Vissza a főoldalra - 1998 - 1999 - 2000 - 2001 - 2002
2000. december 31.

Média 2000. - Szubjektív látlelet

Helló, Európa!

Mesét mondok. Valahol az óperencián innen, valahol Európában, annak is középső fertályán létezik egy aprócska médiapiac. Esetleg: médiaplacc. Itt aztán zajlik az emberkereskedelem, adják-veszik a külsőst, a belsőst, időnként remek szakemberek is szóhoz (laptophoz) jutnak, néha megesik, hogy felkészült, tisztességes munkatársak kerülnek tűzközelbe.

Hangsúlyozom: néha! Gyakoribb, hogy az elvtelen mameluk, a puhatestű "pr-pióca", a gagyigombolyító bértollnok, netán a skizoid kókler kerül színre. S ha akadnak pénzzel bélelt bajtársak, hasonlóan erőszakos, hiú, ámde reménytelenül tehetségtelen csapattagok, akikből a szakmai tudás, a sémáktól mentes gondolatébresztő eredetiség, a kemény gerinc és a politikai függetlenség egyaránt dührohamot vált ki, akkor annak sincs akadálya, hogy a delikvens a "fűzd meg, bartellezd le, vedd át, csapd le, csald ki, nyald ki" - játékmezőkön átlépdelve végre elnyerje e nagy társasjáték fődíját. A szellemi lakájképző sikeres elvégzését bizonyító "oklevelet". A kornyadt közhelyekre feljogosító diliflepnit. Esetleg a fődíjat: az ökörköri trófeát.

Susztermatt

Bár minden tiszteletem a susztereké, azoké a becsületes mesterembereké, akik hűségesek a kaptafához, napjainkban a médiában "mutyizóktól", a pecsenyesütögető, barázda(b)illegető okostojásoktól aligha várható el az említett munkaeszköz megbecsülése. Mifelénk bárki, aki valahol másutt gyengélkedett, unta a banánt, vajat kent a füle mögé, vagy szellemi értelemben alulmaradt, sokra viheti a média tájékára trappolva. Nálunk az újságíró, a szerkesztő aligha irányíthat legjobb meggyőződése szerint, csakis súlyos viták, "egy oldalú kompromisszumok" árán formálhat, alakítgathat lapot.

Nem az a baj, hogy a tulajé a végső szó. Tudomásul kell venni, hogy ez máshol sincs másképp. Az ugyanis, aki a pénzét a médiaruletten játssza el, időnként teljes joggal ellenőrzi a krupiét (értsd: a lapigazgatót). Ha azonban az illető csak rövid távra tervez, kaszálni, majd kiszállni akar, más megvilágításba kerül tevékenysége. Elvégre ilyen hozzáállás mellett szó sem eshet műhelymunkáról, jobbító szándékról, lapkreátori profizmusról, szakértelemről. Panamáról, bartellről, szerkesztőségi üléseken a munkatársakat ledorongoló hegyi beszédekről annál inkább. Tagja voltam egy kollektívának, ahol szitokszó volt a diploma, ahol önteltnek bélyegezték azt, aki szakmai szempontokra, helyesírási szabályzatra hivatkozott. No igen, ebben a "kísértetkastélyban" egy darukezelőként(!) alighanem maradandót alkotó főtulaj és két udvaronca, a nemrégiben még üzemi lapba firkáló, erkölcsi- és szellemi tompultságában dagonyázó lapigazgató asszonyság és egy tökéletesen tébláb családtag (ügyvez. ig.) alkotott "szupercsapatot".

Szánalmas volt látni sajátos kíntornájukat. Ahogy a művelt Európa alfelébe oly görcsösen kapaszkodva, többnek, jobbnak látszani igyekeztek. Rémes volt érezni azt a balkáni terrort, amelyet cégen belül és az ellenük fordulókkal szemben alkalmaztak. Ahogy nem tudtak -zöldellő bankbiléták lengetése nélkül - gesztusokat tenni, ahogy képtelenek voltak kommunikálni, ahogy egymás háta mögött fanyalogva a másikat kémlelték, kritizálták, majd csaptak újból az üzlettárs tenyerébe. Elgondoltató, hogy kis hazánkban akadnak médiabárók, akik a kaptafáról elfeledkezve, mindenféle képzettség, akár egyetlen szépirodalmi kötet elolvasása nélkül szállnak be a magyarosch médiacirkuszba. S válnak (fejlődnek?) idomárokká, porondmesterekké.

Elveszett illúziók

Tehetik, amíg találnak a zavarosban előszeretettel halászó patrónusokat, megkenhető hivatalnokokat, (köz)alapítványi jótevőket. Övék a zsíros haszon. S miközben néhány mindenre elszánt semmittudó büszkén parolázik az I. oszt. vendéglők (hitel)kártyaasztalainál, addig kiváló íródeákok és jóravaló mestereik sokszor fogukat szíva József Attilát idézik: "élj Párizsban vagy Szatymazon, - / mire béredet kikapnád, / itt állsz és ott ül a haszon…"

Újra rágom: napjainkban a Nyugat és a Kelet Népe egykori lelőhelyén, Mikszáth, Ignotus, Móricz, Gyulai Pál vagy Bálint György országában gyakorta sírásók, bábszínészek, pártkatonák és pénzbehajtók (mindegyikre találhatunk élő példát!) döntenek lapstratégiáról, bérről, koncról, "hadisarcról". És a pojácák, a lélekgyógyász-kuruzslók, a néhány esztendeje még a sarki restiben sikeres kabarékibicek immár joggal követelnek helyet maguknak a sajtóbálok ünnepi (bonc)asztalainál. (Hajrá, Szatymaz!)

Új Babylon

A rendszerváltás után tíz évvel tovatűntek a szépséges illúziók. Szétpukkadt a mandarinzselészínben pompázó médialufi. Szétcincált léggömbcafatokat szedegetünk. És kerüljük az érdemi vitákat. Hallgatunk. Számunkra előnytelen munkaszerződéseket, jelenléti íveket, dögcédulákat látunk el kézjegyünkkel. S közben álvitákban bizonygatjuk a magunk igazát. Ki - ki ízlése zserint köpköd jobbra, balra. Fontoskodva óvjuk fiatal demokráciánkat, nemzeti értékeinket, anyanyelvünket. Ragaszkodunk a bevált formákhoz és formulákhoz, nehogy má' saját kútfőnkből kelljen valami újat (progresszívet) elővarázsolni. Eretnek módon egy hazai popcsapat slágerszösszenetével illusztrálom a fentieket: "Mindenki mindenki ellen, / mindegy, csak dolgozni ne kelljen."

Közeleg a titokzatosnak remélt, de teljesen szimplára sikeredett 2000. év vége. Ahogy tavaly ilyenkor kiállított látleletemben, úgy most is nyugtázom: a marginális törekvéseket, a szubkulturális ténykedéseket, az újat alkotni/szülni vágyó szellemi szabadjátékot változatlanul a hülyék, az élhetetlenek játékaként definiálják uraink, isteneink. Egyre szűkül a mozgástér. Látszólag és persze orálisan ugyan megszűntek a -tól -ig határok, a valóságban azonban újabb, bankókból, korrupcióból épült akadályok sorakoznak. A politika fogást keres az alkotókon. Új babylon épült. Ahol a többség érthetetlen halandzsa nyelven, teli szájjal darálja a divatos píár/marketinges bölcseleteket, hivatkozik a 3T helyett a 4 P-re.

