Godzilla
|
A kissé túlfejlett gyík szülőhazája Japán. Ezt talán mindenki hallotta, mint ahogyan a keleti országra hullott két atombombáról is illendő tudni. A két dolog szigorúan korrelál, hiszen a Little boy és Fat man okozta tragédia volt az, amely a pikkelyes szörnyeteg megszületését köszönheti. Talán nem meglepő, hogy a tényleges atomtámadást átélt egyetlen nemzet érdeklődött legjobban a nukleáris szennyezés okozta veszélyek iránt. Mint olyan, a Godzilla tehát szimbólum, a környezetét rongáló, tetteinek következményeit felmérni nem tudó emberek ténykedésének, a magunk teremtette szörnyetegnek a szimbóluma. Legalábbis eddig az volt. Mostantól inkább az amerikai filmipar mindent bekebelező és vizuális álommá konvertáló fogaskerekeinek egyik kevéssé dicsőséges mementójának nevezhetjük.
Nem valamiféle dühödt kirohanásra készülök az amerikai tömegfilm ellen. Csak éppen arra kívánom felhívni a figyelmet, miképpen idomítja magához a tengerentúl a közel és távolmúltból importált kúltúrikonokat. Merthogy erről van szó. Az eredeti kiváltó okot gyorsan át kell mószerolni a franciákra, akikkel azért őrizni illik a jó kapcsolatot, úgyhogy legalább helyrekalapálhatják a csorbát, és segítenek kinyírni a dögöt. Azért a japánoknak is kell valami konc, úgyhogy őket tépi szét elsőnek a monster, egyébként meg minden megy a maga jól bevált koreográfiája szerint. Okos tudós, helyre menyecske, derék férfiak, néhány kerékkötő bunkó, satöbbi. Ez az a recept, aminek alkalmazását számtalanszor láttuk, és ami számtalanszor eredményezett vacakabbnál vacakabb végeredményt.
Ezúttal sincs másképp. Olyannyira, hogy a Godzilla már odaát is megbukott. Hogy miért, nem igazán tudom megmondani, mert ez a film semmivel nem rosszabb, mint a többi hasonló maszlag. Még csak nem is csúnyább. A készítők merték megmutatni a szörnyet, mi több, annak hat raklap csemetéjét is. Láthatjuk összezuhanni New 
Yorkot, szintén elég látványosan. Szóval igazi Emerich filmmel van dolgunk, kezdve az ostobaságot bőven megütő történettől egészen a hightech kivitelezésig. Talán éppen az a baj, hogy a német-amerikai rendezősztár éppen csak a témákat és figurákat cserélgeti filmjeiben, nyíltan lopva el a valaha valahol már működött képeket, szituációkat, figurákat, és ha úgy hozza a szükség, akár a végső megoldást is. Merthogy kevés ember lesz, aki a film végén nem úgy áll fel a székből – miért éppen Godzilla remake-et kellett összeütni. A hasonlóan pontagyú Jurassic Park 2 után a jó öreg King Kong némileg üdítőbben hatott volna.
|
Kundun
|
Martin Scorsese mintegy kéttucatnyi filmet készített eddig. Életművén végigtekintve joggal feltételezhető: talán a Teremtő is megbocsátotta már, hogy a papi szemináriumról rajtaütésszerűen átigazolt a new yorki egyetem filmszakára. Még akkor is, ha a rendező istenképe némileg eltér az általánosan elfogadottól, és ezért enyhén dogmatikus egyházfők kegyetlenül leszedték a keresztvizet Amerika egyik legnagyobb mozgóképkreátoráról. Ez, persze, remek alkalom volt, hogy az ateizmus habzó szájú hívei fél téglával kalapálva csoszvadt mellkasukat, ezúttal ne a tudomány megfellebbezhetetlenségéről, hanem az alkotói szabadságról zengjenek triádát. Scorsese eközben csinált néhány filmet, amelyek finoman szólva is nézhetővé sikeredtek, és nem rettent meg a szakrális személyiségek vászonra varázsolásától. Legalábbis a Kundun erről tanúskodik.
No persze, a Kundun nyilvánvalóan nem merészkedik annyira veszélyen vizekre, mint a Krisztus utolsó megkísértése. Nem csupán azért, mert a tibeti kultúra összezúzásának gusztustalan és embertelen mivolta csak a világ kevés pontján lehet vita tárgya, és nem is azért, mert a több évtizede tartó folyamatot a világ karosszékből nézte/nézi végig. (Na ja, Tibetben nincsen olaj.) De azért is, mert ezúttal Scorsese első síkon nemigen feszeget hitbéli zsanérokat. Filmje sokkal inkább egy egyházfő, ha úgy tetszik, egy reinkarnációs alapon posztra került vezető bábbá tételének és száműzetésének krónikája. Mint ilyen, rokonítható Bertolucci utolsó császárával, és nem csupán a régió azonossága, de az eseményű, nagy formátumú megjelenítés miatt is.
