Rammstein - Shockrock felsőfokon
|
Azt hiszem, az idei sziget legelborultabb koncertjét a Rammstein fogja produkálni. A hat, nem kicsit kattant német csóka három éve lépett színre Németországban, ahol nagy kultúrája dívik az underground dark zenéknek. Első lemezük, a Herzeleid nagyszerűen egyesítette magában a Laibach nagy volumenű gótikus hangzását és a Krupps egyre gitárcentrikusabb ipari zúzdáját, s ezt a brutális, ám nem túl eredeti elegyet sikerült olyan mérvű elembajjal, szadizmussal megfejelniük, hogy a sör hazájában egyből kultikus figuráivá váltak a dajcse undergroundnak. Igazán ismertté azonban azután váltak, hogy David Lynch, az Útvesztőben című filmet forgatva nekiállt valami igen vad zenét keresni és véletlenül rájuk bukkant. Eztán a csapat révbe ért, Európa első számú ipari shockrockereivé váltak, s gyarapodó bankszámlájuk egy tetemes észét arra költötték, hogy készülő új lemezükhöz cool klippeket forgassanak, és hatalmas, szado-mazo pirotechnikai multimédia show-val dobják fel addig sem egyszerű koncertjeiket. Amíg az elmebaj és S/M hajlam sok zenekarnál csak póz, a Rammstein tagjaira csak rá kell nézni, hogy tudjuk, a gyermekkori molesztálások, a C.C. Catch utáni hiábavaló vágyakozás, a csapolt sörbe öntött snapsz és a Modern Talking ifjú lelkeket romboló zenéje megtették hatásukat. Új lemezük a Sehnsucht hatalmas siker lett, a perverz, komor német nyelven előadott szövegek, a gótikus ívből visszavevő, elektro metal irányába közelítő zene rendkívül népszerűvé tette őket mind a metal, mind az elektrozenék rajongóinak körében. A szimpla mazochizmustól a vérfarkasokon át a szexuális perverziókig minden témakört felölelnek és ezt klipjeikben és koncertjeiken roppant intenzitással adják elő. Asszem, ezt kár lenne kihagyni.
|
Goldie - ElektroSzaturnusz
|
A nagy, sznob, drogmámoros századvégi elektrokultúra bölcsője Anglia. Bár már a világ minden táján gombamód nőnek ki a földből a hazai fűszívók által kultikusan imádott trip-hop és jungle guruk, a két igazi főnök még mindig angol. Tricky nem jön, ezért nem írok róla, viszont a jungle boss, a bristoli gangsta Goldie eltolja kopasz fejét a Szigetre, hogy sokkoljon egy kicsit minket. Angliában egyébként magas az egy főre eső elmebeteg zenészek száma, de Goldie mégis átlagon felül bolond. Goldie a századvég tipikus elektro gyermeke, aki belefulladt önnön műanyagságába, a dance zenék magasfokú igénytelenségébe és a ritka uncsi divathullámba, így a lelke legmélyéről előtörő démont hagyja üvölteni maga helyett, ami valami hihetetlen, még metalzenekaroknál is ritkán tapasztalható dühödt energiát szabadít fel koncerten és lemezen egyaránt. A Saturnz Return, az új lemez, amivel Goldie hazánkban is koncertezik majd, szerzőnk legkomplexebb, legsúlyosabb albumává sikeredett, ahol a csűrdöngölős samplerekre Goldie legrosszabb rémálmai szabadulnak rá. Helyenként némi élő zene is hallatszik, sőt sznobjaink nagy örömére a nagyképű seggfej Noel Gallagher is vendéggitározik a Temper Temper című számban. Az album legnagyobb érdekessége a tokba rejtett második cédé, amely a Mother címet viseli, s nem más mint Goldie beteges, zseniális, ám nehezen elviselhető tisztelgése anyja emléke előtt. Egy 1 számos, hatvan perces elektroopera vonósokkal, fúvósokkal, samplerekkel, Goldie-val. Attól tartok, a Szigeten Goldie-t csak egy taktikai nukleáris csapás überelheti csak fölül, esetleg a Rammstein. De úgy gondolom, Goldie mindenkinek szól, s csak legutolsó sorban a jungle drogmámoros rajongóinak.