Egyik napilapunkban Dessewffy Tibor írta le az ide vágó passzust: "nem kétséges, hogy van nekünk piacgazdaságunk és mindenféle aranyos jogi mütyürrel ellátott demokratikus politikai intézményrendszerünk is, de ha valamiben konszenzus van ebben az országban, akkor az az, hogy nincs senki, aki tíz évvel ezelőtt egy ilyen világot képzelt volna el." Én mégis - csakazértis! - bizakodom. Egy kínai bölcselet szerint ugyanis "amit össze akarnak nyomni, az kiterjed. Amit gyengíteni akarnak az megerősödik. Amit el akarnak pusztítani, az kivirágzik. Amit el akarnak venni, azt végül odaadják. A lágy mindig legyőzi a keményet. A gyenge mindig legyőzi az erőset. De a halnak nem ajánlatos elhagyni a neki megfelelő mélységű vizeket."

B.Ú.É.K.!

- Szabó Zoltán Attila -


2000. december 18.

A király :) karácsonya

Napok óta rémálmok gyötörnek. Valóságos lidércnyomás ez, amelyet ízlésficamos trubadúrunknak "köszönhetek". Z. Jimmy ugyanis úton-útfélen, plakátok ezrein, újságok hasábjain, tévében, rádióban azzal riogat, hogy velem (velünk) tölti a karácsonyt. Látom, hallom, érzem: komolyan gondolja. És miközben visszasírom a szerecsenkirályról éneklő Deák Bill Gyulát, félve elmélkedek a négy oktávos ünnep mibenlétéről. Egy olyasféle szenteskedő estéről, amelyet meghitt csend helyett harsány, szirupos dallamszószba tunkolt, jézuskázós média-muri jellemez, s amelynek fináléjában egyszerre tündökölhet Kozsó, a Korda-Balázs házaspár, no meg Zámbó úr másodállásban danászó felfedezettje, a folyton mosolygó rendőrkapitány.

Hitchcock vagy Orwell se találhatott volna ki izgalmasabb sztorit. Hiszen esetünkben már szó sincs arról, hogy Jimmy és a többiek kikerülhetők lennének. Sajna, már az sem nevezhető üdvözítő megoldásnak, ha lekapcsolom a rádiót, vagy ha kihajítom a tévét. Úgy érzem, védtelen vagyok. Megtörténhet például, hogy gyertyagyújtáskor a szomszéd teljes hangerőre kapcsol, és "dalban mondja el" kedvesének, gyermekének, családtagjának, anyósának, mit is érez irántuk. Nincs (nem lehet!) nyugalmam, hiszen két villamosmegálló között - összeszámoltam! - tizenkétszer láthattam a karácsonyfa előtt szerelmetes mosollyal reám tekintő, éppen az új cédéjét tukmáló slágergurut. Elvis Presley hazai megfelelőjét. A (Nap)királyt, aki karácsonykor hívatlanul is betér majd hozzánk.

- saboteur -


2000. november 17.

A mi kis szépelgő képernyőnk

Ha napjainkban a szélesnek mondott televíziós kínálatot kívánja feltérképezni egy normál paraméterekkel rendelkező (értsd: normális), ámde felettébb gyanútlan tv-néző, bizony könnyen elkedvetlenedik, magába fordul, súlyosabb esetekben tenmaga, esetleg az őt szédíteni igyekvő tévéstáb ellen forral keserédes bosszút. S ha a vendetta rendre el is marad, mivel a T. Néző! a magyar médiaplaccon messze nem a legfontosabb tényező; az aktuális médiabárók szerint csak afféle hivatkozási alapként számba jövő, az irdatlan szellemi környezetszennyezés ellen fellépni képtelen, naponta porig alázható biorobot, azért a lelki/szellemi "testtájakra" mért irdatlan elefántpuszik mind jobban fájnak, sajognak.

Sajnos, ma még nincs gyógyír az olyan ömlengős, agypusztító, "bérelt vonalas" produkciók ellen, amelyeket főleg a túlélésre szakosodott kábeltévék kénytelenek műsorukba iktatni. Csak egy példa: az egyik csatornán (ez már tényleg kanális!) hetente többször is felléphet egy úriember, aki makogva, bájgúnáros modorban, ámde teli bukszával kérdezgetheti jobb sorsra érdemes közéleti személyiségeinket, sztárnak kikiáltott slágeriparosainkat. És - nyilván kompenzálva a kompenzálandót - szebbnél szebb lányokkal, a szépségkirálynő-választó parádékon teljes joggal "befutó" hölgyekkel ülteti magát (és vendégeit) körös-körül. Ámde még ez a vadító hölgykoszorú sem tudja feledtetni a kornyadt közhelyeket, a botor nyelvi bakikat, a kínos csendekbe fulladó érdektelen eszme(?)cseréket. Önmagát "futtató" hősünk szánalmas - védőháló nélküli - attrakciója a honi televíziózás totális csődjéről (és a fél pénzért magának műsoridőt vásárló "elitről") állít ki szegénységi bizonyítványt, vizuális diliflepnit.

- saboteur -


2000. november 08.

Márta István: Keserű tantúra a koldus-sztrádákon át

Néhány esztendeje "van szerencsém" vezetni egy fővárosi intézményt (Új Színház) és egy nem "államosodott" összművészeti fesztivált (Művészetek Völgye).

Ezen időszak alatt finanszírozási kérdésekben - bő tapasztalatokra tehettem szert, amelyre a "vegetálás- kiszolgáltatottság - létbizonytalanság - megalázottság - fából vaskarika - békasegge" kifejezések enyhe lírai betétnek tűnnek.

A mai Magyarországon egy esőerdei misszionárius istenesen karitatív személyisége sem lendítene sokat egy nyári fesztivál lebonyolításán vagy egy művész-színház életben tartásakor. A művelődési otthonokról már ne is essék szó. Az életével játszik az ebbe a körbe behatoló gyanútlan térítő.

A bizonytalan állami apanázsból (lásd: költségvetési anomáliák és átpolitizált elosztási szempontok) és az eladott jegyekből (lásd: égetően hiányzó vagyonos polgárság és az ő szemlélete) lehetetlen fenn - és eltartani bármit is. A támogatói pénzek (szponzorálás, mecenatúra, barter) megszerzéséhez vezető koldus-sztrádák kapuinál várakozó és közvetítő pr-marketing hiénák pedig - tisztelet a kivételnek! - vicsorító röhögésekkel veszik le a sápot (lásd: utólag bizonyíthatatlan korrupció).

A pályázatok túlbiztosított ellenőrzési és számonkérési rendszere (lásd: bürokrácia csipetnyi korrupcióval és személyi összefonódásokkal) szó szerint az elmegyógyintézet egy pici szegletébe kergeti az önhibáján kívül pályázni kényszerülő kulturális halandót.

