Mély, telt színek a tárgyakon, barna-okker pergamenszerû tónus a bõrön. Valószerûtlen, az euklideszi geometriának fittyet hányó perspektíva. Helyenként mintha egymástól független térben lévõ síkok kerülnének egymásra, s kitakarva - elfedve a másik egyes részeit hoznának létre új, komplex réteget. Ebben az új térben az anatómia is öntörvényû, a formák letisztultak, tartanak a geometriailag szabályos alakzatok felé. A plasztikus figurák az elõtérben esetenként egyszerû, sík háttérparavánnal képeznek kontrasztot.

Az expresszionizmus és pop-art jellegzetességeit ötvözõ képek láttán mintha nem is megkomponált festményt nézegetne az ember. Sokkal inkább vászonnyi méretû ablakot emelünk a szemünk elé, benne különösen megcsiszolt üveglap. A keret behatárol, kimetsz, az üveg a maga törvényei szerint torzít. Aztán elbillen az ablak, s mikor az ember visszaállítja, a mögöttes kép fordul vele. Aki áttekint az ablakon, hiába küzd a gonosz kerettel, nem tud mellette elkukucskálni, s csak találgatni és szemlélõdni lehet.

A hazai közönség immáron másodszor szemlélõdhet és találgathat Gabriel Heimler festményei elõtt állva. A magyar származású mûvész, aki képeit új figuratívként határozta meg, 1964-ben született Párizsban, itt folytatta mûvészeti tanulmányait is. 1988 óta Berlinben él, tagja a Berlini Képzõmûvészek Egyesületének. 1985 óta 10 kiállítását tekinthették meg az érdeklõdõk Párizsban, Berlinben, Lipcsében, Brüsszelben és Szentpéterváron. A magyar közönség 1994 ben az FMK-ban láthatta Emberek, kádak, városok címû kiállítását, idén május 20-án pedig megnyílt új tárlata, mely június 20-ig látható a Francia Intézetben.

A fotó csodájának általában azt tekintjük, hogy a múlandó, röpke pillanatot, a fények és árnyékok tiszavirág-életû esztétikumát képes örökkévalóvá transzformálni, halhatatlanná emelni. Csak ritkán töprengünk el a lehetõségen, hogy a lencse nem csupán kiszakítani képes egy darabot valóságból, nem csupán egy szegmens visszatükrözésére képes, és nem is csupán leképez. Mikor az objektív valamit kiszakít, a kitépett darabot új, más helyre illeszthetjük, más környezetet fed ki a papírkép kerete. Ekkor már nem csupán redukáltunk és transzformáltunk, de szintetizáltunk is. Teremtünk egy világot, ha úgy tetszik, egy seholföldet.

A fotózás kiszakító-teremtõ mágiájának lehetnek szemtanúi mindazok, akik megnézik Vancsó Zoltán és Szilágyi Lenke közös kiállítását a Francia Intézetben. A képeken ócska putrik, sztálinbarokk betonmonstrum, repedt csövû radiátor és kidõlt fajú kalyiba, magányba és társaságba börtönözött alakok. Hogy hol készültek a képek, mellékes. Ez nem Európa vagy Amerika, nem a fejlett nyugat vagy a Balkán. Ezúttal másmilyen határt lépünk át.

Ez Seholföld, a fényképezés Homokembere teremtette fekete-fehér világ. Enyhén melankolikus és lehangoló tartomány ez, amelyrõl tudni keveset lehet, inkább csak benyomásainkra támaszkodhatunk. Errõl a tartományról csak tündérek dermesztette állóképek mesélnek, a szemünkbe szórt csillámpor csak apró csatornákon át enged bepillantást oda, sehova. S ha a leskelõdési rituálé nyomán ambivalens érzelmek ébrednek, hiába is próbálnánk azokat odaát hagyni. Mert a kép világa lehet sehol, de mégis csak a mi világunk elemeibõl építkezik.