|
Blues a köbön
|
A Blues Brothers kapcsán (vö. Merliner III./2.) csak mellékesen ugranak be a mozibéli gegek. Hiába esett meg az ezredvégre újraklónozott, ám elemükben '79 táján lévő hőseinkkel megannyi őrült poén és egy sereg, néhol erőltetett, máskor valóban kapitális baromság a filmvásznon, azért - a magyar fiókfivért, Horváth Charlie-t idézve - itt mégis "csak a zene van..." Az örök blues, mely dupla CD-verzióban, The Blues Brothers álnéven a napokban dobtak a hazai piacra.
Ritkán esik ennyire jól egy rég lerágott cupák. Ez az agyonrágott "csont" bizony még mindig ízletes, a maradék húscafatok sem romlottak, sőt az érlelés kimondottan jót tett a dolognak. Otis Redding I can't turn you loose ezeréves gerjesztője, Jake és Elwood himnusza, az Everybody needs somebody to love vagy a Spencer Davis-féle Gimme some lovin', az Aretha Franklin-tipusú Think, esetleg James Brown és Ray Charles varázslatai olyan egyedi remekművek, amelyek talán soha nem évülnek el. Örömzenét hallhatunk tehát, amely egyben egy korszakot, egy gépmentes zenei nyelvet, egy különös világot, egy személyiség központú ellenkultúrát mutat be. Ahogy a film, úgy a zene is humorral telt, ötletes, improvizatív és mégis egyszerű. Könnyen befogadható, könnyed muzsika ez, mely mentes az öncélúságtól, a divatmajmolástól, a közhelyektől. Kivételesen nem a kutyaütőkről: a kigyúrt play back-sztárokról, a tinglitanglira tátongó tőgybabákról szól a történet, sokkal inkább az életet élvezni és érezni képes, romlatlan kölyöklélekkel megáldott játszani tudó és akaró(!) örökifjakról. Hogy is fogalmazott József Attila a Szép szó főszerkesztészének "postázott" altestáji riposztjában? "Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon..."
|
Therapy? - Semi Detached a Szigeten
|
Az írekről három dolgot kell tudni: össznépi pszichózisban szenvednek, alkoholisták és kurva jó zenekaraik vannak. A Therapy igazi kívülálló e tekintetben, hiszen nem tartozik a U2 féle intellektuális popzenébe, sem pedig a kelta csujjogatósba sem, olyasféle punkba oltott alternatív metalzenét játszanak, amit a Metallicának kéne, ha a stílusváltás után lett volna önkritikájuk és nem a pénzre ugrottak volna. A Therapy? igazán a szókimondó, élvezetesen -szélvészesen beteg Troublegoum lemezzel vált ismertté, melynek kislemezei sok sikerlistára feljutottak és szalonképessé tették a zenekart az MTV-n is. Pedig therapyék sosem a szalonképességükről voltak híresek: hihetetlenül destruktív koncertjeikből már tavalyelőtt mi is kaphattunk ízelítőt és az Infernal Love lemez idején jócskán hallhattunk drogos botrányaikról is. Az Infernal Love egy lassabb, súlyosan pszichopata album lett, csatlakozott hozzájuk egy vonós is, aki azóta teljes jogú taggá vált és kegyetlen klipjeiknek hála, az MTV főműsoridejéből is kikerültek. Aztán teltek az évek, volt egy csomó koncert és a Therapy? lenyugodott. Andy Cairns énekes leállt az anyagról, a pénzéhes Fyfe dobost kivágták és előrukkoltak egy új albummal, a Semi- Detacheddel, amely ismét gyorsabb témákkal, punkosabb hangulattal operál. Ez persze csak némi könnyebbséget jelent, mivel Cairnst még mindig kísérti az Ördög és démonikus dalszövegek írására inspirálja ezzel. Az eredmény egy kurva jó lemez, ami a punk zene pozitívumait egyesíti az alternatív zenék világával, így aki unja a szalonpunkot, vagy a politizálást, jókat merülhet a Therapy? zenéjére a saját lelkében. S ami igazán örömhír, a Szigeten lesz ismét Therapy?, s nomen est omen, valódi terápia lesz majd a sok, kiábrándító, dance-es egyéb programok után.