És még valami...

Rohamos léptekkel közeleg az ún. utófinanszírozási halálkasza. Ennek kiterjesztése például a Nemzeti Kulturális Alapprogram pályázataira a szó szoros értelmében, mi több, csírájában gyilkolja le a szerencsétlen kultúrlélek utolsó illúzióját is. Elvégre se tőke, se bankhitel, se értékesíthető ingatlan. Költségeket fizetni - viszont kell. Általában azonnal.

Azaz immár mindegy, hogy intézményesültek vagy függetlenek vagyunk-e...

- Merliner News -


2000. szeptember 5.

Média 2000.

A véleményszabadság helyzete Európában

Szeptember 4-én az Európa Tanács Kulturális és Oktatásügyi Bizottsága nyílt meghallgatást tartott Budapesten. "A véleményszabadság helyzete Európában" elnevezésű vitanapon seregnyi tollforgató, riporter, a nemzetközi médiumok képviselői, valamint a legfontosabb újságírói szakmai- és érdekvédelmi szervezetek vezetői vettek részt. A helyszín - stílszerűen - az EU hazai bázisa, egyszersmind önálló diplomáciai területe, a Zivatar utcai Budapesti Európai Ifjúsági Központ volt.

Antje Rothemund, a házigazda intézmény igazgatójának értékelése szerint: az Európa Tanács célja az európai identitástudat megerősítése és a különböző kultúrákban élő emberek kölcsönös megértése. A Tanács az európai társadalmak számos olyan megoldatlan problémájával foglalkozik, ,mint a rasszizmus, intolerancia, kisebbségek diszkriminációja, egyenlőtlenség, társadalmi kirekesztettség vagy a korrupció. Természetes hát, hogy a véleményszabadság helyzete a fentiek miatt (is) kulcsfontosságú kérdésnek mondható. Mindezt megerősítette a fórumon felszólaló Aidan White is, aki a Nemzetközi Újságíró Szövetség (IPI) főtitkáraként elemezte a jelenkori folyamatokat. Kijelentette: a közszolgálati médiumokra mindenképpen szükség van! Megjegyezte, rossz tendencia, hogy egyre több az ún. szabadúszó. "A kollégákat státusukban is védeni kell!" - tette hozzá. White vélekedése szerint az is komoly baj, hogy a jelenkori média alakítói sok esetben csupán az eladhatóságot, a példányszámot vagy éppen a nézettséget tekintik elsőrendűnek, s e törekvésnek "köszönhetően" azután a kisemberek, a rászorulók problémái rendre nem kapnak kellő hangsúlyt, sőt gyakran a médiumok tárgyaivá válnak, ahelyett, hogy markáns véleményformáló erőként jelennének meg a napi sajtóban.

Wisinger István, a MÚOSZ elnöke így értékelte a hazai helyzetet: " Magyarországon nincs és nem is lesz mindaddig sajtószabadság, amíg egy kvázi piaci helyzetben a politika uralja a nyilvánosságot és a z újságírók többsége ezen a piacon - az egyik valóban szabadon működő hetilap főszerkesztőjének szóhasználata szerint - mint "sajtómunkások" végzik az újságírói feladatokat... Újságírónak lenni a mai magyar piacon példátlan etikai kihívás. A "tehetség" és a "minőség" szavak elvesztették igazi jelentőségüket, helyükbe a "nézettség" és a "példányszám" lépett. Így azután a szellemi és a gazdasági erőszak páros repülésének újgazdag változata közepette egy ügyes szponzorációs vagy reklámszerződés elaltathatja a lelkiismeretet még a legtalentumosabb személyiségben is. Újságírónak lenni ma Magyarországon egyfajta modern "Laokoon"-lét, amelyben a minőség helyébe a piacképesség, a verseny helyébe pedig a tulajdonosi önkény lép, amelynek túlkapásaira maga az állami hatalom "választ" ki megfelelő személyeket. A ránk tekeredett kígyó maga a sajtószabadság, amelynek nem felszabadító hatása érvényesül útjára engedve a kreativitást, hanem hálóként köt gúzsba minket, írástudókat, akik vergődve figyelik eljön-e a szabadulás órája?"

Apropó, sajtószabadság. A legfrissebb, a budapesti meghallgatás alapjául szolgáló straousburg-i állásfoglalás szerint "az Európa Tanácshoz nap mint nap érkezik jelentés a sajtószabadság megsértéséről annak ellenére, hogy egyre több ország tesz ígéretet a sajtószabadság tiszteletben tartására az Emberi Jogok Európai Egyezményének ratifikálás által. Előfordul - írja a budapesti tanácskozásra kiadott kommüniké -, hogy egyes kormányok a fenyegetéstől, a nyomásgyakorlástól és az erőszaktól sem riadnak vissza a független hangok elhalgattatásában. Még mindig megtörténik, hogy szabad véleménynyilvánításukért újságírókat börtönöznek be, illetve, hogy az európai normáknak megfelelő törvényi szabályozás ellenére a kormányuk ellenőrzésük alatt tartják a rádió- és televízió-társaságokat. A stabil demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban is gyakran szenved csorbát az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. Cikkében foglalt véleménynyilvánítás szabadsága, és Európa-szerte gazdasági-pénzügyi nyomás nehezedik a szerkesztőségekre."

Hegyi Gyula országgyűlési képviselő, a rendezvény koordinátora úgy informálta lapunkat, hogy az Európa Tanács a budapesti meghallgatásra épülő majdani bizottsági javaslat alapján, összehangolt akciókra készül azokban a térségekben, ahol elkerülhetetlennek tűnik a beavatkozás.

Úgy érzem, ez a meghallgatás remek lehetőséget teremtett arra - értékelt Hegyi Gyula -, hogy a napi "hírgyártásban" csak elvétve szóba kerülő fogalmakról, az újságírói felelősségről, a szakma morális állapotáról érdemben vitatkozzunk. Ezen felül az idehaza például a Magyar Rádió Vasárnapi Újságjában hallható "gyűlöletbeszédek" ellentételezéseként sem mellékes, hogy éppen Budapest adott otthont a meghallgatásnak. E konzultáció a sokféle módon értelmezett közszolgálatiságról is tanulságos észrevételeket tett.

- Egy tízes fokozatú skálán, ahol a nulla a totális diktatúra jelzője, míg a tízes végpont a maradéktalanul megvalósult sajtószabadságot jelöli, Ön hová helyezné a magyar médiát?

- Azt hiszem, közszolgálati területen lényegesen rosszabb a helyzet. Az egyes műsorokat górcső alá véve, 3 és 5 közé tenném a mutatót. A teljes médiaspektrum azonban nálam a hetes-nyolcas osztályzatot érdemelné ki.

- Mit tapasztalt a folyosói beszélgetések során, hogyan vélekednek rólunk az EU - tagállamok képviselői?

Úgy tartják, hogy a közép- és kelet-európai országokban nehezebben érvényesül a sajtószabadság, mint az EU tagállamaiban. Ugyanakkor köztünk és a független sajtót abszolút, vagy jelentős részben eltipró, antidemokratikus országok között egyértelműen különbséget tesznek.

