A MERLINER ajánlja:

ˇ Ben Olton: POPCORN című darabját, mely a Vígszínház friss produkciója. A különös humorú színdarabban a rettegett sorozatgyilkos szerelmespár bálványozott filmjeik rendezőjénél, Bruce Delamitrinél tesz váratlan látogatást. E végzetes találkozás tartogat néhány gyilkosságot, jópár gyilkos poént és nem utolsósorban fontos kérdéseket vet fel erőszakról, médiáról és az elátkozott kilencvenes évekről. (Fordította: Csejdy András. Szereplők: Kern András, Szegedi Erika, Méhes László, Balázsovits Edit, Kamarás Iván, Majsai-Nyilas Tünde, Liptai Claudia etc. Rendező: Marton László.)

ˇ A NÉPI RABLÉt a Szkéné Színházban, mely előadás az autentikus és a giccs fura mai világában játszódik. Nyelvezete a magyar néptánc, de hősei ha kedvük tartja kokódzsambóznak is. A zene átütő és sodró, a produkció kattant, de figyelemre érdemes!

ˇ WEDEKIND: A TAVASZ ÉBREDÉSE című színdarabját, mely a Tatabányai Jászai Mari Színház produkciója. A pubertás küzdelmes, gyötrő, szép, de megalázó pillanatait feldolgozó dráma Gergely János rendezésében "fogant".

ˇ VERDI: DON CARLOS című legendás művét, melyet ez idő tájt a Pécsi Nemzetiben, Konter László rendezésében "mutogatnak". Szereplők: Kuncz László, Győrfi István, Massányi Viktor, Vághegyi Gábor, Egri Sándor, Kovács István, Dobos Sándor, Somogyi Eszter, Nagyági Marianna, Szonda Éva, Szuprics Edit, Zsemberi Katalin, Szabó Sz. Csaba. A díszlet Langmár András munkája.

ˇ PUCCINI: TOSCA című operáját, melyet a Debreceni Csokonai Színház tűzött műsorára. a művet Kertész Gyula rendezése alapján Horváth Zoltán állította színpadra. A díszletet Langmár András jegyzi, a főbb szerepekben Sudár Gyöngyvér, Farkasréti Mária, Balogh László, Albert Miklós, Gyimesi Kálmán és Ürmössy Imre "lubickol".

Az Ördög éve

A Kolibri Színház és lapunk vendégszerzője, Réz András ezredvégi sátánkabaréra invitálja a nagyérdeműt. Az Ambrose Montanus: Komics című darabjának ésa Qiumby démoni muzsikájának felhasználásával készült "Réz-dilit" Novák János rendezte - népes színészgárda "megrontása", bűnbe űzése árán! A történet azt bizonyítja, hogy 1998. voltaképpen az Ördög éve (ez egyben a színdarab címe is), s ebből az alkalomból maga a Sötét Úr tesz nem hivatalos baráti látogatást glóbuszunkon. Sonder angebot! A következő látogatásra 666 évig várni kell - állítja a Kolibri-csapat, melyben a Skorpióember, Machbeth, Superman, a TV-Rendőr, Darth Vader, De Robben báró, a Nagy Hamm, a boszorkány, a Leopárdasszony, számos ufonauta, egy strici és egy Rendőrsárkány is képviselteti magát. (Figyelem! Az előadás megkezdése előtt amulettek, rontáselhárítók beszerzése javasolt! A kockázatok és mellékhatások tekintetében - ajánlja a szerző a Merliner olvasóihoz intézett pokoli szózatában - kérdezzék meg házi ördögűzőjüket!)

Krzysztof Miklaszewski: Színház a színházon kívül

Teljességgel igazuk volt mindazoknak a színházi forradalmároknak, akik azt bizonygatták, hogy a színház ereje a színházon kívül van. A színház ugyanis "sok összetevős" művészet lévén, kissé mindig késésben van alkotóelemeihez képest, s ezért bonyolult kontextus összefonódások nélkül egyszerűen nem létezik. A kontextust viszont egyenlő mértékben jelöli ki a "közvetítő" és a "befogadó". A versengésből mindig ez utóbbi került ki győztesen - derül ki Krysztof Miklaszewski: Színház a színházon kívül című publicisztikájából, melyet lengyel laptársunk, a Dziennik Polski közölt nemrégiben a Poza Videoszínház világturnéja kapcsán.

A Merliner első ízben vállalkozik a hazai kultúrális lapok/internet-szemlék közül Krzysztof Miklaszewski elemzésének pontos, szerkesztett közlésére, remélve, hogy a kortárs lengyel színház egyéni hangú, különleges kezdeményezéseit a jövőben nagyobb visszhang kíséri idehaza is. Elvégre a világturné egyik állomása éppen Budapest volt, ám a nagyközönség ezúttal sem kapott elégséges információt az eseményről. Az ún. "csúcsmédiák" ismételten csak az egyszerűbb megoldást választották: immár hagyományosan nyúlfarknyi, semmitmondó információkat közöltek a produkcióról, vagy azt sem. Egyre satnyuló "közállapotjainkat", érdektelenségbe hajló szellemi közönyünket jól példázza a korántsem példátlan eset. Bár szemlénk - ha megkésve is - újból vállalkozik a "tűzoltásra", azért jó lenne látni, érezni, hinni, hogy e kérdésben sem marad(t)unk magunkra...

Miklaszewski: Nézzük a lényeget, különösen, mivel ennek alapja egyfajta idézőjeles ábránd. Az idézőjel itt egyszerűen nagyon konkrét előadást jelent. Az ábránd viszont, amelyet ez az együttes képvisel, a századelő óta kíséri a színházi alkotókat. Mindenért két művészeti ág - a fotográfia és a film - a felelős. Ezek késztették a színpad skatulyájában fuldokló rendezőket és színészeket arra, hogy a fotó és a film anyagához nyúljanak. Így született meg a moziszínház ötlete.

S bár a moziszínház igazán sosem vált elfogadottá, a vele kapcsolatos panaszkodás nem szűnt meg. Amikor pedig világot láttak a látványművészetek törpéi: a televízió és a videó, az ábránd előadások tucatjait eredményezte. Pandorának ezt a vizuális szelencéjét a képzőművészek, főleg a happeningerek nyitották ki. A színház megint elkésett, lehuppant a televíziónál. Mára a multimediális happeningek helyét elfoglalták a mindenható "installációk", amelyek úgy igazából már senkit sem érdekelnek.

Amikor a képzőművészetben az avantgárd formák kifulladnak, az mindig jól jön... a színháznak. Így volt ez a hatvanas, hetvenes évek fordulóján, és így van most, a század vége felé is. A Poza Videoszínház épp egy ilyen résbe férkőzött be.

Kilenc előadás tízegynéhány változatban 13 év alatt fényesen bizonyítja, hogy sikeres volt a művészi házasság, amelyet a híres színésznő és a két anyanyelvét (a lengyelt és a németet) egyformán beszélő, a videotechnikát magas művészi szinten alkalmazó költő kötött. Az első öt bemutatót (1984-1992) Helmut Kajzarnak, a fiatalon elhunyt dramaturgnak és költőnek, rendezőnek és gondolkodónak a világa, fantáziája inspirálta. Kajzr özvegye, Lothe így fizette vissza azt, amivel az egész lengyel színház tartozott a "fiatal tehetségnek".

Lothe előadásai, amelyeket szerényen csak monodrámáknak vagy pedig egy színésznős előadásoknak nevezett (ezt az értelmezést provokálta a négy alkalommal is használt, perverz módon elválasztott "Akt-Orka" cím is - aktorka = lengyelül a.m.: színésznő), nos, ezek az előadások a színház és a videotechnika egész eszköztára között folyó dialógussal hívták fel magukra a figyelmet. A recenzesek önmaguknak tették fel a kérdéseket: "... biztos, hogy ezt monodrámának lehet nevezni? Igaz, hogy csak színész lép föl benne, dehát... három különböző személyben, akik egyszerre játszanak, folytatnak párbeszédet egymással, s ugyanazt a szöveget nemegyszer három különféle koncepció alapján értelmezik, ugyanazt az arcot három különböző sminkben, maszkban, megvilágításban mutatják be..."

