Sissi emlékkiállítás
|
Wittelsbach Erzsébet – ez a név az emberek többsége számára nem igazán mond sokat. Ha viszont Erzsébet királyné, vagy pláne Sisi kerül szóba, lényegesen többen tudják, hol is kell emlékezetükben és a magyar történelemben kutakodni. Vannak, akikben a legendás szépségű császárné, vannak, akiben a magyarság iránt megkülönböztetett szimpátiát mutató uralkodó, és vannak, akikben a tragikus sorsú asszony képe merül fel először, ha nevét hallják.
Hogy miért e sokszínű kép? Talán mert Erzsébet királyné esetében nem egy markáns tulajdonság okolható azért, hogy még életében valóságos legendává vált. Híres szépsége, a politikától a művészetekig mindent átfogó érdeklődése, az udvari etikettel szembeni nyílt ellenérzése és – talán nem erős a kifejezés – lázongása, a magyarellenes udvarban kialakuló magyarok iránti rokonszenve, és szerelemben született, ámde a magánélet és közélet elválaszthatatlansága miatt konfliktusoktól tarkított házassága – mindezek együtt járultak hozzá annak a képnek a kialakulásához, amelyet az utókor őriz róla.
Az fiatalon trónra került császár- és királynéról, mint előkellő nemesi család sarjáról, mint korának elismert szépségéről és mindenek előtt, mint a Habsburg uralkodói ház tagjáról, megannyi képmás készült. A híres, koronás főknek kötelezően kijáró olajfestmények mellett persze szép számmal akad olyan kép, amelye a szó jó értelmében vett szerényebb eszközzel készült. Ráadásul a kiváló grafikusok munkái remek "alapanyagai" voltak a kor sokszorosítási, litográfiai eljárásainak. A Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményéből éppen ilyen művek – litográfiák, olajnyomatok, kőnyomatok, réz-és acélmetszetek, rézkarcok – kerültek kiállításra a Kempiski Galériában.
Az Erzsébet királynét megörökítő grafikák gyűjteménye nem csak mint műalkotások, de mint kordokumentumok is felettébb érdekesek. Nem pusztán azért, mert átfogó képet adnak a magyar történelem egyik legendás nőalakjáról, de azért is, mert a királyné alakjának ábrázolásán, pontosabban annak változásán jól nyomon követhető a XIX. század nőideáljának és nőalak ábrázolásának változása. Ahogyan a bajor erdők féktelen leánya lassan érett nővé, és egyúttal aranykalitba zárt madárrá válik, úgy tűnik el a biedermeier szolid és visszafogott nőalakja a vászonról és papírról, átadva helyét a misztikus és elérhetetlen nőfigurának. A szimbolizmus térnyerése és fejlődése különös párhuzamot mutat a possenhofeni kislány császárnévá, és egyúttal szimbólummá válásával.
A birodalom első asszonyának nem csupán tettei, de halál is szimbolikus. Gyilkosa nem kifejezetten Erzsébet, hanem egyszerűen egy monarcha ellen kívánt merényletet elkövetni, általában a koronás főkkel szembeni ellenérzés kifejezéseként. A jelenlegi kiállítás éppen a tragikus esett ötvenedik évfordulója alkalmából került megrendezésre, és augusztus 31-ig tekinthető meg.
|
Az utolsó mohikánok
|
A képregényről, erről a hazánkban sokat csepült, mi több, üldözött műfajról már jelent meg írás a Merliner lapjain. Szóltunk a képes történetek itthoni megítéléséről, arról a vesszőfutásról, ami itthon már-már kötelezően osztályrésze a comics-nak. Úgy látszik azonban, vannak még keményfejű emberek a néhány megszállott alkotón kívül. Merthogy igenis vannak, akik olvassák a képkockákba szorított szereplők kalandjait, mi több, vannak, akik gyűjtik is az odakint filléres, idehaza gyakran méregdrága füzeteket.
No, persze, a gyűjtést nem úgy kell érteni, ahogyan azt például a tengerentúlon, ahol ez igen komoly tevékenység, ami üzleti befektetésnek sem utolsó. Hiszen odaát a mára már antiknak számító kiadványok ritka példányai akár több tízmillió forintnak megfelelő áron cserélnek gazdát. Nálunk a gyűjtés “csak” passzió, azoknak az embereknek a hobbyja, akiknek nem sikerült a fejébe tölteni a képregényről általában elhangzó, gyakran jogos, és legalább annyiszor alaptalan triádát. Szóval van, aki gyűjt, sőt, mint Ábrai Barnabás és Jákói Dávid példája mutatja, ki is állít. Az említett két úriember nyilván sem a képregények gyűjtésében, sem pedig gyűjteményük közszemlére tételében nem lát semmi kivetni való, egyébként nem rendeztek volna be kiállítás a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben.
A kiállítás nem egyszerűen azért örvendetes, mert kézzelfogható bizonyítéka a remélhetőleg nem utolsó mohikánok létének, de a Francia Intézetben anno rendezett tárlat után ezúttal a műfaj más irányzataiba, az amerikai és a japán képregények világába enged bepillantást. A párosítás éppúgy tekinthető magától értetődőnek, mint különösnek, hiszen a keleti és nyugati comics hasonlóságairól és különbözőségeiről több oldalas értekezés is írható. A klasszikusnak tekinthető amerikai szuperhős képregények, illetve a manga világa több helyen mutat átfedést, miközben mindkettő saját evolúcióval rendelkezik, és saját, gyakran az alkotó/alkotók nevével fémjelzett irányzatra tagolható. Mindez azonban másodrendű, legalábbis jelen esetben.
Igen, lehet, hogy az egyik oldalon inkább emberfelettiek a hősök, lehet, hogy keleten inkább individualista, magányos műfaj a képregény, lehet, hogy az egyik helyen a színek tobzódása, a másikon pedig a fekete-fehér kontraszt a népszerűbb, lehet hogy az eszményszerű emberábrázolás és a nemi jellegek hangsúlytalansága kontrasztnak tűnik, és a hozzá nem értők számára okulást jelent egymás mellett látni az amerikai és japán fantazmagóriákat. Ám ez a kiállítás mégis inkább a műfajról, és nem irányzatokról szól. Arról, hogy a képregény él, és a szivárvány megannyi színében pompázva hirdeti általános igéjét: a mindennapi szürkeségből való, néhány perces kiszakadás az életnek nem megrontója, de megszínesítője. Nem tönkreteszi elménket, csupán rövidke, szusszanatnyi pihenőt biztosít számára. Az pedig reményeim szerint felesleges bizonygatni, hogy a fantázia használata, esetleg trenírozása nem azonos a gondolkodás hiányával. Vagy van aki ezt állítja?
(A kiállítás augusztus 2-ig tekinthető meg. Helye: Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros)
|
|