- Szabó Zoltán Attila -


2000. augusztus 8.

Az állatbarátok kertje

"Minden állat őszinte, és nem ad mást, csak mi lényege. Ez, sajnos egyre nehezebben sikerül az emberek között. Minden lehetőt megteszünk, hogy az állatokat kiforgassuk eredeti mivoltukból, és a magunk képére formáljuk őket..." - írta 1938-ban Bálint György. Nem vitás, az említett vélemény napjainkban is jogos kritikaként értelmezhető. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Budapest Főváros Állat- és Növénykertjében új(?) szemlélet honosodott meg azóta, amióta Dr. Persányi Miklós vette át a hat esztendeje még csak kőkolosszusként számon tartott intézményt.

A kert ma egyszerre otthona mintegy 400 állatfajnak, 93 féle kaktusznak és más pozsgás növényeknek, számos sziklakerti növényfajtának, valamint kiemelt szórakoztató- és kulturális centruma Budapestnek. Gyermekek és felnőttek, turisták és a ligeti zöldben megpihenni / tartalmasan kikapcsolódni vágyók egyaránt kedvelt bázisukként tartják számon a Városliget ékességét. Ezt az amúgy kis alapterületű, mégsem túlzsúfolt állatkertet, ahol - ismét a legendás publicistát idézve - "az állatok nem kényszermunkára ítélt fegyencek vagy elkényeztetett csecsemők..."

Mint azt Dr. Persányi Miklós direktortól megtudtuk, a kert első ízben 1866-ban nyílt meg a nagyközönség előtt. Később 1912-ben kapott új formát: ekkor a korszak legnevesebb zoológusainak és építészeinek - buenos aires-i és berlini példák alapján - készült tervei alapján adták újra át "a Liget népének" az akkoriban a világ legjobbjaként emlegetett pesti ZOO-parkot. A teljes épületállomány mindmáig páratlan, ám a jelenlegi gyűjtemény a világ hasonló intézményeinek versenyében "csupán" az élboly alsó harmadában helyezhető el.

- Van markáns különbség egy tropicarium, egy szafaripark vagy éppen egy állatkert között az állattartás gyakorlata, a közönség kiszolgálása tekintetében?

- Igazán jelentős különbségek nincsenek. Minden esetben az üzenet kap kiemelt hangsúlyt, hiszen az ilyesféle intézmények az emberek szemléletét kell döntően befolyásolják. Azt azonban látni kell, hogy ezek roppant költséges vállalkozások, ahol az ökológiai feladatokat szinkronba kell hozni a gazdasági érdekekkel.

- A városligeti állatkert egyáltalán működtethető gazdaságosan?

- Abszolút nyereségről nem beszélhetünk, de tény, hogy a korábbiakhoz képest jelentősen változott a fenntartó és a mi viszonyunk. Míg korábban 80 százalékban segített bennünket Budapest és a kert csupán 20 százalékos bevételt produkált, addig mára megfordultak ezek az arányok: 2000-ben immár 75-80 százalékos a saját bevételünk, s csak a maradékot teszi hozzá a város.

- Az ember általában kalandvágyó oroszlánvadászként vagy szigorú, a gondatlan látogatókat megregulázni igyekvő zoológusként képzel el egy állatkerti igazgatót. Ön viszont sem az egyik, sem a másik kasztba nem sorolható...

- Az oroszlánvadászat valóban nem hiányzik különösebben, ám a kalandvágy bennem is erős. Szerencsémre sokat utazhattam a világban, így a kalandok nem kerültek el. Mindazonáltal - egy-egy állatfaj megóvása érdekében nem riadok vissza semmitől.

- Létezik olyan élőlény, amelyet ideális módon lehet tartani az állatkertben?

- Igen, a teve például ideális állatkerti állat, mivel rettenetesen igénytelen. De a fókákkal sincs sok baj, még a bedobált sós perecet sem szeretik. Csak halat esznek. Tavaly egyébként 100 ezer állatkerti csemegét adtunk el, ami jelzi: az emberek többsége felmérte milyen kárt tehet akkor, ha olyasféle étkeket szór vagy dobál az állatok elé, amely mérgező, netán megemészthetetlen az adott egyed számára.

- Sz.Z.A. -


2000. július 19.

FEHÉR BLUES

A blues fehér ága az ötvenes évek végétől alakult ki. Ekkoriban kezdtek el fehér zenészek először hivatásszerűen afro-amerikai muzsikát játszani. A műfaj lényegében párhuzamosan indult fejlődésnek Amerikában és Brit-szigeteken. Tekintettel azonban arra, hogy a hatvanas évek elején a szórakoztató zene Londonból kapta meg azokat a meghatározó impulzusokat, amelyek a mai napig is éreztetik hatásukat, a vezető szerep a brit muzsikusok kezébe került.

Anglia a második világháború alatt találkozott először az afro-amerikai zenével. Az amerikai hadsereggel jelentős számban érkeztek néger katonák a szigetországba. A háború befejezodése után újraéledő kereskedelmi hajózás fellendítette az amerikai lemezek behozatalát. Az első fekete korongokat a tengerészek hozták magukkal az Újvilágból. Később a nagyobb amerikai hanglemeztársaságok (Chess Records stb.) önálló postai kereskedelmi hálózatot alakítottak ki. A szigetország zenei élete a hatvanas évekig meglehetősen jellegtelen volt. Ez részben a háborús károk miatti nehéz gazdasági helyzet miatt alakult így, másrészt Anglia híján volt olyan kizárólag rá jellemző szórakoztató zenei irányzatnak, mint a francia sanzon, az olasz dal vagy az osztrák magyar operett. Az ötvenes években jobb híján megpróbálkoztak az amerikai rock and roll sztárok mintájára néhány saját csillagot (Cliff Richard, Tommy Steele stb.) kreálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Leadbelly volt az első valódi fekete blues zenész, aki Európában járt. Ő 1947-ben Párizsban vendégszerepelt, Angliába azonban nem jutott el. Négy évvel később Big Bill Broonzy már megállt Londonban, igaz meglehetősen kis létszámú, szűk körű közönség előtt lépett fel. 1958-ban követte őt a Sonny Terry Brownie McGhee duó, majd ugyanebben az évben Muddy Waters. A Chicago blues királyának turnéja hozta meg a műfaj angliai áttörését. A brit publikum ekkor hallott először élőben elektromos erősítésű nagyvárosi bluest. A siker nyomán szervezte meg a Lippman-Rau koncertiroda az American Folk Blues Festival elnevezésű turnésorozatot, melynek keretében 1962-től évente a műfaj legnagyobb előadói (Sonny Boy Williamson, Memphis Slim, Muddy Waters, Howlin' Wolf, Lighnin' Hopkins, J. B. Lenoir, Little Walter, Son House, Jimmy Reed, Willie Dixon, Otis Spann, T-Bone Walker, John Lee Hooker, Bukka White, Big Joe Williams, Skip James, Otis Rush stb.) léptek színpadra. A néger művészek saját fellépéseik mellett arra is szakítottak időt, hogy helyi fiatal zenészekkel felvételeket készítsenek, alkalmi közös koncerteket adjanak.