Ezt a dialógust azonban a maga széttördelt színeiben és szaggatott tonációiban a legkevésbé sem az a technikai reveláció jellemezte, amely a nézőt a tudatalatti látványos lézersugarával bombázza. A video eszköztára mögött a hozzáértő, videotechnikában járatos költő és gondolkodó áll. Ezért írta 1989-ben az edinburgh-i "The Scotsman" : "Az idő múlík, de a jelen és a múlt szimultán üzenetben egyesül. Mi történik most és mi történt korábban? A színésznő, úgy tetszik, nem tesz különbséget az ellentétek között. A képernyőn megjelenő képek saját végtelenségükben tűnnek el."

Egy évvel később Barbara Hahn, a berlini "Theater heute" munkatársa elhatározta, hogy elemzi az "Akt-Orka III." előadást, s írása remekül magyarázza a Lothe és Lachmann Videoszínház ideáját: "A kép fölépítésének és lebontásának vagyunk tanúi" - írja Hahn, majd áttér a részletes elemzésre: "Az egyik szekvenciában, fáziseltolással, két képernyőn azt látjuk, hogyan fest Jolanta Lothe a mellére nagyszemű, háromszög-szájú gyermekfejeket. Eleinte egyértelműnek látszik a kép: rúzzsal befestett női mell. Csakhogy a festés előrehaladtával a kép saját valóságot kap, és kitér az egyértelmű befogadás elől. Látni az arcot, amely azonban maszk is, mell is. Mit látunk hát valójában...?

E kérdéshez egyetlen kommentár fűzhető: a szemünk láttára vizualizálódik a metafóra, és a kép, úgy, mint a költészetben, változó lesz. Sikerült tehát a modern költőnek (s ez minden író ember elérhetetlen vágya) kidobnia saját bensőjén kivülre a képet és úgy megőríznie, hogy két szó, kép, fogalom ütközésének egyetlen jelentése se kerülje el a befogadó figyelmét. És történik mindez a videotechnika segítségével, amely -látszatra- oly egyszerű és egyszerűségében oly egyértelmű.

A hatodik előadástól a kilencedikig sokkal rövidebb az út, mint az "Akt-Orka" körüli makacs keringés (5 előadás, tizegynéhány változat), annak ellenére, hogy az "Alkestis művelet" Episcopiban és a Peloponnészoszon, az athéni Dionüszosz Színházban, a Varsó melletti Powsina erdei színházban és a Hel-félszigeten keletkezett, a "KaBaKai/Re-animációk" című előadáshoz pedig a varsói Nemzeti Múzeumban, Zabi Rógban és a Mazúri-tóvidéken, a reszeli várban és a Juda-sivatagban készítettek felvételeket.

A két fenti cím egyfelől a világtörténelem kitágított kutatására utal, másfelől arra a bátorságra, amellyel az alkotók a görög és egyiptomi történetet saját szövegeikkel ütköztették, s végül utal a kép és hang exponálásában kifejezésre jutó technikai tökéletességre is. Ez az egész azonban csak előkészület volt a legutóbbi premierhez, Hanna Krall: Hollywoodnak szánt regény elnevezésű prózájának vizuális-akusztikai interpretálásához.

A Hollywoodnak szánt regény egészen kívételes alkotás. Talán azért, mert Lachmann és Lothe sokáig vártak ilyen anyagra, Hanna Krall pedig évekig várt arra, hogy szövegét így fordítsák le a vizuális forma nyelvére. A Poza Videoszínház új produkciója egyfajta traumatikus álomlátás. Aki már hozzányúlt az Auschwitz problematikához, az érzi, miről van szó. Akik túlélték Birkenaut és Auschwitzot, mindannyian sokáig gondolkodtak azon, hogyan lehet leírni azt a megmenekülést, hogyan lehet bemutatni azt az "élet utáni életet", azt a különös véletlent. Egyáltalán lehetséges, egyáltalán... erkölcsös ez? Elie Wiesel kérdései nem feleselnek Edyt Stein vizióival; Paul Celan Halálfúgája csupán Borowski "Kővilágának" még egy aspektusát emelte ki; Kertész Imre naplója az auschwitzi táborparancsnok, Rudolf Hoess emlékezésének emóciit erősítette meg, s mindezt a "kettős látás", a "valóság széthasadása" folyamatának következtében, amely esélyt adott az áldozatnak is, a hóhérnak is; amely az áldozatoknak valami többet ajánlott fel, mint a túlélés ígéretét.

Hanna Krall, amikor megkapja hősnője, Izolda R. "emlékiratait", igen nehéz feladattal kerül szembe: leírni Auschwitzot... Hollywood számára. Hollywood, miként azt Spielberg filmjéből már tudjuk, nem tűri a nem egyértelmű dolgokat. Hogyan lehet hát megmagyarázni a hősnő-mártír-Izolda "nagyságát" és "kicsiségét" mikor pedig Izolda nem volt sem Stein, sem Wiesel, sem Borowski, sem Celan, sem Kertész. Arról nem is beszélve, hogy nem volt meg benne Hoess übermensch-komplexusa, sem a kápók lelkiismeretfurdalása. Született egy hallatlanul tömör, kollázsszerű beszámoló a hősnő életéről, aki a maga hősiességét még az első álomgyártó tekintélyével is igyekezett alátámasztani.

Nem csoda hát, hogy Piotr Lachmann a költő-felfedező és a filmes-feltáró szenvedélyével vetette rá magát erre az anyagra. A megszállás alatt bújkáló, Birkenaut is megjáró Izolda történetét nem csupán az egyes események egyes fázisait külön-külön és szimultán módon is bemutató képernyők ismertetik meg a nézővel. Izolda R.-nek, akit a lengyel realista iskola hagyományait képviselő Teresa Marecka alakít, tükröt tart a történetet író Hanna Krall személye (Jolanta Lothe alakítása). Érdekük... közös, bár teljességgel... ellentétes. A "hollywoodi igazság" vállalása hazugság, az élet hazugsága viszont igazság.

A megsokszorozott Izoldák és Hannák egyes képei, a beszámolók és kommentárok, a tanúk szövegei és a dokumentumok - miközben látszólag kaotikusan összezavarják a gondolatokat, érzéseket, szándékokat és csalódásokat - magukkal ragadnak, nyugtalanságot keltenek. Hiszen színházról van szó, amely sosem szűník meg élet lenni. Az életben pedig csak az emlékezés vezet el az igazsághoz. Annak közléhez - ezt mutatja be Marecka, Lothe és Lachmann, aki ma a színház legnagyobb lengyel(?) költője.

Kommentár: Szabó Zoltán Attila (a Merliner főszerkesztője)
Fordítás: Szenyán Erzsébet
Az írás a Lengyel Intézet segítségével "landolt" a Merliner honlapján.

Nemzeti Cirkusz

Mint ismeretes, Orbán Viktor nemrégiben a Magyar Televizió A Hét című műsorában szocialista nagyberuházásnak nevezte az Erzsébet téri Nemzeti Színház - mára indexre tett - tervét. Magyar Bálint, ex-kultuszminiszter ezzel szemben tudatos félreértésnek tartja Orbán Viktor kijelentését. - A kormány tartalmi politizálás helyett PR-politikát folytat - vélekedik Magyar. Ilyen alapon az 1847-ben befejezett Nemzeti Múzeum is szocialista nagyberuházás volt. Ha a nemzet nem tesz erőfeszítést egy-egy ilyen intézmény létrehozására, akkor az a szokásos éves költségvetési keretből nem kigazdálkodható. Az történt, hogy az 1996-os kormányhatározathoz képest a szakma egy igényesebb, a XXI. század igényeinek megfelelő Nemzeti Színházat akart létrehozni, nem pedig egy olyat, amiből a fővárosban amúgy is egy tucat van. '98-as áron számolva egy 17,2 milliárd forintos beruházásról van szó, 28 ezer négyzetméteren, beleértve az Erzsébet téri buszpályaudvar kitelepítését is - ezt az összeget azonban 15,2 milliárd körülire lehetett volna leszorítani. Most a kormánynak ugyanannyit kell költenie az új Nemzetire, mint ha a régit befejezné...

(sz.z.a.)