|
Hangjegyzet/BUMM!
|
A robbantgatásokhoz, a példát statuáló tisztitótüzekhez(?) különösen a szexlokálok és az egyéb kéj- és párlatadagoló "nagyüzemek", a tiltott portékák kiárusítására szakosodott diszkontszalonok környékén, a (kis)Király sztríti bordélybodegák, netán a pártelnöki rezidenciák tájékán immár igencsak hozzászokhattunk. Al Capone ezredvégi helytartói időről-időre gondoskodnak egy kis tüzijátékról, egy-egy, a földrengéskijelző szejzmográfok által is mérhető/kimutatható pokoli gépzsivalyról. Úgy tűník, lassacskán a tűzbiztos szkafander, az őrző-védő betonbunker lesznek a városi divatfolklór jelképei, a túlélés eszközei. Mindezt jelzi, hogy immár az aktuális divattrendek, a rap/house-partyra hergelő honi hejehuja-bandák is előszeretettel fenyegetnek "bombázással", hangulatrobbantással. Lám, itt és most egyszerre támadják hallójáratainkat a TNT-formáció kopasznyakúi és a HouseBombázás "szakértői" is. Előbbi zene- és mókagroup a szövegszuszakolás szintjén tündököl, míg az emlegetett HouseBomba-válogatás reprezentánsai leginkább a bővérű klubhangulat kiaknázására, átmentésére törekszenek. A két mostanság piacra (partra vetett?) korong tehát aligha kétséges, hogy jókora sikerrobbanással fenyeget, minthogy mindkét album az aktuális trendekhez illő formát és tartalmat kapott. Más lapra tartozik, hogy ezek a zenei kreálmányok amúgy meglehetősen keveset érnek a kiváló áruk fórumán.
Na bumm! - tehetjük hozzá stílszerűen; a fenti bandák célja nem is az, hogy Beethovennek, esetleg a Led Zeppelinnek dobjanak kesztyűt. Sokkal inkább a profit és az azonnali hatásvadászat lebeg a kiadók és a publikumpukkasztó mjúzikmutánsok szeme - minő képzavar: füle - előtt. A gyorséttermek gyorsélvező kosztjához szokott tucatfalóknak persze ez is megteszi. Az összhangzattan rejtelmeiben szíves-örömest elmerülő zeneértők azonban más okból, bár teljes joggal robbanhatnak fel. A HouseBomba ugyanis nem kímél senkit. Még a lélekharang vészjósló kongására is csak egy jókora Bumm! a válasz...
|
Boney M. - Popzombik
|
A halottak feltámasztása napjaink egyik legjobb üzlete. No ne valami necromanta szektára tessék gyanakodni. Minden bizonnyal ilyet is találunk, ha nagyon kutakodunk, de hogy oszló embertetemek macerálása pénzt hozna a konyhára, arról nem tudunk. Annál inkább a már csak legendákba illő könnyűzenei formációk összerántása, és újbóli felzargatása a világot jelentő deszkákra. Elég csak a nosztalgiára építő kereskedelmi rádiók szép sikerére gondolni, hogy belássuk, a nosztalgia ma divat. Nem csoda hát, ha kissé megvénhedt exsztárok egész regimentje kész rá, hogy műfogaik csattogtatásával egykori nimbuszuk egy részét legalább ideiglenesen, akár egyetlen estére felélesszék. No és persze, láttunk már olyat, hogy a búcsút követő búcsúkoncert sem bizonyult véglegesnek.