Persze, nem kell arra gondolnunk, hogy valamiféle szimpla dokumentalista játékfilmről van szó. A felszín mögött ezúttal is egy kérdezni és gondolkodni, mi több, kétkedni merő ember tragédiája áll. Scorsese tényleges események megjelenítésén keresztül ezúttal is a hitről mesél. Figurája nem valami idealizált alak, ámde mégis allegorikus. A hitét emberi mivoltával összeegyeztetni tudó, a szituációktól és személyektől független, apriori értékekben hívő lény allegóriája. Úgy tűnik, Scorsese tudja, hogy a lélek testbe rekesztése ugyan számos következménnyel jár, ám az emberi mivolt nem szükségszerű és per definit ellenpólusa az isteni kitételnek.
|
|
Akik anno '95-ben látták a Lény című filmet, a záró képsorok láttán nagy bizonyossággal megjósolhatták: ennek bizony lesz folytatása. A fránya idegen kicsinálása után a cafatokon lakmározó patkány sejtetni engedte, hogy itt, kérem, lesz még gikszer rendesen. Eltelt három év, és mivel a film úgy általában-egészében elég vacakra sikeredett, a népek reménykedni kezdtek, hogy talán mégsem erőltetik agyon a dolgot odaát. Csakhogy a néző véleményére senki sem kíváncsi addig, amíg csordogál a lé. Márpedig az első rész több mint 100 millió dollár bevételt hozott. Naná, hogy nem hagyták elfeküdni a témát.
Bár a jóslat bevált, és elkészült a második rész, még véletlenül sem okozza azt az örömöt, hogy a "na megmondtam" jóleső vigyorával dőljünk hátra a mozi székében. Merthogy a rágcsálóirtók odakint nyilván nem ma kezdték, így hát a patkánynak se híre, se hamva. A nagynevű szenátornak van viszont fia, aki a Marsra látogat. Ki gondolná, hogy egy jó nevű politikus család szépreményű sarja képes feladatot átvállalni holmi csatornalakó dögtől? Márpedig ezt teszi, még ha akaratán kívül is. Merthogy a múltkor küldemény formájában érkezett génkészletet ezúttal ő hurcolja a földre. Az egykori szörnyeteg ikertestvére, Eve, akit embrióformából aktiválnak, ugyan genetikailag totál azonos szörnyeteg nővérével, de mégis más. Ő szereti az embereket, ugyanakkor vonzódik a potenciális partner szenátorcsemetéhez. A megfertőzött fiú szaporodni kezd, a gondosan őrzött lény meglép a laborból, fajtánk pedig ismét nyakig merül az idegeninvázió pöcegödrébe.
Ha valaki a leírtak után kétkedne, megerősítem: igen, ez a második rész kevéssé konzekvens folytatása az elsőnek. Ráadásul még csak nem is jobb annál. A többé-kevésbé érdekes alaptörténetet sikerült a B kategóriás marhaságdömping szintjére degradálni, a logikát kitartó munkával száműzni, az eleve sablonos karaktereket pedig szánalmassá butítani. Valami brillírozó 
színészi teljesítmény persze még megdobhatná a nagy rakás excretumot, de erről sincs szó. Az egyetlen értékelhető momentum – Natasha Henstridge megjelenésén túl - valóban a Giger kevéssé átlagos agyából kipattant biomechanikus lény megjelenése, ám belőle túl keveset és elég gyengus módon kivitelezve látunk ahhoz, hogy igazi ünnep legyen a szemnek. Ha némileg jobban összetákolva kapjuk meg a bizarr elméből kipréselődött lények szaporodási ritusait, talán egy fél órás klipet megért volna az egész hercehurca. Na de egy mozifilmet?
|
Armageddon
|
Borzasztóan nagy divat lett a világvégével játszadozni a vásznon, legyen szó egy ősgyíkról, meteorokról, atomháborúról, vagy a Spice Girlsről. Az Armageddon az ez évi aktuális divatot követve egy nagy, csúnya kaviccsal helyezi szembe hőseit, akik aztán mindent megtesznek azért, hogy anyabolygónk deflorálatlan maradjon.
Valahogy nem új a sztori, már a Nemere is megírta, visszaköszön a Piszkos Tizenkettő, a Hét Mesterlövész, s ki tudja hány, egykori katasztrófafilm, tetszetős, videopop-art csomagolásban. A film mégis bejött, mert talán kevésbé próbál drámai és nagyvolumenű lenni, mint a Deep Impact, s mert a lopkodások ellenére Michael Bay és csapata csak nagyon ritkán veszi komolyan önmagát, és rendkívül egészséges öniróniával és humorral bohóckodják el a film nagy részét. Sajnos csak nagy részét, mert a hollywoodi hagyományoknak köszönhetően vannak azért drámai helyzetek és érzelmes pillanatok is a filmben, amelyek teljesen tönkrevágják a lendületesen hülye történetmenetet és alaposan megmerítenek az angolszász idealizmusban és nyáltengerben. Ezt azonban meg lehet bocsátani egy olyan mozinak, melynek egyik hőse egy atomtölteten lovagolva az űrben Dr. Strangelove-ot idéz és orosz űrhajósa, amolyan elmehagyott Farkas Berciként kísért az elhagyott MIR űrállomáson. 