Teátrális díjeső

ˇ A bécsi Dunamenti és Közép-Európa Intézet idei Közép-Európa díját Konrád György író kapta, melynek átadására stílszerűen egy felolvasóesten került sor.
ˇ Az 1997-'98-as szezon alapján kiosztották a színikritikusok ez évi díjait is. E szerint a legjobb új magyar dráma: Spíró György: Kvartett című műve, a legjobb előadás a nyíregyházi Ványa bácsi lett. A rendezői legnek Alföldi Róbertet választották (A velencei kalmár - Tivoli), míg a legjobb főszereplőknek Töröcsík Mari és Rátóti Zoltán választatott. Az alternatív előadás kategóriájában ezúttal a Schilling Árpád vezette Krétakör: Kicsi, avagy... című produkciója diadalmaskodott, a szórakoztató/zenés előadások közül a Bezerédi-féle Sárga csikó jutott a hazai "parnasszusra". Székely Gábor, az Új Színház volt direktora, mint a fiatalok patrónusa kapott (vígasz)díjat, a mellékszereplők közül pedig Spolarics Andrea és Magyar Attila kapta meg a magáét, jelen esetben a kritikusi pálmát.

sz. z. a.

Balkáni gerle címmel, a szerző Sütő András megfogalmazása szerint egy "menyegző színét és fonákját" megelevenítő, a '80-as évek végén, Erdélyben játszódó darabot mutatott be a napokban a Nemzeti Színház. Ez az Iglódi István rendezte produkció immár az ötödik Sütő-premier a színház történetében. Az eddigiek: Káin és Ábel (1978), A szúzai menyegző (1981), a közel háromszázszor színpadra került Advent a Hargitán (1986) és legutóbb Az ugató madár (1993).

A premier előtt egyébként Hámori József, a nemzeti kulturális örökség minisztere arról számolt be a sajtónak, hogy Balikó Tamás, Schwajda György, Zsámbéki Gábor, Sinkovits Imre és Töröcsik Mari ezt követően miniszteri tanácsadó testületbe "verődve" bábáskodnak majd a fontosabb döntések meghozatala előtt. Feladatuk: a minisztert finanszirozási, a színházi élettel kapcsolatos szakmai, tartalmi kérdésekben egyaránt "mankóval" látni el. Bonus info: nemrégiben Várhegyi Attila, a minisztérium időközben lemondott politikai államtitkára felkérte Bálint Andrást, az új Nemzeti direktorát: egészítse ki pályázatát a Nemzeti jelenlegi társulatára vonatkozóan, mivel az új épület átadása 2000. október 23-ról valószínüleg 2001. augusztus 20-ra csusszan...

sz. z. a.

Földindulás a Radnótiban

A folyton kiváncsi, ám az évad közben, az előadások napról-napra történő megjelenítésekor, egy-egy szó, mondat, dialógus, gesztus, mozdulat érdekében elkövetett vita, próba alatti kétkedés, kétségbeesett premier előtti fohász idején érthetően mellőzött nagyérdemű előtt szeptember 17-én végre megnyílnak a kulisszák. A közönség - ha csak néhány órára is - birtokba veheti a Radnóti Színház öltözőjét, társalkodhat a társalgóban, megszemlélheti a kosztümök és kellékek tárházát, mi több, a színpadi hatáskeltés, a technikai trükkök müködési elvét is bőszen tanulmányozhatja. Lesz fényár és éjsötét, zenebona, égzengés és földindulás - ígérik a teátrum erre az alkalomra főszereplővé előlépő műszaki mindenesei, háttéremberei és mindenki, aki számít(!), a kulisszák mögött. Hiszen nélkülük sincs színház...

Mint ahogy Bálint András, a teátrum igazgatója nélkül sem működne olyan olajozottan a "Radnóti-gépezet", ahogy immár évek óta teszi. A színház jó ideje felvállalja az igényes szórakoztatás eszméjét éppúgy, mint a mélyebb gondolatok értő tolmácsolását, sőt, a provokatív hangnemtől sem riad vissza az egyébként - már a kormányváltás előtt is! - magát polgári színházként megnevező társulat. A skála igazán széles és imponáló. Csehov Ványa bácsija, Gogol Háztűznézője, Ibsen Nórája, Krleza Agóniája, vagy Albee: Nem félünk a farkastól című remekműve mellett olyan teátrális mókákra emlékezhetünk, mint amilyen a Tábori-féle Mein Kampf, a Molnár Ferenc repertoárból sokáig mellőzött Jó tündér vagy éppen az Anconai szerelmesek. A folytatásról egyelőre még keveset tudni, bár annyi bizonyos, hogy az évadot Valló Péter és Morcsányi Géza Euripidész-"átirata", az Iphigeneia Auliszban nyitja, október 18-án, majd - valamikor az ünnepek idején - Zsótér Sándor Brecht adaptációja következik, Rettegés és ínség címmel. És még valami: a társulat októberben vendégjátékra utazik: Helsinkiben ismét Csehov kerül a színlapra...

(Szabó)

Kitekintő

Sanghaji szuperteátrum

Négyévi, 145 millió dolcsiba kerülő építkezés után megnyították az 1800 férőhelyes sanghaji Nagy Színházat! Úgy tűník, Sanghaj hajdani kulturcentruma tehát újjáéled, elvégre nemrégiben egy új, "megamúzeummal" és egy hatalmas könyvtárral is gazdagodott Sanghaj.

Off Broadway: Trainspotting-bemutató
Irvin Welsh provokatív regényéből, a filmlegendává nemesült Trainspottingból készít színpadi adaptációt Harry Gibson, aki a hírek szerint egy, az eredetinél "fésültebb", polgáribb(?) - copy right: fidesz-mapopó - verzióban, a brutális drogos jelenetek kiiktatásával, a skót akcentus mellőzésével álmodja pódiumra Mark Renton és társainak fura sorsát.

Kolozsvári Macbeth

Hatalomvágy, gyilkosság, bűntudat, téboly – nem egy mű központi témái. Verdi 1847-ben bemutatott operája, a Macbeth sem nélkülözi őket. Az opera, komor hangvétele ellenére nagy sikert aratott Firenzében, majd egy kissé átdolgozva Párizsban is. Azóta ez utóbbi változat terjedt el. Legutóbb a magyar közönség a Kolozsvári Állami Magyar Opera előadásában láthatta a zeneművet a Thália Színházban, az Opera Viva Fesztivál keretében. (A Macbeth olasz nyelvű előadásának bemutatója Romániában 1994-ben volt.) Nem kis esemény volt ez a vendégszereplés, hiszen a Kolozsvári Magyar Opera kétszázhat éves fennállása során mindössze egyetlen egyszer, 1991-ben lépett fel teljes társulatával a magyar fővárosban. A fesztivál célja nemes, a meghívott, fellépő művészek névsora pedig igen sokszínű. A nyári rendezvénysorozat 1995-ös indulása óta a helyszínek sora is egyre bővül. Éppen ezért lepődtem meg, amikor a gyönyörűen felújított Thália csodálatos nézőterén a kényelmes székek közül könnyebb volt megszámolni azokat, amelyeken ültek, hiszen abból jóval kevesebb volt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nagy volt a hőség, és ez a darab harmadik, egyben utolsó budapesti előadása volt. A kényelemre azonban szükség volt, hiszen a kétórás játékidőből több mint három óra lett. Ezalatt az idő alatt a művészek jónéhányszor megmászták a Székely László díszletéhez tartozó lépcsőket. Jánoskúti Márta jelmezei egyszerűek voltak, illőek a komor hangulathoz, de a lépcsőmászás bennük igencsak nehézkesnek bizonyult. Eltérőek a vélemények arról, hogy egy operaelőadáson mennyire fontos a színészi játék. Fontos-e vagy csupán az énekhang, a hangtechnika számít. Azt hiszem, előadása válogatja, mindenesetre nem bántam volna, ha ezen a vendégszereplésen nem hiányzik. A különböző képek megjelenítésére nem fektettek nagy hangsúlyt, a sok szereplő ellenére a látvány nem játszott nagy szerepet – kivételt a boszorkányok jelenetei jelentettek -, ám a baljós hangulat így még sötétebbnek hatott. Ezt erősítette a fények zenéhez is alkalmazkodó játéka. A szereplők között a kolozsvári színház vezető művészei léptek fel, mégis csak egyiküket emelném ki külön, a Lady Macbethet alakító Kirkósa Júliát, aki lazán leénekelte a többi szereplőt a színpadról. A rendezőt, Kürthy Andrást hagytam a végére, akinek merész vállalkozása volt ez a darabválasztás a tikkasztó nyári estékre. Az operáért, a komolyzene megkedveltetésének, elterjesztésének érdekében tett érdemeinek felsorolása jóval több helyet igényelne. Csak remélni merem, hogy a jövőben sem adja fel, s a következő években nem csak egy szűk kör, hanem a széles közönség is értékelni tudja majd a kolozsváriak vendégszerepléséhez hasonló, történelminek számító pillanatokat.