A diákszigettel – vagy nevezzük immár sponzori kereszmultija után Pepsi szigetnek – eddig ezt a jelenséget kapcsolatba hozni legalábbis túlzás lett volna. Nem mintha az egyhetes dzsembori nem adott volna otthont ősz jampecoknak, koros sztároknak, vagy éppen napjainkban kissé anakronisztikusnak tűnő irányzatoknak. Csakhogy a Eurowoodstock elnevezés egyrészről magában hordozta a visszatekintést, másrészt, az ide ellátogatott zenészek és csapatok olyan irányzatokat képviseltek, amelyek nem tűntek el a könnyűzene palettájáról, legfeljebb némileg háttérbe szorultak, rétegzenévé váltak, marginalizálódtak. Akármennyire is furcsa a '90-es évek végén tarajosokkal találkozni, a punk egykori szökőára sosem tűnt el teljesen, legfeljebb bukóhullám üzemmódban funkcionált. Egyébként is, látta valaki fellépni a Sex Pistols-t vagy a Kennedys-t a szigeten? (A példa önkényesen kiragadott, de talán elég szemléletes.)
Az imposszibilis társításnak ezentúl nem lesz annyira ez nem lehet kétséges. Az egykoron az ABBA mellett legsikeresebb csapat utoljára 1985-ben rakott le valami olyat az asztalra, amiért még pénzt adtak az emberek. A Kalimba de Luna utáni próbálkozások legfeljebb langymeleg lábvíznek nevezhetők, a sikert illetően mindenképp. Azóta néma csend és a ki nem mondott nyugodjék békében volt a valaha népszerű formáció osztályrésze. Ám vannak még csodák, és fosszilis maradványok is életre kelhetnek.
Hogy mennyire kívánatos a Diáksziget műsorában élőhalott popcsapatok szerepeltetése, lehet vita tárgya. Röpködhetnek prók és kontrák, hogy a dolog annyira pénzszagú, hogy már korunk hőseinek is sok, csakhogy a választék szélesítésével több embernek nyújthat szórakozást a sziget, hogy csak egy példát említsünk. Szóval mehet a huzi-toli, csak éppen minek, a tények magukért beszélnek. A múlt előcitálása ma népszerű dolog, a sziget szervezői pedig elég up to date gondolkodásúak ahhoz, hogy ezt belássák. Valószínűleg ezért képesek évről évre összerántani Európa egyik legnagyobb, és tegyük hozzá, legszínvonalasabb össznépi hurráját. Hogy ebbe - a közönség kívánalmainak megfelelően – múltból előcitált együtteseknek is helyet kell kapniuk, ám legyen. Legfeljebb kissé meglepő olyan számokat újra megelevenedni hallani, mint a Rivers of Babylon, a Daddy Cool, a Rasputin, vagy a Bahama Mama, amikről eddig azt hittük, csak a magamfajta őszülő jampecek emlékezetében jut nekik egy félreeső bugyor.
|
Figaro itt, Figaro ott...
|
Gioacchino Antonio Rossini néhány nap híján huszonnégy éves volt, amikor 1816. február 20-án a római Teatro Argentina közönsége előtt bemutatták tizenhetedik színpadi művét, A sevillai borbély című vígoperát.
Az ifjú, de tapasztalt zeneszerző akkor már átélte a sikert, a kudarcot, a bukást egyaránt. A Teatro Argentina impresszáriójának felkérésére ajánlotta a zeneszerző Beaumarchais vígjátékát, amely eredetileg opera-szövegkönyvnek készült. A sevillai borbély létrejöttéről azóta is különböző legendák járnak, egy azonban biztos: az operairodalom egyik egyedülálló mesterműve, amelyet Verdi az olasz buffa korszakos műveként értékelt.