A film két legjobb alakítását a már összeszokott Steve Buscemi- Peter Stormare (Fargo) páros hozza, le is játsszák a színről Bruce Willist, aki pedig nagyon igyekszik, sőt hősiesen megmurdál a végén, s a nagy tehetségnek tartott Ben Affleck Liv Tylerrel egyetemben is csak arra jó, hogy a sztori teljesen felesleges szerelmi vonalát nyúlósítsa és meggyőzze a hasonszőrű szerelmetes párokat, hogy végignézzék a filmet. Összességében azért nézhető az Armageddon, jó poénokkal, felejthető heroizmussal, és szépek az effektek is, csak az a kár, hogy Hollywood még mindig túl komolyan próbálja venni önmagát.
|
Halálos Fegyver 4.
|
Kénytelen vagyok bevallani: odavagyok a Halálos Fegyver sorozatért. Az akciófilmek és vígjátékok dömpingjében ritka elegyei a jól adagolt akciónak, erőszaknak és fekete humornak, és könnyedén elkápráztatják a magamfajta sötétlelkű lődözésmániás gazembereket is. A Richard Donner által rendezett tetralógia remek karaktereivel, amelyeket remek színészek személyesítenek meg, valamint a Michael Kamen-David Sanborn-Eric Clapton trió kesernyés, blues-rockos zenéivel, a lődözős-poénkodós mi zsaruk a rosszak ellen filmek prototípusa. Az utolsó rész 1994-ben készült. Ám idén a Warnernak szüksége lett volna egy nyári szuperfilmre és ezért előrángatták Donnert, Mel Gibsont és Danny Glovert, majd egy szemérmetlenül nagy összegű ajánlat után ismét rászabadították őket a világra. A film rekordidő alatt készült el, ezért a kritikusok már előre dörzsölik a kezüket, gondolván, hogy a sietség a minőség rovására ment, de én azért bízom Donner rendezői tálentumában. Mivel a filmet minden igyekezetünk ellenére sem tudtuk megnézni, összesen annyit tudok róla, hogy a jól ismert zsarupáros Joe Pescivel és René Russóval, valamint egy rendőrújoncot alakító Chris Rockkal kiegészítve a kínai maffiával veszi fel a harcot. A főgonoszt egy tehetséges hongkongi fickó, bizonyos Jet Li alakítja, aki eddig csak X kategóriás kungfu filmekben domborított. A zene ezúttal is a Kamen-Sanborn-Clapton trió műve, de kiegészült ismét a Van Halen zenekar egy-egy nótájával is. Nos, én a fél tököm fel merem tenni arra, hogy ez egy kurva jó film lesz, s amennyiben nem lenne igazam, a szerkesztőségbe várok mindenkit a böllérkéssel.
|
Két apának mennyi a fele?
|
Ki gondolná, hogy egy ennyire ócska, elbaszott cím egy remek filmet takar? Márpedig azt takar, ugyanis e mozi Franciaország két színész óriásának, a hatvanas-hetvenes évek legtöbb filmjét gyártó zsenijének, Jean Paul Belmondonak és Alain Delonnak diadalittas, stílusos filmes hattyúdala, tisztelgése egymás életműve előtt. E két színész, akik egykoron együtt szerepeltek a Borsalinoban, s mindenki szerint gyűlölték egymást, harminc év múlva újra kamera elé álltak együtt, hogy jó barátokként búcsúzzanak a filmvilágtól. Legyünk őszinték, nélkülük a film egy kalap szar lenne, sablonos sztorival, melyet egyrész a két színész életművére kacsintgató megszámlálhatalan poénos utalás dob fel, melyet Patrice Leconte (Rizsporos intrikák) kanalazott össze, másrészt a két színész sármja: Belmondo csibészes mosolya és Delon cinizmusa - melyen nem fogott a kor és az őszes halánték - is csak patinássá, nem idejétmúlttá varázsolja. Ki gondolta volna, hogy e két színész ennyi öniróniára képes, és túl a hatodik x-en ennyire jól bírják az iramot? Emellett már nem is fontos a történet, fölösleges a csinos, pedofilek álma Vanessa Paradis, hiszen ott a jó öreg Bebel és Delon, akik ennyi év után is elvarázsolják a hálás nézőt. S amikor a két öregúr, korabeli fegyverekkel kezében klasszikus borsalinos pózba áll, felcsendül kettejük első közös filmjének zenéje, egymásra mosolyognak: „Emlékszel?", nos abban a mosolyban benne van a mozi elmúlt ötven éve, s valamiféle csendes, öngúnyos katarzis is.
|
|