Bocs

Az alakoskodástól a formabontásig

Színház egész Finnország, s színész benne minden – finn. A finnesített Shakespeare-idézetben nincs semmi túlzás. Suomiban ugyanis negyven állandó, profi színház s húsz hivatásos együttes működik. Az amatőr színjátszás valóságos mozgalommá vált északon. Életében legalább egyszer minden finn maga is részt vesz színielőadásban.

Meglehet, saját szűkszavúságukat, magukba húzódásukat ellensúlyozzák a finnek a színpadi szerepléssel. Vagy éppen – miként arról Szíj Enikő is szól Finnország útikönyvében (Medicina-Panoráma, 1979.) - a finnugor kor emlékét őrző, a medveöléssel összefüggő alakosodások vagy a korai kereszténységgel megjelenő betlehemes játékok örökítődtek napjainkig tovább. Az első fizetett társulatról szóló feljegyzés a XVI. századból való, s a turui egyetemről (alapítási év 1641.) tudnivaló, hogy diákjai előszeretettel színészkedtek. “A finn színház történetében szinte észrevétlenül fonódnak össze a belföldi és a külföldi gyökerek – írja a finn külügyminisztérium Közelképek Finnországról c. kiadványában dr. Pirkko Koski. Átvettük az európai stílusirányzatokat, melyek a finn közegben sajátosan finné idomultak.” Az első külföldi – természetesen nyugatról érkező svéd – társulat 1760-ban érkezik Finnországba. 1827-ben épül fel az első színház Helsinkiben, fából. (Tervezője a finn főváros “főépítésze”, a német származású Carl Ludvig Engel.) A színház – miként megannyi korabeli fa épülettársa – a tűz martaléka lett. 1832-ben Viipuriban és 1838-ban Turkuban már kőből építették a színházat. A múlt század közepének nemzeti ébredési mozgalma vezet el az első finn nyelvű énekszóhoz, dialógusokhoz s az első finn nyelvű színdarab bemutatásához. Aleksis Kivi – szobra Helsinkiben, a Nemzeti Színház előtt látható – bibliai ihletésű darabja, a Lea bemutatójának napja, 1869. május 10-e a finn színház születésnapja, 1872 pedig a Finn Színház létrejöttének az éve. A századforduló – miként más művészeti ágakban, s másutt is Európában – a finn színházművészetben is a nemzeti romantika időszaka. A századelőn az immár Finn Nemzeti Színház nevében is, repertoárjában is a finn történelmi tudatot erősítette az oroszosítási törekvésekkel szemben. Ráadásul egyre több és egyre nagyobb városi színház született, a munkásegyletekben pedig magas színvonalra fejlődött a műkedvelő színjátszás. Munkás-színkörből született Finnország máig vezető színházi műhelye, a tamperei Munkásszínház. Az ország függetlenné válása (1917.) után a nemzeti műfaj mind nemzetközibbé vált Finnországban is. A finn rendezők szemléletére is hatottak a nagy nemzetközi iskolák (pl. Max Reinhardté), mind több külföldi darab jutott el finn színpadokra. A II. világháború után nyíltak meg a világ színpadai finn társulatok előtt. A Lilla Teaternt svédországi fellépése után egyenesen az 50-es évek legizgalmasabb avantgarde színházának kiáltották ki. A 20-as és a 40-es (Herczegh, Zilahy, Hunyadi, Kosztolányi), illetve a 60-as és a 70-es években (Örkény) gyakran szerepeltek magyar darabok is a finn színházak műsorán. Ám az a csoda is megtörtént, hogy a Kalevala népi eposzt egy magyar színtársulat (1970, Thália Színház, Kazimir Károly rendezésében) fedeztette fel újra a finnekkel. Napjainkban Ascher Tamás (Katona József Színház) rendez gyakran Finnországban, s a magyar főváros vendége volt a KOM Színház társulata is. A finn színházakat a városok tartják fenn, ám a hagyományos intézmények mellett mind gyakoribb az önálló, kisebb színházi csoportok működése. A szóbeliség helyét mindinkább átveszi a látvány, s egyre több a formabontásra törekvő előadás. A kísérletező színház jelen van a kultúra finn ünnepein (Helsinki Ünnepi Hetek, Tamperei Színházi Nyár). Utóbbin a “kicsi szép” jelszavával, rövid műsorszámokkal lepve meg a közönséget. A finnek állítják, hogy napjainkban kevés olyan jó szellemi és társadalmi közeg adódik színházművészetre, mint Suomiban. Jelkép vagy sem, mindenesetre tény: a 2000. egyik kulturális fővárosának választott Helsinki programjainak élére Georg Divolo személyében színházi ember került.

Major Árvácska

Folyt. köv!

Árnyjáték

A hajdani Osztrák-Magyar Monarchia egyik kisvárosában járunk, ezerkilencszázvalahányban. Lenbach alezredesnek, a volt k.u.k. huszártisztnek néhány órán belül ki kell egyenlítenie becsületbeli adósságát. Laura, a felesége, aki már oly sokszor mentette meg hősünket, ezúttal kategórikus nemet mond. Elege van a férfi örökös adósságaiból, a tivornyákból, a botrányokból. Elege van látszatéletéből, látszat-létezésükből, a látszatbarátok és a látszatellenségek állóháborújából. Csakhát ez a kései lázadás, ez a megfáradt úttörés már sehova sem vezet. A megmerevedett élőszobrok panoptikumából nincs hová futni. Az agónia lépcsőfokain haladva előbb-utóbb úgy is megbotlunk, "elzakózunk". Hiába, a valaha volt szép remények megfakultak, csupán a halál prizmáján tükröződnek át...

Mirolav Krleza: Agónia című műve a polgári purgatórium díszletei közé taposva vet véget csábos illúzióinknak. Ennélfogva a darab nemcsak fojtott atmoszférája, izgalmas háromszög-története révén érdemel említést, hanem az emberi tragédiák, a lassú lelki elsatnyulás stációinak bemutatása kapcsán is. Vérre menő harc bomlik ki a szemünk láttára: két férfit és egy nőt szemrevételezhetünk, miközben kilátástalan küzdelembe bonyolódnak nem létező egzisztenciájuk, méltóságuk védelmében.

A Radnóti Színház a következő évadtól is megtekinthető előadása - szerencsénkre? - pontosan bemutatja a fantomfájdalmakból eredő csoportos kíntornák koreográfiáját. Valló Péter rendezése a lényegre koncentrál, s a színésztrió is remekül illusztrálja egy beteg világ élvehaldokló szövetbábjainak szánalmas halátusáját. Kulka János vaksötétben tapogatozó szellemtelen hóhányója, Szervét Tibor intellektuális közönyben dagonyázó érdekpojácája hétköznapi hamisságainkat, hugyagyú álszenteskedéseinket, gőgős önimádatunkat teszi patikamérlegre, míg Udvaros Dorottya megfonnyadt szépsége, karikatúrába illeszthető forradalmisága, csalódott cselédsorsa révén érdemel(ne) feloldozást, együttérzést. Leginkább Ibsen Nórájához hasonlítanám. Mint ahogy a Szervét bőrében megjelenő Dr. Ivan Krizovec alakja is félelmetesen hasonlít Rank dokira, sőt Csehov hőseivel, kiváltképpen a Sirály fehérköpenyesével, Jevgenyij Szergejevics Dornnal is meglehetősen közeli rokonságban áll.

Valló Péter rendezése példásan propagálja(?) a pokol tornácán egyensúlyozó egyenpolgárok monotóniába vesző, suta "tánclépteit" egybefogó koreográfiáját. Itt már az esztétika elvont, elhantolt fogalom, s ami megmarad az is a semmibe veszik előbb vagy utóbb. Eszmék, világjobbító tézisek, értékek nélküli üres világba csöppenünk. Az árnyak világába, ahonnan csak egyenes az út az árnyékvilágba.

Szabó Zoltán Attila

Milyen színház a Komédium?

Tényleg, milyen is?

Lehet mondani, hogy szép, azt, hogy kicsi, pincestúdió, kamara, jó, rossz, érdekes, netán modern - így együtt a helyről és mindarról, ami venne zajlik.

Szándékunk szerint a kellemes környezet csak az egyik összetevője a színházi élménynek, a lényeg, ami a színpadon történik.