1963-tól a Beatles berobbanásával új időszámítás kezdődött a szórakoztató zene történetében. A gombafejűek minden babért learattak, mellettük azonban fokozatosan felnőtt egy olyan muzsikusnemzedék, amely az amerikai néger blues előadók munkásságából merítette pályafutása meghatározó zenei élményeit. Az évtized közepére ezek a fiatal együttesek szinte ellepték a brit zenei intézményeket. A várható sikeres üzleti kilátások miatt a rendszer gyorsan reagált. A meglévő mamutcégek (Decca, Columbia stb.) mellett sorra alakultak a blueszene terjesztésével foglalkozó új kiadók (Blue Horizon, Spark stb.). Új lapok, folyóiratok jelentek meg, kis klubok, koncerttermek nyíltak országszerte. A sajtó a találó "blues boom" (blues robbanás) elnevezéssel illette a jelenséget. A brit blues népszerűsítésében négy muzsikus játszott úttörő szerepet. Alexis Korner, Cyril Davies, Graham Bond és John Mayall érdemei elvitathatatlanok a műfaj szigetországi meghonosításában. Zenekaraikban számtalan tehetséges fiatal muzsikus kapott helyet, akik később önálló együtteseikkel vitték tovább a tőlük kapott örökséget. 1963-65 között kialakult az első brit blues generáció. Ennek vezető csoportja a Rolling Stones volt, mellette elsősorban a Manfred Mann, a The Artwoods, a The Animals, a Spencer Davis Group, a The Pretty Things, a Zoot Money's Big Roll Band, a The Yardbirds és az ír Them említhetők.

A blues hullám 1967-68 folyamán tetőzött. Az afro-amerikai muzsika lett a brit szórakoztató zenei élet hajtómotorja. A műfajon belül több irányzat alakult ki. Az autentikusabb megszólalású csoportok (Savoy Brown, Fleetwood Mac, Chicken Shack, Groundhogs, John Dummer Blues Band stb.) pályafutásuk kezdeti szakaszában következetesen ragaszkodtak a tengerentúli néger példaképekhez. Néhány nagy gitáros egyéniség (Eric Clapton, Alvin Lee, Rory Gallagher, Paul Kossoff, Dave Clempson stb.) szívesen használt tipikusan rockzenei elemeket. Együtteseik (Cream, Taste, Free, Ten Years After, Bakerloo stb.) kemény, improvizatív blues-rockot játszottak, előkészítve az utat a hetvenes évek hard és heavy metal klasszikusai előtt. Más zenekarok (Keef Hartley Band, Colosseum, Climax Blues Band, Blodwyn Pig stb.) Alexis Korner és Graham Bond nyomdokain haladva a tradicionális blues hangzást jazz elemekkel színesítették, sajátos, egyedi stílusvilágot alakítva ki. 1968-ban pedig az elektromos erősítésű csoportok mellett berobbantak a folk- és country blues akusztikus képviselői. Mike Cooper, Ian A. Anderson, Duster Bennett, a Kelly testvérek és társaik a blues legősibb, archaikus hagyományait vállalták fel.

Az egyes stíluskategóriák határai természetesen nem voltak merevek, egyes előadók, együttesek oda-vissza akár több alkalommal is át- meg átjárták azokat, nem is beszélve olyan, semmiféle skatulyába nem sorolható művészekről, mint John Mayall vagy Alexis Korner. A blues robbanás közben elérte Európát is. A kontinensen a brit minta nyomán a nyelvi korlátok ellenére is sorra alakultak a zenekarok. Foként Hollandiában csapott magasra a blues láz. A Cuby + Blizzards és a Livin' Blues személyében Németalföld rövidesen két nemzetközileg is elismert csoporttal büszkélkedhetett.

A hetvenes évek elején azonban jelentősen megváltoztak a zenei trendek. A blues hullám alább hanyatlott, új irányzatok jazz-rock, art-rock, heavy metal kezdtek tért hódítani. A legtöbb korábbi sikeres blues csoport megpróbált lépést tartani a változásokkal. Többen (Fleetwood Mac, Climax Blues Band, Eric Clapton stb.) a kommersz amerikai rock főcsapására léptek, mások (Jeff Beck, Keef Hartley Band, Groundhogs stb.) valamelyik új stílus felé fordultak. Azok a többségében kis csapatok, amelyek nem voltak képesek a váltásra, előbb a perifériára szorultak, majd feloszlottak. Csak néhány karizmatikus személyiség (Korner, Mayall, Kim Simmonds, Stan Webb) tudta átvészelni ezt a nehéz időszakot. Új és új társakkal az oldalukon olykor kisebb kitérők után megmaradtak a blues mellett. A hetvenes évek második fele azonban az alkotói mélypontot jelentette csaknem valamennyi korábbi sikeres fehér blues előadó számára. Ekkor készített lemezeik túlnyomó többsége a "mihamarabb elfelejteni" című kategóriába tartozik.

A következő évtized közepétől újjáéledő blues hullám váratlanul kedvező lehetőséget kínált az addigra csaknem elfelejtett fehér bluesmanek számára. Újjáalakulva színre lépett a John Mayall's Bluesbreakers, a Savoy Brown, a Chicken Shack, a Blodwyn Pig, a Climax Blues Band, a Colosseum, a Ten Years After, a Groundhogs. Lemezeket készítettek, koncerteket adtak. A tíz-tizenöt évvel korábbi "pályaelhagyók" közül is többen visszatértek fiatalkori hangjukhoz. Néhány kifejezetten emlékezetes album From The Cradle (Eric Clapton), Sense Of Place (John Mayall), Slow Train (Savoy Brown) stb. is napvilágot látott.

Amerikában jóval nehézkesebben alakult ki a fehér blues, mint a brit szigeteken. Az Újvilágban Angliával ellentétben meg kellett küzdeni a faji előítéletekkel is, s nemcsak a fehér, hanem a néger közösségnek is. (Jellemző módon leginkább maguk a zenészek voltak mentesek ezektől mind a két oldalon.) A hatvanas évek első felében létrejött néhány jellemző zenei központ, ahol az új törekvések csoportosultak.

Az egyik hely New York volt. A város híres művész negyede, Greenwich Village kis füstös bárjaiban alakult ki az a zenész társaság, amelyben az akusztikus folk előadókon (Joan Baez, Judy Collins, Tom Paxton, Eric Von Schmidt stb.) kívül megtalálható volt egy country- és folk blues inspirációjú csoport is. Ide tartozott Dave Van Ronk, Ramblin' Jack Elliott, Geoff Muldaur, sot a pályakezdő Bob Dylan is, akinek első albuma valójában egy akusztikus blues lemez volt. Ebből a közegből indult útjára az ifjabb John Hammond és a Blues Project.

A másik meghatározó jelentőségű csoportosulás a chicagóiak köre volt. Paul Butterfield, Mike Bloomfield, Nick Gravenites, Barry Goldberg, Elvin Bishop, Steve Miller, Charlie Musselwhite, Corky Siegel, Jim Schwall az évtized közepétől meghatározó jelentőségű együtteseik élén tettek hitet a műfaj iránti elkötelezettségükről.