Kezemben tartok egy dupla CD-t, egy archív felvételt a Magyar Rádió Hangmúzeumából, 1960-ból. A szereplők között akkor már világhírű és még fiatal énekesek találhatók: Réti József (Almaviva gróf), Katona Lajos (Bartolo), László Margit (Rosina), Divéky Zsuzsa (Berta), valamint Székely Mihály kiváló Basilioként és a Figarot alakító Melis György. A magyar nyelvű előadás karmestere Lamberto Gardelli, aki nagymértékben hozzájárult a felvétel sikeréhez. “Az előadás egyik legfőbb érdeme az – írja Kroó György -, hogy az énekesek rögtönzései nyomán sok évtized óta a darabra rakódott és megváltoztathatatlannak hitt hamis tradíciót Gardelli letisztította, és a mű eredeti fényében ragyog.” A rendező, Ruitner Sándor érdeme pedig az, hogy – technikai trükkjeinek és zenei hozzáértésének köszönhetően – a hallgatónak egyáltalán nem hiányzik a színpadi látvány.
A sevillai borbély több mint másfél évszázados bemutatója óta a világ számos színpadán műsorra került. Néhány dallamát valószínűleg még az operákat nem kedvelők is ismerik és szeretik, ez a stúdiófelvétel pedig kiváló minőségű, magas színvonalú, külföldön is megállja a helyét.
|
A Wagner-tenor
|
A Wagner-operák egyes szerepei speciális énekhangot- és technikát igényelnek, különösen vonatkozik ez a tenor szólamokra. Korábban külföldi Wagner-tenorok léptek fel hazánkban, akiket a magyar közönség nagyon szeretett. Az Operaház első neves magyar Wagner-tenorja Pilinszky Zsigmond volt, őt követte Závodszky Zoltán, majd az 50-es, 60-as években Joviczky József. Az ő tradíciójukat folytatja Molnár András. Az ezredvégi magyar operajátszásban ő “a” Wagner-tenor.
Molnár András hétévesen a Magyar Rádió Gyermekkarában kezdett énekelni, később jó tíz évig esztergályosként dolgozott. 1976-ban huszonnyolc éves volt, amikor magánúton komolyan elkezdett foglalkozni az énekléssel, Kaposy Margit növendékeként. Egy év múlva visszatért a Magyar Rádióba, de már a felnőtt Rádióénekkar tenoristájaként. 1979-ben szerződtette őt a Magyar Állami Operaház, majd a következő évben az olaszországi Trevisóban első díjat nyert a Toti Dal Monte énekversenyen. Már az első operaházi évadjában megkapta Erkel Hunyadi Lászlójának főszerepét. Első Wagner-szerepe Froh volt A Rajna kincse előadásán. Wagner-énekes volta abban nyilvánul meg, hogy nálunk ő énekli legjobban a nagy német mester tenor szerepeit – de azok mellett más zeneszerzők operáiban is rendszeresen fellép.
Lohengrin alakítására már mindenki felfigyelt, de áttörő sikert Wagner Parsifaljának címszerepében aratott. A 90-es években Molnár megkapta Bánk bán szerepét, amely évtizedeken keresztül Simándy József privilégiuma volt. Az énekes Wagner-repertoárjából ekkor már csak a Niebelung gyűrűje-tetralógia hősei hiányoztak: ’95-ben ő volt a Walkür Siegmundja, ’96-ban pedig a Siegfried germán hőse. A most megjelent válogatás-lemezzel egy időben mutatta be az Operaház a tetralógia záró darabját, Az istenek alkonyát, s ennek Siegfriedjével válik szinte teljessé azoknak a Wagner-hősöknek a sora, akiket a művész eddig megelevenített.
A CD-n Molnár András Mozart, Beethoven, Gounod, Puccini és Wagner szerzeményeit énekli olasz, francia és német nyelven, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának kíséretében. A lemez dirigense Jurij Szimonov, aki 1977 óta rendszeresen vendégszerepel a Magyar Állami Operaházban. A lemez kiadása akár jubileumi ajándék is lehetne a művész számára, hiszen idén ünnepli 50. születésnapját, de operakedvelő ismerőseinket is meglephetjük a majd egy órás válogatással.
|
|