A színház létrejöttekor a Komédium nevet nyerte. Szerencsés választás volt, mert minden műfajt magába foglalhat. Nem csupán a komédiát, ami talán az alapítók szeme előtt lebegett - pedig mennyire hiányzik egy ilyen színház! -, de Verebes István jól tudott darabot választani, és ez eldöntötte a Komédium sorsát. Számos drámai kísérlet után 1991. október 14-én Slawomir Mrozek Striptease-ét mutatta be a színház Eperjes Károllyal, Gáspár Sándorral, Szabó Györggyel, Taub János rendezésében. Öt évig játszottuk hatalmas sikerrel, és az előadás meghatározta a színház arculatát és közönségét. Nézőink a budapesti Katona József Színház művészeivel együtt jöttek, és szerencsére maradtak. A fiatal értelmiség színháza lettünk, ha a művek hozzájuk szóltak. Ödön von Horváth Pollinger kisasszony és a férfiak című műve Pap Verával, Maros Gáborral, Bodolay Géza rendezésében ősbemutató volt és újabb színt hozott, majd egészen fiatalok jelentek meg a színpadon: Kállóy Molnár Péter vezetésével Kálid Artúr, Tóth-Gáspár András, és berobbant a S.Ö.R., azaz Bergson-Long-Singer-Shakespeare: Shakespeare Összes Rövidítve - hatalmas sikerrel mind a mai napig. Ezzel a három különböző művel és rendezővel teljessé vált a Komédium arculata, sőt ami lényeges, egységes színházi stílusjegyek kapcsolták össze a műsortervet, noha ezt először csak félve reméltük, nem tört mozaikká a kialakított kép.

Tehát milyen is a Komédium?

A színház vezetése úgy gondolja - és ezt szeretném megtartani -, hogy a közép-európai kamaradrámák színháza, amelyből nem kizárt a tengerentúli európai gondolkodás sem. Hiszek abban, amit Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház legendás igazgatója írt 1943-ban: "Mai álláspontom szerint a színpad lényege a darab lelkét kivetítő szó és mozdulat, másszóval: a színészi játék és ennek egy magasabb, túlnyomóan zenei egységben összefogott kicsengetése, összhangja. Van valami, ami a művészi élmény veleje, a lelke minden magasabb értelemben ennek nevezhető színpadi alkotásnak, tehát minden olyannak, amely nem véletlenekből, legjobb esetben is egyéni színészi alakításokból valahogyan összealakuló színházi előadás, hanem amelyet valami rendezői szándék és a darab lényegéből kiinduló rendezői vízió fog össze művészi egységbe. Ezt a valamit talán úgy nevezhetném, hogy: a színpadi előadás ritmusa. Minden darabnak és ezzel együtt minden, a darabot tolmácsoló jó előadásnak is más és más ritmusa. A színpad számomra részben vizualitás, de elsősorban zeneiség kérdése. Sztaniszlavszkyék számára például a színpad elsősorban: lelki élmény kérdése, a színész átélésének és az átélés kifejezésének kérdése. Ez is végtelenül, elmaradhatatlanul fontos. De szerintem mégis csak részletkérdés ahhoz képest, amit egy előadás egészének ki kell fejeznie. Az átélés inkább a színész kérdése, mint az előadásé. A színésznek ezt el kell intéznie önmagával, minél tökéletesebben, minél egyszerűbben és meggyőzőbben, de a színészi élményt aztán be kell illeszteni egy zeneileg összehangolt előadás ritmusába, melyben maga az élmény és kifejezése: még csak nyers, naturalisztikus elem, még nem is egy magasabb zenei egység megcsendítésének már kialakult részlete. Ezt még előbb bele kell illeszteni az előadás egészébe, össze kell hangolni az előadás egész ritmusával."

És aki mindezt megteremti, az a rendező - a színészeivel. Van egy alapelvem: a Komédiumban nálam csak jobb rendezők dolgozzanak. Ez számomra is fontos, ha rendezek, mert legalább olyan jól szeretném megcsinálni, mint aki jobb, mint én. De a legfontosabb az, hogy a közönség egymástól eltérő, nagy egyéniségek alkotásait láthassa, és egy egységes arculatot teremtsünk sok színből.

Ez kezdődik a darabválasztással, folytatódik a rendező személyével, és így érünk el a színész egyéniségéig. Mert mit is írt Hevesi Sándor 1908-ban: "Az átélés intenzitása szerint a színész: komédiás, virtuóz vagy művész. Tehát: mesterember, mester vagy művész…A művész nem a személyével hat, hanem az egyéniségével. Mindig csak azt adja magából, amit a szerep csal ki belőle. Egész embert ad s nem egész személyt, s úgy éri el ezt, hogy bár mindig ugyanőt látjuk a színpadon, mégsem látjuk mindig ugyanazt. Sohasem a szépségét látjuk, a személyes hangját halljuk, hanem mindig csak módosulatait - a szerepen keresztül. A komédiás alakoskodik, a virtuóz átalakít, a művész alakít. A komédiás utánoz, a virtuóz játszik, a művész él a színpadon. A komédiás rendesen kevesebbet, a virtuóz többet ád a kelleténél, a művész csak annyit ad, amennyi kell, sem többet, sem kevesebbet."

A színház az 1998/99-es évadot Samuel Beckett Végjáték című művével kezdi, amelyet Darvas Iván fordított és alkalmazott a Komédium színpadára. Szereplők: Darvas Iván, Mácsai Pál, Tanai Bella és Gönczöl János, díszlettervező Rajk László, rendező Kolos István.

Az arculatunkat, amelyet hét éve találtunk meg, a jövőben is szeretnénk megőrizni, és reméljük, a Dunaholding Rt. ezután is fontosnak tartja a Komédium működését.

Radó Gyula, a Komédium művészeti igazgatója

A Szentendrei Teatrum előadásai:

Rossini: A sevillai borbély vígopera két felvonásban

A Szolnoki Szigligeti Színház előadása Közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera zenekara ”Hommage a Békés András”

Szereplők: •Don Bartolo: Tóth János, Hercz Péter •Rosina, a lánya: Kertész Marcella •Almaviva gróf: Böröcz László •Don Basilio, zenemester: Szabó Bálint •Figaro: Vincze Gábor Péter •Marzellina: Szőlőskey Tímea •Fiorillo: Magyar Tivadar •Egy néző: Mészáros István

Jelmez: Federits Zsófia Díszlet: Dávid Attila Dramaturg: Révész Ágota A rendező munkatársa: Kónya Gabi Rendezte és vezényel: Selmeczi György

Július 2., 3., 4. este 8 óra esőnap 5. Városház udvar, Városház tér 1-3.

Moliére: George Dandin avagy a megcsúfolt férj

Fordította: Illyés Gyula Szereplők: •George Dandin, gazdag paraszt, Angélique férje: Mihályfi Balázs •Angelique, George Dandin felesége, Monsieur de Sotenville lánya: Huszárik Kata •Monsieur de Sotenville, vidéki főnemes, Angelique apja: Somody Kálmán •Madame de Sotenville, a felesége: Antal Olga •Clitandre, szerelmes Angélique-be: László Zsolt •Claudine, Angélique szobalánya: Kiss Eszter •Lubin, parasztlegény, Clitandre szolgálatában: Dévai Balázs

Jelmez: Kovalcsik Anikó Díszlet: Ágh Márton Zene: Kis-Várdai Gyula Koreográfus: Györgyfalvai Katalin Rendezőasszisztens: Bálint Réka Rendező: Hargitai Iván

Július 7., 8. este fél 9 esőnap 1., 10. Városház udvar, Városház tér 1-3.

Shakespeare: Sok hűhó semmiért (vígjáték két felvonásban)

Szereplők: •Leonato: Dengyel Iván •Don Pedro: Mertz Tibor •Benedek: Kaszás Gergő •Claudio: Dévai Balázs •Ferenc barát: Scherer Péter •Hero: Molnár Judit •Beatrice: Györgyi Anna

Díszlet: Csanádi Judit Jelmez: Húros Annamária Rendező: Tasnádi Csaba

Július 11., 13., 15., 16 este fél 9 esőnap 17. Városház udvar, Városház tér 1-3.