A két említett csoporton kívül is akadt néhány nagyformátumú előadó és zenekar. A Winter testvérek Texasból, Janis Joplin, a Canned Heat, a Hot Tuna, Rod Piazza és a Ford fivérek Kaliforniából, az Allman Brothers Band pedig Floridából tört be az élvonalba. A műfaj fejlődésére azonban nem gyakoroltak akkora hatást, mint a felsorolt New York-i, illetve chicagói pályatársak. A hatvanas években feltunt amerikai fehér bluesmanek pályája nagyban hasonlított a brit zenészek sorsára. A törés legtöbbjüknél szintén a következő évtized közepén állt be. Néhányuknak (Johnny Winter, John Hammond, Charlie Musselwhite, Roy Buchanan) sikerült a megújulás, a többség azonban nem nagyon tudott kikecmeregni a hullámvölgyből.

A fehér blues a hetvenes években szerte a világon visszaszorult oda, ahonnan másfél évtizeddel korábban elindult, a pubok, kis klubok, főiskolák színpadaira. Ebben az időszakban is feltunt ugyan néhány remek képességű muzsikus, ok a tíz-tizenöt évvel korábban indult pályatársakhoz képest azonban sokkal előnytelenebb, mostohább piaci körülmények között voltak kénytelenek érvényesülni. Amerikában a Fabolous Thunderbirds, William Clarke, George Thorogood és Stevie Ray Vaughan, Angliában pedig a Dr. Feelgood és a Nine Below Zero tartozott ebbe a körbe.

A nyolcvanas évek közepétől kialakult egy második blues boom. Ennek hátán újabb tehetségek egész sora (az azóta sajnos már elhunyt John Campbell, a vak gitáros Jeff Healey, az osztrák Ripoff Raskolnikov, "a legjobb magyar blues gitáros" Ronnie Earl, Paul Geremia, az ausztrál Dave Hole, a holland Hans Theesink, a Mojo Blues Band szintén Ausztriából, Norman Beaker, a jelenleg a Canned Heat élén nyomuló Robert Lucas, Tinsley Ellis, Tom Shaka, a jugoszláv Homesick Mac stb.) került az élvonalba, akik az "öregekkel" együtt vitték, s viszik ma is tovább a blues zászlaját. Az elmúlt harminc évben a bluesnak a zenei világban elfoglalt pillanatnyi helyzetétől függetlenül rendszeresen tűntek fel új és új előadók szerte a világban. Ez kétségtelenül okot ad a műfaj szerelmeseinek a bizakodásra.

J. B. Huttonak igaza volt, a blues tényleg örök.

Martsa Balázs

(A fenti elemzés a napokban megjelent White Boy Blues /A fekete zene fehér mesterei/ című kötet egyik fejezete.)


2000. július 12.

Kukorelly Endre: Rom
A szovjetónió története
V.

(1999. november 22.)

"B.G.: Az egész egy hatalmas színpad.
I.K.: De ki a néző?
B.G.: Nyilvánvalóan Isten.
"
(Boris Groys-Ilja Kabakov: Kommunalka)

Ha 1981. szeptember 12-én, szombaton este, a Balsoj Tyeátrból hazafelé igyekezve (a Borisz Godunovot adták, címszereplő Bergjanyikov, Varlam szerepében Morozov) a moszkvai metró Unyiverszityét megállójánál fölszállsz a 49-es trolira, és magad előtt némiképp széttolva a tömeget, a jegykezelő szerkezethez nyomulsz, egy nyíláson becsúsztatod a kétkopejkásodat, rántasz egyet a gépezet karján, a vécépapírként előtekeredő jegyszalag végéről letépsz egy darabot, megkapaszkodsz egy rúdban, és a koromfeketére piszkolódott ablakot tenyérnyi helyen letörölve jobb híján nézegetni kezded a leírhatatlan állapotban lévő szovjet panelházak sorát, egyszercsak belekerülsz a közösbe.

Nagyjából akkor az igazi orosz kommunizmusba kerültél.

Úgy kerülsz oda, hogy meglapogatják a vállad, és amikor megfordulsz, valaki odanyújt neked néhány kopejkát.

Nyilván jegyet akar, ez nem vitás, na jól van, nem vagy kimondottan kalauz, azért mégis bedobod a pénzt a perselybe, tekersz a fogantyún, letépsz egy darabot, átadod annak az ipsének, aki a hátadat kocogtatta, és már fordulnál is el, amikor az van, hogy nem, mert egyszerre ketten nyújtogatják feléd a pénzüket, sőt nem nyújtogatják, hanem a markodba nyomják.

Sőt, nem az ő pénzük, ők csak postások, a trolibusz valami hátsóbb, igazán beláthatatlan fertályából jön a pénz, úgy, hogy egymásnak adogatják, és te vagy a konyec, mert ott állsz a jegytekerő mellett. Ez minimum a kommunizmus

Ebben vesznek részt. Te pedig azzal veszel részt, hogy ott vagy, egy közösség, együtt működsz velük, nem tudsz kimaradni. Ha egyébként semmi mást a világon, ezt egyből elintézik neked. Amúgy is hozzád préselődnek, beléd lihegnek, te meg visszapréselsz és visszalihegsz, össze vagytok nyomva, megállsz csak úgy, egymást tartjátok (vissza, de legyen ez a vissza így, zárójelben), kapaszkodnod se kell.

Tulajdonképpen leszállni sem.

Tulajdonképpen elengedheted magad szép nyugodtan. Egyáltalán nem is lehet leszállni a troliról. Mert ugyanis minek leszállni. Csak kihalással szabadulsz, ha mégis leszállsz, eltávozol, valamiképp (számukra biztos) meghalsz, van pici (azért ahhoz szem kell, hogy meglásd, mekkorka) hiány, noha a hiány azonnal betöltődik.

Már más csavargatja a készüléket. Rángatja, sőt rázza is őt. Kényszer alatt. Magától. Lelkesen.

Vagy nem lelkesedik, mert fáradt ahhoz, de tuti, hogy ez az alap, a norma, ebből indul, föl se merül, hogy ne, hogy most csak úgy bámészkodna kifelé, ő volna maga, és majd eldönti, hogy beszáll-e a kollektívbe, ebbe a társas játékba, mert már beszállt - a troliba.

Mehetsz persze gyalog is. Az ulica Gorkaván, az relatív széles. Ha az ulica Gorkaván gyalogolsz, lazább ügy, van hely, azért ne egészen engedd el magad mégsem, mert akkor hozzád lép egy fószer, és rögtön az a kérdés merül fel, hogy u vász szpícski jeszty.

Mintha nem bírná ki, nem a cigarettája nélkül, hanem nélküled.