Huszonnyolc éve ugyanabban a cipõben, ugyanabban a nadrágban jár- kel a nagyvilágban. Ha elszakad, megvarrja, ha elkopik, megfoltozza, cipõje mára valóságos mûkincs. Andrzej Dudek Dürert sokan az európai összmûvészet archetipikus alakjaként tartják számon. Egy lehetetlenségig elnyûtt farmernadrág és egy agyonfoltozott cipõ. Ezek a tárgyak mára nem csupán egy ember, de egy világnézet szimbólumai is. Andrzej Dudek Dürer életfelfogásának jelképeivé váltak e huszonnyolc éve le nem vetett holmik. 1969 óta koptatja kuriózummá õket: megvilágosodásának éve ez, hiszen õ magát azóta Albrecht Dürer hetedik megtestesülésének tartja. A hetvenes évektõl kezdve próbálja transzformálni a Németalföld legnagyobb reneszánsz mesterének munkáit, elgondolásait. Sikerrel, hiszen mûvei világhíresek: ott vannak a barcelonai Cantro de Arte Actualban, az amszterdami Stededijk Múzeumban, sõt a new york-i Modern Mûvészetek Múzeumában is, hogy csak a rangosabb helyeket soroljuk, de világot jártsága mellett természetesen hazájában, Lengyelországban is jelen van. Igaz, élõben kevésbé, mint inkább mûveivel. Az Utazás mûvészete címû performansszal 1980- ban debütált, s Lengyelországot át-és bejárva Nyugat- Európán át végül Amerikában is vendégeskedett. Dudek Dürer az életet mint mûvészeti ágat kezeli, emellett installációkkal, environment-nal, elektrografikával és fotóval, metafizikai hangszerek építésével, megszólaltatásával interpretálja magamagát és a már említett Dürert. Május vége óta Budapesten is láthatóak munkái, hallható zenéje a Balázs Béla utca 20. alatti Black-Black Galériában június 21-ig. Különös hely a Black-Black: nyirkos, hideg pince, ahol nehéz kivenni a tárgyak körvonalait, nehéz nem kinyitni a pupillákat. Alapgondolata az, hogy csak fekete- fehér, fekete- fekete munkákat állít ki. A rendezõk izgalmas ottlétbe ágyazták Dudek kiállításának megnyitóját is. A mintegy háromórás antré-mûsorban volt koncert, performansz: a Metafizikai - telepatikus aktivitás címû programot a mûvész Albrecht Dürer születésének 526. évfordulójára komponálta. A multimediális alkotó 1971 óta minden év májusában ebbõl az alkalomból nemzetközi megemlékezést szervez telepatikus úton - idén elõször Magyarországon. Több száz alkotó dolgozik egyszerre a megmozduláson, szellemszobrot építve, szellempoézist költve, szellemszínházat játszva, ahogyan a mûvész fogalmaz: "...a határok ekkor eltûnnek, a szellem szabadon áramlik, akárcsak mintha az elektronok végtelen tartományában lennénk."

Fõiskolás korában egy kirakatban meglátta Gombosi Ottó zenetudós Bakfark-biográfiáját. A címlapon egy lant volt, s ez felkeltette az érdeklõdését. Elkezdte játszani a könyvben található egyik lantzenét, és elõször dögunalmasnak találta. Mégis eljátszotta még egyszer, kíváncsiságból. Mert nem biztos, hogy a zene rossz, lehet, hogy õ van rossz passzban.

Azóta eltelt jópár év, és most Benkõ Dániel tolmácsolásában, négy CD-n megjelent Bakfark Bálint összes mûve. A gitármûvész Hozzászólását nem, de Ajánlását megírhatta a CD-mellékletben, amelybõl kiderül, hogy elvarázsolt világba visz minket. Bakfark zenéje nem slágerzene, nem ragad meg elsõ hallásra. De miután megismertük a szerkezetét, felépítését, a részleteket, elkezd tetszeni.

A lemezen több lant szólal meg, hiszen a különbözõ karakterû darabokhoz más-más hangszer illik. A táncosabbakhoz magas, a szomorú, hosszabb lüktetésûekhez egy nagyobb testû, mélyebb tónusú. Benkõ elsõ Bakfark-lemeze nagy sikert aratott itthon és külföldön egyaránt. Vannak, akik külföldön ez alapján azonosítják be õt a mai napig, Magyarországon pedig nem kisebb személyiség, mint Pernye András ismerte el a munkáját.

Egy összkiadás és több kiadvány megjelenése után esetleg még más szerzõk jöhetnek szóba. El lehetne játszani még egyszer, jobban, érettebben, más szemszögbõl az összes mûvet, hiszen az ember változik. De ez valószínûleg nem fog megtörténni. Mindenesetre közeledjünk érdeklõdéssel Bakfark muzsikájához, hiszen az nem avul el, és lehet, hogy csak mi vagyunk rossz passzban...

(Benkõ Dániel: Bakfark Bálint összes lantmûve, Hungaroton Classic, CÉH, 1997.)