Bizet: Carmen opera négy felvonásban

A Kolozsvári Állami Magyar Opera produkciója Vezényel: Selmeczi György Szereplők: •Carmen: Georgescu Mária •Don José: Kiss B. Attila •Escamillo: Szabó Bálint •Micaela: György Mária •Frasquita: Varga M. Júlia •Mercedes: Vass Éva •Dancairo: Vincze János •Remendado: Szeibert János

Díszlet-jelmez: Wittlinger Margit Koreográfus: Valkay Ferenc Karigazgató: Laskay Adrienne Zenei munkatárs: Incze G. Katalin, Nagy Ibolya Rendezte: Ionel Pantea

Július 18., 19. este 8 óra esőnap 20. Városház udvar, Városház tér 1-3.

Goldoni: Hazugok A Regényesek társulatának előadása

Goldoni művét átigazította Faragó Zsuzsa, Horváth Lajos Ottó, Honty György

Szereplők: Horváth Zsuzsa, ifj. Mucsi Sándor, Bíró Krisztina, Gráf Csilla, Csonka Szilvia, Szakács Tibor, Magyar Attila, Quintus Konrád, Hajdu István, Szemenyei János Rendezte: Honty György

Július 21., 22., 23., 24., 25., 26 este fél 9 esőnap 27.

Nemzetiségi Színjátszó Fesztival Táncdrámák

Kricskovity Antal Erkel díjas - érdemes művész

1. Tékozló fiú Szólót táncol Molnár János

2. Dodole (Esővarázslás) Szólót táncol Kricskovity Jelica, Agatity Zevjezdana

3. Carmina Burana Szólót táncol Illés Snezsana, Simon Dejan Ének: Frei Erika Közreműködik a Fáklya Táncegyüttes

Augusztus 4. este 8 óra

Városi Színházterem, Pátriárka u. 7.

Miro Gavran: Kreon Antigonéja Kleza Horvát színház Budapesten

Szereplők: •Kreon: Matoricz József •Antigoné: Maronka Csilla Rendező: Gyuroty István

Augusztus 4. este 8 óra Városi Színházterem, Pátriárka u. 7.

Kabaré Régi Pesti Orfeum (Vidám, zenés, táncos játék két részben)

Előadják: •Karácsonyi Zoltán •Rusz Milán •Jurkovithy Zolica •Ember Tibor Zongorán közreműködik: Malatinszki László Rendező: Tunyogi István

Augusztus 5. este fél 9 Városháza udvar, Városház tér 1-3.

“Meine lippen küssen so heiss.”

(operettengala) két részben

Előadják: •Ivan Ildikó •Keszler Éva •Harmat Albert •Daróczi Attila Közreműködik: Lányi Péter és Soponyai József

Augusztus 6. este fél 9 Városháza udvar, Városház tér 1-3.

Szigligeti Ede: Cigány Népszínmű három felvonásban

Játszódik a múlt század elején Dalait Dankó Pista szerezte

Szereplők: •Várszegi, gazdag földesúr: Horváth Károly •Kurta, nagygazda: Balassa Gábor •Gyuri, unokaöccse: Horváth Ákos •Márton, parasztgazda: Tihanyi Tóth László •Rebeka, a felesége: Lengyel Erzsi •Évi, a leánya: Ferencz Gaby •Zsiga, öreg cigány: Szegedi Dezső •Peti a fia: Horváth Kálmán •Rúzsi, a lánya: Tihanyi Tóth Kinga •Hajdú: Fekete István •Kisbíró: Köves László •Kondorné: Szécsi Vilma •Panni: Feller Gréti

Az előadás létrehozói: Kovács János, Zahoranschi Rihárd, Nagy Vitold, Kemény Pál, ifj. Bálint Gábor, Budai Ilona, Halóka Csaba Közreműködik: Mága Zoltán és cigányzenekara, a Talentum tánckara Koreográfus: Bogdán Péter Az előadást összehozta: Csemer Géza Támogatóink a Művelődési és Közotatási Minisztérium , A Budapesti Kamaraszínház és a Talentum Kultúrális Fórum

Augusztus 7., 8. este 8 óra, esőnap 9. Városháza udvar, Városház tér 1-3.

Breffort-Monnot-Legrand: Irma, Te édes (Irma, la Douce)

Szereplők: •Irma, (la Douce): Udvaros Dorottya •Nestor, Oscar, Bob: Széles László •Elnök: Szikszay Rémusz •Baba: Tóth József •Jojo: Magyar Attila •Mimóza: Hajdú István mv. •Pepi: Csendes Olivér •Ügyész, Adószedő: Kovács Krisztián •Ügyvéd, Rendőr: Dömötör Tamás •Rendőrtiszt, Angol utazó: Hajduk Károly

Zenei munkatárs: Kisvárdai Gyula Díszlettervező: Szendrényi Éva Jelmeztervező: Kárpáti Enikő Dramaturg: Bérczes László Asszisztens: Tóth Mária Rendező munkatársa: Rusznyák Gábor fh. Rendező: Holl Istvánv

Augusztus 16., 18., 19., 20., 21., 22., este fél 9 esőnap 17., 23. Városháza udvar, Városház tér 1-3.

Ingyenes gyermekelőadások a Városháza udvarán!

Bojan Papazov: A három tökfej (tökjó játék gyerekeknek és felnőtteknek) július 5.

Szereplők: •Mulykó - Elek Ferenc •Filkó - Besenczi Árpád •Furkó - Sztarenki Pál •Istók bácsi - Kőmíves Sándor •Egy angyal - Koltai Judit •Rút lány - Gryllus Dorka Játéktér-jelmez: Orosz Klaudia Zene: Melis László, Pusztai Gábor - ütő, Simon Attila - hegedű Rendezte: Cserje Zsuzsa

Illyés Gyula: Tűvé-tevők (Parasztkomédia két részben) július 12. A Szentendrei Gyermekszínház előadása

Díszlet: Aladics Antal Rendezte: Kertész Kata

Hamupipőke (A Polgári Kézműves Színkör Előadása) július 19.

Szereplők: Hamupipőke – Solti Lilla Gazdagné, Emerencia – Császár Gyöngyi Rátarti Lea – Rádics Mónika Kényeskedő Bea – Balsai Mónika Levente herceg – Tihanyi Tóth Csaba XIII. Alfréd – Kováts Béla Anya, jóságos tündér – Babják Annamária Rendezte: Kiss József

Vaseszű Mihók (Álombéli utazás gyerekeknek prózában és versben, sok zenével) július 26.

Szereplők: •Vaseszű Mihók: Őze Áron •Bukficc, az ügyefogyott komédiás: Presits Tamás •Bendebukk, a vándordalnok: Bordás János •Juszticia, a hebehurgya múzsa: Balatoni Mónika Zene: Bordás János-Presits Tamás Rendező: Balatoni Mónika

Manóolimpia (zenés mesejáték) augusztus 2. Trambulin Színház előadása Clownservice Produkció 1998

Szereplők: •Felfrissítő (narancs) Aranyos Nikolett •Főokos (barack) Lóránt Krisztina •Héterős (alma) Balázs Brigitta •Csudajó (szőlő) Fodor Krisztina •Ágaboga (varázsló) Csák György Rendezőasszisztens: Hosszú Mária Díszlet-Jelmez: Szuchy Márta Zene: Csák Péter Írta és rendezte: Csák György

Bözse néne meséi - augusztus 9.

•Hová tűnt az autópálya? •Mi a legkisebb sárkány legnagyobb gondja? •Hová lett a víz a patakból? •Mi jár a legapróbb tökmag fejében? Bözse néne mesél... gömbölyíti-gombolyítja... a mese fonala a gyerekek kezében van...

Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj (Magyar népmese alapján) augusztus 16. A Maszk Bábszínpad előadása

Szereplők: •Nyakigláb - Simonfi Amália •Csupaháj, Apa - Deák Sándor •Málészáj, Erdei Öreg - Havas Zsolt •Fogadósné - Krain Edina Zenéjét szerezte: Pivarnyik László Bábok-díszlet: Havas Nelli, Havas Zsolt

A gyermekelőadások támogatója a Szentendrei Papírgyár Rt.