Nem pont nélküled, hanem valami közös ügy nélkül, és nem mintha, hanem ő nem bírja ki, nem engedi meg (valami benne), hogy te elengedd magad, hogy így külön legyél tőle, ezt jelenti az u vász szpícski jeszty, és nem is tudom, ha cigarettázik, rendben, akkor csak nincs nála gyufa, és lehet kérni, vagy nincs cigarettája, akkor cigarettát kér, de mi van, ha nem dohányzik. Akkor az van, annyi mindig marad, hogy tőle kérnek, és ő ad nekik, ha van, és nem ad, ha nincs, de az is ugyanaz, akkor a nem-adásban szerepel. Ő, ha mások között van, mindig közösségben is, ettől szovjet, (és) nem magától, szimpla kényszer, ezért "aztán" csak magától soha sincs úgy, nem vállal semmifajta közösséget.

Persze minek, vagyis mikor, hol a túróba, hol lenne ahhoz helye. Őrült durva szerep, nem? Tisztára színház, csak szerepel, semmi sincs belül tartva, a belül levő nem marad meg ott, külsővé váló, folyamatosan távozó immanencia, nincs módja rá megtartani, ezért olyan nyílt, másrészt (más része) olyan tökéletesen bezárt, ezért közönségesen jó a közönség előtt, szigorúan rendes stb., és ha egyedül van, ehhez a hoz képest könyörtelenül rossz.

Biztos, hogy csak egy jegyet tép, téphetne hármat is, de nem biztos, hogy egyedül nem veri széjjel rögtön az egész berendezést. Glédában áll, vagy egy halom rom. Egyből beenged, mindent odaad, de nem figyel vagy eleve félreért. Hogy a Jézus Krisztus Szupersztár című mjuzikel volna az évszázad legnagyobb műve, jelenti ki egy filozófus, Vagyim nevű, halál komolyan, ahogy oroszok jelentenek ki. Már nem emlékszem, miért, mi volt az argumentáció, csak arra emlékszem, hogy épp jöttünk ki az Ermitázsból.

Amikor 1974. augusztus 1-én Leningrádban összeismerkedtünk a Gyimával. Felhívtuk az utcáról telefonon, meghívott hozzájuk vacsorázni, egy kommunalka szobájába. Egy szobájuk van, közös előszoba, konyha, vécé meg minden, aztán ez a minden rögtön el is lett mesélve, legintimebb családi titkok, hogy ők most, ez még igazán a legnagyobb titok, kivándorolnak Izraelbe. Addig kellett inni, amíg el nem mondtak, tényleg, mindent, amíg már nem lehetett hazamenni, ne maradjon ki semmi, muszáj volt ott aludnunk, abban az egy szobában.

Egyébként tiszta. Minden, kell, nem lehet, muszáj. Tiszta alkoholt ittunk, nem vicc, rendes szertartás szerint. Nem volt csöppet se vicces. A minél rosszabb helyzet, annál apokaliptikusabb "megoldások" hibás köre. Szerintem ez már nincs.

Mármint hogy tiszta alkohol biztos van, csak ilyesmi offenzív, odaadó, kegyetlenül nyílt, folyton működtetett, egymást azonnal leváltó és valószínűleg teljesen kitakaró, kitörlő, kapaszkodós, amit csak lehet, lelkesen félre értő, mélypokoli mélyorosz közvetlenség szerintem már nincsen. A kényszer-közösség 1 pillanat alatt zuhant szét, helyette nyilván semmi sincs, a semmi van. Totális korlátozottság helyett teljes korláttalanság. "Az orosz nép a lehető legrosszabb állapotban leledzik, mert veszteségeink során elvesztettük a kötelező, megmentő összetartást, és ezzel a hely tudatát az országban". Bármilyen közösség vált lehetetlenné, a közösség is, meg a jelölője, a szó maga. Nem puszta kifáradás, hanem egyszerűen kitörlődött: hogy egyszer valaki egy tiszta táblára megint csak úgy felírhassa majd.

Nem tudom, egyébként meg kéne nézni, mi van, adogatják-e még a kopejkákat a troliban.

Vagy nem adogatják, például mert már nincs kopejka sem.

Kukorelly Endre


2000. július 10.

Kukorelly Endre: Rom
A szovjetónió története
IV.

(1998. november 10.)

"És akkor fogtam magam, és átköltöztem Hamburgból VlagyiRostockba."
(Susanne Scherrer)

Amikor Nyugat-Berlinben jártam, minden nap elmentem a falhoz. Volt vonzás. A fal mentén csomó helyen vadászleshez hasonló tákolmányokat állítottak fel, hogy át lehessen bámulni oda, anélkül, hogy. Minden további nélkül. A másik oldalra, azokhoz. Olyankor kerestem én is mindig ilyen vadászlest magamnak, és amikor nem volt rajta senki, fölmentem átnézni. Mozizás. Inkább színház. Ez volt nagyjából a szovjetónió.

Az, hogy én most itt vagyok, a kapitalizmusban, társadalmiasult természettörvények között, de ha itt vagyok, miért vagyok mégis annyira ott. Előbb megvártam, hogy az a valaki, aki épp fent tartózkodott, lejöjjön, és aztán. Sokáig amúgy sem lehetett ott maradni és bámulni, mert mások is fel akartak jönni. De milyen sokáig? Volt többszemélyes vadászles is, több személy részére kialakítva, oda felkapaszkodtam, és úgy néztem a trabantokat, ahogy ide-oda furikáztak nagy csinosan, mintha még sosem láttam volna olyat. És tényleg sohase láttam, mert innen tisztára másképp látszott. Látszott benne a rend. Az, hogy "Lieber Unrecht als Unordnung", miként Goethe vélekedett. Érdekes, ahogy el tudták ottan tüntetni ehhez például a színeket. A szín bezavar. Belezavart volna.

Rend van, akkor minek a szín, annyi össze-visszaság.

Ha mondjuk a Westkreutznál fölszálltál a berlini S-Bahn-ra, és utaztál Ostkreutz felé, lassacskán eltűntek a színek. A házakról, utcákról, az utasok ruháiról, az emberek arcáról. Ha átkerülsz a határon, letörlődnek a színek. Néztem ott saját magam egy fekete-fehér filmen, azt a helyet, a helyemet, és ez volt, éppen ez, a szovjetónió.

Az ott, ők, én, ez a vadászles, meg a többi hülye, aki mindjárt feljön ide tátani a száját, majd ha lemegyek. Ez a leírhatatlan pillantás.

Most túl azon, hogy 1921-ben és 1922-ben a rekvirálások miatt a Szovjetunióban 5 millió ember effektív éhenhalt. Az 1932-33-as szövetkezetesítés alatt pedig úgy körülbelül 6 millió. Túl azon.

Túl mindezeken a szovjetónió túlzottan sok mindent jelent. Nem akarnám itt így utólag elmondani, hogy mit. Annyira sok mindenből kellene kijönni, kiszabadulni, kikászálódni valahogy, ez még nagyon odébb van, nagyon előtte vagyok. Felébredni, na. Nem álmodtam. Nem álmodtál. Valami kedves-féle dologra gondolni inkább, keresni kis színesebbet a reménytelen tej-köd-szürkeségben. Nem túl könnyű. Például az, hogy Lev Trockij 1937-ben összejön a 29 éves Frida Kahlo-val, és a nő ettől "kommunista" lesz, ez kedves, nem? A bajuszkás Frida piochitas-nak becézi a Trockijt a szakálla miatt. Kecskeszakállacska. Összegyűjteni és szortírozni, mi volt a szovjetónióban kedves. Vicces, érdekes vagy szíves.

