránya különösen imponáló, 50-50 százalékos. Minden adott tehát ahhoz - és ezt a Nyelviskolák Kamarájának szakmai ajánlásából is kiderül -, hogy a Hungarian Language School-ban tartalmasan és kellemesen töltsék el az idõt azok, akik kedvet és bátorságot éreznek a különleges és gyönyörû magyar nyelv megtanulásához.