Mottók:
"Történhet csoda Veled, Vastyúk is talál szeget."
"Winettou csak álom, Nem igazi lény,
Sátra soha nem volt,
Kiröhögöm én..."
Kedvencek:
Étel: Macskapecsenye, Erkélyszendvics
Ital: Kocsonyakoktél, Egérsör
Zenekar: Yes, Yes, Yes
Film: Madárijesztő
Színész: Al Pacino, Gene Hackman, Gréti, a kutyám
Színésznő: Lili, a macskám
Sport: Síugró-lövészet
Csapat: Timúr és csapata
Példakép: egy még ennél is tökéletesebb Dolák-Saly Róbert

Hol rozzant öregúrként, hol félszeg félnótásként jelenik meg a színen. Szívesen vállalja az önmagát félisteni magasságokban vizslató, csökött agyú osztályfőnők szerepét, s néha megesik, hogy Winnetou, esetleg egy oroszlán jelmezébe (szőrszmokingjába?) bújik. Újabban a zsákos emberekkel és a zombikkal "jár jegyben", bár Nátihoz is gyengéd szálak fűzík. Amúgy őszinte csodálója saját magának, a fehérnépnek, a harakirinek, a lábújjhegyen osonó svábbogárnak, a udvaron sem nyihaházó, orrtalan pacinak, egy óriás bernáthegyinek, no és a vastyúknak, mely időről-időre szegbe botlik.
Dolák-Saly Róbert a L'art pour l'art oszlopos tagja immár jó évtizede szórakozik velünk. Poénforgácsai, gegmahinációi, Laár Andrással és immár Pető Zsolttal közösen elkövetett rekeszizomölő, fülrepesztő és agyserkentő abszurd komédiázása rendre telitalálatnak, társadalomkritikától (lásd: Besenyő család) és szimpla ökörködéstől sem mentes megafricskának bizonyul. Anti bácsi alakja amúgy külön "misét" is megér, hiszen mindenekelőtt vele szokás azonosítani Dolák papát. Nem véletlen hát, hogy élből az öreget citáltam elő:
- Üdvözlöm Anti bácsi, hogy szolgál a kedves egészsége?
- Nagyszerűen funkcionál, bár a fellépések idején általában a halál küszöbén egyensúlyozom. Igaz a látszat csal, hiszen folyton újjászületek.
- És a remek fellépésű és délceg kiállású Boborján miként viseli magát, hogy bírja a gyűrődést, hogy viseli az élet megpróbáltatásait, hogyan érzi magát a családi viharok elülte után?
- Boborján kiteljesedni látszik. Csakhát a tévé mindeddig -dacára, hogy rég készek a forgatókönyvek - nem vette fel a L'art pour l'art legfrissebb produkcióját, így ez idő tájt csak azok találkozhatnak vele, akik benéznek a Bábszínházba, a Winnetou című előadásunkra.
- Hősünk vállalkozik-e a jövőben valami másra, tőle szokatlan feladatra, gondolok itt egy Jean-Claude Van Damme-szerű akciófilm főszerepére, esetleg egy mélyen filozófikus karakterszerep megformálására?
- Úgy hiszem, szívesen vállalna ilyesmit. Habár hozzáteszem, a Besenyő családon belül mindenki egyenrangú, mindenki főszereplőnek számít, ám aszerint kapnak nagyobb, avagy kisebb feladatot, hogy éppen nagyobb vagy kisebb szerepet kapnak-e.
- Egy korábbi beszélgetésünkkor elismerted, hogy Boborján voltaképpen te magad vagy, mi több, bevallottad, hogy a színház a pszichológusod. A magánéletben valóban visszahúzódónak, gátlásosnak tűnsz, bár kémeim jelentése szerint, nem idegen tőled a morgolódás, a zsörtölődés sem, s az asztalra is nagy előszeretettel oda-odacsapsz. Akkor most melyik a te valódi éned?
- Vannak dolgok, etikátlanságok, amelyekre előfordul, hogy bizony hevesebben reagálok, de úgy érzem, hogy ez éppúgy fontos része a személyiségemnek. Szeretném megtartani azt a jó tulajdonságomat, hogy nem hunyok szemet hasonló jellegű történések felett! Más kérdés, hogy az esetek kilencven százalékában tűrtőztetem magam.
- Ez már a korral jár?
- Talán igen. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy az embernek kötelessége arra törekednie, holnap jobb legyen, mint ma.
- Laár Andrással több évtizedes barátság fűz össze. De legalább ilyen régen ismered és nemrég még a barátaid közé soroltad Galla Miklóst, Nagy Natáliát is...
- Sajnálom, hogy ma már ezt nem tehetem. Egyébként Natira most sem haragszom. Egyebekben viszont csak annyit mondanék: a szél fú, a zöld fű. Esetleg hozzátenném, hogy a Föld kering, de a Nap korong.
- Nagy Natália kiválásával jogosnak tűník a kérdés: nem szenvedtek a nőhiánytól?
- Szó sincs ilyesmiről. A triót nem kívánjuk feldúsítani, a női szerepeket mi visszük tovább! Ennélfogva az egy főre eső szerzői és színészi feladatok ma sokkal koncentráltabbak, mint valaha. Ez pedig jólesik, termékenyebbek lettünk!
- A közönség megnyerése céljából kőkemény csata dúl köztetek és az újjáalakult Holló Színház között, avagy inkább elhesegetitek a kínos témát?
- A helyzet az, hogy Galla és csapata számunkra nem jelent semmiféle konkurenciát. Mi ugyanis saját poénokra építünk, saját kútfőnkből merítünk. A publikumra bízzuk a döntést, hogy Laár András, Pető Zsolt és Dolák-Saly Róbert egyénisége a jövőben is elég fajsúlyosnak bizonyul-e. Jómagam erősen bízakodom, hogy nem kopott meg sem a szellemi, sem a színészi erőnlétünk. Úgy gondolom, az abszurd humor nem más, mint az emberi hiányosságok, ostobaságok, pöffesszkedések pellengérre állítása, lerobbantása az agyról. Erre komoly igénye van az embereknek. Én és a többiek egyaránt arra törekszünk, hogy az efféle igényeknek megfeleljünk. Remélem, Winnetou összehoz bennünket. Uff!

Szabó Zé

"Újabban egy orángután környékez.
- Állatokban igen gazdag környék ez."
A nemrégiben a L'art pour l'art Társulatot véglegesen elhagyó, a közönségsikert már korábban, a Holló Színház alapítójaként megalapozó egykori GM 49-es "dallamterrorista" és konferanszié, az Abba és a Beatles tiszteletbeli tagja, a vérhaskonzerv megnyerő reklámembere, a csinibabás Ki mit tud? szószólója, a Lektor Úr, avagy kishonunk félnótás poéngyárosa: A Galla Miki ismét galádul kifundált támadássorozatot indít rekeszizmaink ellen. Csapatával, az újjáalakult Holló Színházzal nem kevesebbre vállalkozik ugyanis "nyúalbumán", mint hogy kifújja az orrában rakoncátlankodó krokodilpótló menyétet, bemutassa a nagy vonatrablás pontos koreorgáfiáját, egyúttal közös méhészkedésre invitál. De vele és "tettestársaival" (Bor Lacival, Dózsa Gergellyel és Gerle Andival) akár a strandra is ki rándulhatunk, avagy szemrevételezhetjük Szemrevaló Szonját.
Szonját, aki szép és üres. Akinek -legalábbis az új videóklip tanúlsága szerint- elég, ha a tőzsdeárfolyamok kedvezően alakulnak, s ha csörren a géesem. Fickózás szóba sem jöhet. Ő amolyan céltudatos műanyagspiné. Ellentétben Galla korábbi hősnőjével, alteregójával(?) Margittal, aki ugyebár csúnya volt és esendő, mégis az ország kedvencévé vált. Besenyőné mostanság úgy tűnhet, eltűnt a süllyesztőben, kámforrá vált. Vagy mégsem? Tényleg, hogy van, hol van most Margit?
- Ez egy jó kérdés - ismeri el Galla.
- Köszi, de ennyivel nem érem be. Kifejtenéd bővebben? Találkoztatok mostanság?
- Maradjunk annyiban, hogy tartjuk a kapcsolatot.
- Margit tehát fontolgatja a visszatérést?
- Egyelőre pihen. Ráfér.
- O.K. Nézzünk egy picit vissza. Hogy gondolsz most a L'art pour l'art-ban eltöltött éveidre és hogyan élted meg a botrányos búcsút?
- Nekem komoly megkönnyebbülést jelentett a L'art pour l'art Társulattal való szakítás, mivel nagyon elromlott ott a hangulat, ráadásul ízlésbeli különbségek voltak köztünk. Ami engem ihlet, kilépésemet követően szinte felszabadultam, egy nagyon kreatív és mozgalmas időszakot éltem át.
- Ha a munkatársi kapcsolat gallyra is ment, azért megmaradt a barátság?
- Immár csak az ügyvédeink folytatnak párbeszédet...
- A csapatból később szintén kilépő Nagy Natáliával, Evettke "ikertesójával" is haragban vagy?
- Erről szó sincs. Jól kijövünk, hiszen ő sohasem vett részt az ellenem folyó hecckampányban. Amúgy nem önszántából lépett ki. Kirúgták.
- Megjegyzem, veled sem lehet könnyű. Legendák terjednek arról, milyen lusta krapek vagy, és felettébb rigolyásnak tűnsz.
- Lustának lusta vagyok, de nem vagyok kiállhatatlan! Nyílván van annyi pozitív tulajdonságom, ami némileg elhomályosítja a rigolyáimat. De való igaz, hogy fázós alkat vagyok, s ha fázom, akkor nyügős leszek, ha dohányoznak mellettem, azt is nehezen viselem, de szeretek gyors és pontos lenni, így ugyanezt elvárom másoktól is. Ha mindez rigolyának minősül, én vállalom.
- Mik a legjellegzetesebb erényeid, illetve hibáid?
- A magánéletben visszahúzódó, csöndes, nyugodt ember vagyok. Jó a kombinatív kézségem és logikusan gondolkodom.
- A hibáidat kifelejtetted a felsorolásból...
- Rugalmatlanságomat sorolnám az első helyre. Meg a már emlegetett lustaságomat, amelyből rendre csak páratlan kötelességtudatom "ráncigál" ki. Gyorsan hozzáteszem: véleményem szerint a személyiség kerek egész, és ennek csupán egy része, egyetlen szelete, amit (ki)mutatok.
- Milyen személyiségjegyek kellenek ahhoz, hogy valaki bekeveredjen egy abszurd társulatba? A többiek elsőre normálisnak tűnnek...
- Abszolút normálisak. Tévhit ugyanis, hogy az ilyesmihez eleve hibbantnak kell lenni. Ez nincs így! Mindannyian normálisak vagyunk, talán az átlagnál még megfontoltabbak is. Andit például azért választottam, mert alkatilag alkalmas a feladatra, ráadásul intelligens és jó a humora. Amikor együtt vagyunk és én vagy a többiek elsütünk egy-egy poént, Andi azonnal reagál, érti, érzi a lényeget. Egyszóval van antennája a dologhoz. De mindez a többiekre is igaz. Ők hárman sokoldalúbb színészek nálam. Én viszont erre, vagyis a poéngyártásra születtem!
- A Beatles ötödik tagjaként mikor lépsz fel legközelebb?
- Soha többet!

Szabó Zoltán Attila

Hová tűnt Cyrano?

"Már régóta úgy látom, hogy a színház - s általában véve a művészet - valamiféle biblia pauperum szerepét tölti be: képes biblia a betűvel nem élők számára. S a drámaíró? Kora eszméinek világi papja, aki a szellemi elit gondolatait népszerű formában közvetíti. Népszerű formában, közérthető előadásban, hogy a színházi széksorok nagy részét megtöltő polgári középosztálybeliek is különösebb fejtörés nélkül felfoghassák. A színház mindenkor az ifjúság, a félműveltek és a nők elemi iskolája volt..."

Strindberg gondolatszösszenete, kritikai "érvágása" alighanem a színház "altestére" valaha bevitt legkeményebb balhorog (fideszesek kedvéért: jobbcsapott). Kirohanását nevezhetjük igazságtalannak, sértőnek, túlzónak, de tiszteletreméltóan szókimondónak, sőt, némileg jogosnak is értékelhetjük. Amikor persze nagy dózisban kapjuk az élvezetet, amikor, katarzisra, valóságos színpadi bravúrra emlékezhetünk (ez a ritkább eset), akkor a "képlet" előbbi felével értünk egyet, ám ha silány bóvlit rittyentenek Thália újkori papjai, amikor Cyrano címén nyafkaságból, gőgből és színpadi önkényből kapunk leckét odalent a zsöllyében, akkor bizony ideig-óráig érthetően méltatlankodunk és a fenébe kívánjuk kedvenc hallucinogénünket, melynek neve: SZÍNHÁZ.

Nos, a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház legfrissebb adaptációját látva, dühöngve jegyzem meg: helyesebb lett volna otthon maradni és egy barátságos adag óbor társaságában Edmond Rostand eredetijében -esetleg az alkoholmámorban - elmerülni. Bagó Bertalan rendezése ugyanis - egy-egy meglepőnek, gonoszabbul: véletlennek tűnő kellemetes perc kivételével - csapnivaló! Pedig a színpadkép, a díszletek, s a jelmezek kavalkádja korhű és nem rosszabb, mint a többi "hongrois" Cyrano esetében. Csakhát a színészek, a monológok idején raccsoló, nyögve nyelő kadétek és kapitányok, hősök és poéták ál/arcai, nemlétező maszkjai mögül kikacsintó örömaktorok "játéka", puccos felvonulása ne lenne oly öncélú, ritmustalan és erőltetett.

Kaszás Géza Cyrano De Bergerac-ja jókora szereptévesztés. Desperado-nak, mexikói parázs lelkű "hegedűvirtúóznak" remek, francia erényhősnek hiteltelen. Így azután akarva-akaratlanul beugranak a régi emlékek: Bitskey, Huszti, Helyey, Szabó Sándor, Depardieu, vagy a Frankhon színpadára a filmvászonról jókora "heftivel" visszatérő és valóban óriásit produkáló Bebel, azaz Jean-Paul Belmondo. Szóval - arcul csapva Strindberget - szép számmal akadtak eddig is kivételek, a feladattal bravúrosan megbírkozó, nemcsak a félműveltekhez idomuló színjátszók. De Kaszás nem ilyen. Súlytalanul súlyos, erőlködve erőteljes.

Ozsváth Noémi Spice Girls-Roxanja is megér egy misét. Hősnőnk mórikálja magát, az eredeti stílt mímelő produkcióhoz nem illő frizurával, ámde - ismerjük el férfiasan! - roppantul szexisen, tetszetős dekoltázzsal vonul fel, s alá a pódiumon. Kéjesen vethetjük rá pillantásunkat, de két és fél felvonáson át tartó vergődését csak szánakozva emlegethetjük. A maradék időben, tehát a harmadik epizódot záró, immár a magányos és idősödő, elhagyott és átejtett nőt bemutató maszek tündöklésére azonban nem lehet panasz. Hiszen a végefelé végre valóban történik említésre méltó, s mindez éppúgy Ozsváth Noéminek köszönhető, mint a korábbi felszínes riszálás, kotnyeles affektálás. Érthetetlen, hogy miért csak ekkor erősít bele...

Mint ahogy érthetetlen az is, hogy az előadás miért elégszik meg csupán a rostandi szavak, mondatok előcitálásával, s miért nem vállalkozik merész újitásra, vagy a korhűen klasszikus előadásmódra? Miért csak pózokat, pompás jelmezekbe bújtatott mű-kedvelőket láthatunk? Miért görcsölhet kínrímfaragóként a pódiumon Baj László, miért nem használja ki a szerep adta remek lehetőséget Kricsér Kamill (Ragueneau) és Zalányi Gyula (Castel Jaloux kapitány)? Miért buknak a süllyesztőbe a gascougnei legények, miért mókásak(!) a kardforgatók, miért nem érhető tetten a megkettőzött szerelemből fakadó tragikum, a csúfság mögé bújtatott emberi szépség. Vajh' hová tűnt, hol rejtőzik a húsvér Cyrano?

Szabó Zoltán Attila

Az igazi Cyrano

Savinien Cyrano Párizsban, 1619-ben született. Szárd származású ősei, tehetős polgáremberek, a XVI. században telepedtek le a francia fővárosban. Az író nagyapja halkereskedő volt, majd jegyzői tisztséget vásárolt magának. Később birtokvásárlásra is futotta, így szerezte meg többek között a Párizs közelében fekvő Bergeracot. E birtok neve azután nemesi címmé "változik", bár Savinien jogtalanul használta! Amúgy az igazi Cyrano nehezen viselte az iskolai élet korlátait, a fiatalok divatos és féktelen életmódját követte, ideje javát kocsmákban töltötte, s az apai apanázs nagy részét a kártyaasztaloknál hajigálta el.

Cyrano de Bergerac főbb művei:

Holdbéli utazások (1648-50)

Napbéli utazás (1650-51)

Agrippina halála (1653-54)

A kijátszott pedáns (1653-54)