Szívhez szóló.

Amikor nyári szombat délután jött ki az apám a telkünkre, vártuk a hév megállójában a húgommal, és a Budapest-szagú aktatáskájából előkerült két tábla csoki. Ez is nagyon az. Szentistvántelepi nyarak, meg ilyesmi. Ami a szívemhez nőtt.

A Ferencváros 1963-as bajnoksága. A Tűz van, babám! című film. Egyszer a csillaghegyi strandon, de tényleg, sarokkal átemeltem valakin a labdát, és vagy tíz méterről beküldtem a kiskapuba.

A lányok egyen-iskolaköpenyén például a dudorodás.

Szerencsére muszáj volt hordani a köpenyt.

Nehéz olyat mondani, csöppet sincs hozzá kedvem, hogy a szovjetónió a szívemhez nőtt, viszont ha nőtt, akkor hova nőtt volna egyébként máshová? Mert nem pusztán elszenvedem vagy kibírom, ami megesik velem. Ugyan kiben nincs valami az alattvalóból, szolgálóból, a megváltóból, a cinikusból vagy az elszánt bűnözőből. Ki az, akit ne öntene el olykor a fanatizmus, átalakítani, megváltoztatni a rosszat, ami körülveszi. A többieket.

Vagy csak kiiktatni őket. Kicsoda ne vágyna ehhez olykor hatalomra. Nem ehhez vagy ahhoz, hanem csak úgy, kikerülve az erkölcsi megfontolásokat, a hatalom mellett dönteni. Ezek nem úgynevezett rendszerektől függnek, hanem így van elosztva mindenkiben, szép igazságosan, vagy lehet, hogy igazságtalanul, és az úgynevezett rendszerek ezeket a dolgokat csak kezelik. Az agressziót valahogy kezelik. És ez az, az agresszió az, ami épít és rombol. Van, amikor csak rombol. Rossz és rossz. A szovjetónió rom.

Legérdekesebb a szovjetónióban, ez tényleg érdekes, hogy szétrombolnak mindent, és amit a rombolás helyére építenek, az a hihetetlen munka maga a rombolás. "Csehszlovákia egyik legjobb munkása: Stepán Grossman. Amikor a szovjet sztahánovisták tapasztalatai alapján áttért a több fúrógépen való munkára az ellenség uszított ellene, a maradiak pedig ezt mondták: Nem fogod bírni." Tényleg nem lehet bírni. Innen, majdnem mindegy, hogyan, de ki kell jutni. Nyugodtan. Nyugi.

Semmi retorika. Én például eleve abbahagytam a komcsizást. Egyszer csak abbahagytam.

Nem azok miatt, akik komcsiznak, hanem amiatt, ahogyan csinálják. Nem is tudom pontosan, miért, a dolog nincs eldöntve bennem, lehetséges, hogy nem is kellett volna abbahagyni, de most már ez van. Nem emlékszem rendesen. Erre és erre jól, más dolgokra egyáltalán nem. Az egészre nem.

A banánra például emlékszem. Az volt a banánnal, hogy általában nincs banán, és néha valami miatt behoztak egy adagot. Hogy miért pont banán nem volt, vagy banán pont miért nem volt, ha narancs igen, némiképp rejtélyes. Lehet, hogy egészségügyi döntésből, vitaminadagolás miatt. Másfajta vitaminok kellettek. Foglalkoztak a vitaminommal, fölmérték, ezért nem volt banán.

Ha hoztak, mindenesetre beálltam a sorba. Aztán "békés megelégedettséggel hajtottam nyugovóra a fejem. A mai nap sikeresen végződött. Büntetésem így pergett le az első perctől az utolsóig, nem számolom meg, hogy hány ilyen nap.

És még valahány nap ráadás a szökőévek miatt..."

1986-ban vettem egy kis házat a Dunakanyarban, Kisorosziban, és első délután, vagy második, elsétáltam a Szentendrei-sziget csücskéhez. Onnan el lehet látni a nagymarosi duzzasztógátig, az építkezésig. Nem egészen odáig, de kicsit látszott valami, és ez a valami volt a Rom. Aztán nem mentem oda többet, nem volt kedvem jobban látni. Csak három év múlva sétáltunk ki megint, egy késő őszi délután S-val, egy német lánnyal, egy hamburgi ny-német lánnyal a sziget végében lévő kempingben. Már nem voltak nyaralók, a kemping mégis tele volt. Azokkal a németekkel, akik tudták már, elhatározták, hogy nem mennek vissza. Abba az országba, Kelet-Németországba. Ők egyébként Magyarországra utaztak nyugatra, kelet felé, és a k-német lányok mindig úgy bámultak, ahogy én biztos sose mertem volna, de ezek most nem bámultak.

Most nem az volt a program, hanem az, hogy a hűvösre fordult időben több száz német üldögélt hálózsákba csavarva a sátrak előtt egy magyarországi kempingben, a Dunakanyarban, mert nem akart hazamenni.

Ez a szovjetónió.

Aznap éjszaka engedték át őket az osztrák határon a magyarok. Kiengedték onnan. Innen. Vagy honnan is. Kert, német, szovjetó. Gát, határ, haza, halál, bámulás, saját film. Így ért véget, és "dicstelen vége most meglepő kontrasztot alkot zajos pályafutásával." Az egyik menekülőt, dulakodás közben, félreértésből, ijedtében, egy magyar határőr kiskatona fejbelőtte. Ha jól emlékszem a történetre, és nem én találtam ki ezt az egészet.

Kukorelly Endre


2000. július 7.

Kukorelly Endre: Rom
A szovjetónió története
III.

(1998. október 21.)

"Szerfölött sokan születnek: a fölöslegesek számára találták ki az államot. - Lám, hogyan csalogatja magához a fölöslegeseket. Hogyan nyeli, rágdossa őket és kérődzik rajtok!"
(Friedich Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. Wildner Ödön fordítása)

1978-ban egy hónapra kiutaztam "Nyugatra". Három évenként lehetett nyugatra utazni, ezt találták ki, a népmesei számok közül a hármas lett kiválasztva. Ha kaptál meghívólevelet, mehettél minden második évben. Én nem tudom, hogy egyáltalában miért maradtam otthon.

Nem tudom, miért mentem haza. Ehhez a nyelvhez vissza. A "Serényen folyt a munka tegnap a Dicsőség Sztálinnak nevű termelőszövetkezetben is"-ba. Meg a "Fúrógépgyár arról nevezetes, hogy nem csak a havi, a dekád-, hanem a napi terveket is pontosan teljesítik"-be. A "Szakácsiskola nyílt a 27 ezer holdas Bólyi Állami Gazdaságban, hogy ízletesebb legyen az üzemi koszt"-ba, és "A Csád Köztársaság fővárosában ünnepélyes külsőségek között megnyitották kedden a mesterséges holdak megfigyelésére létesült szovjet tudományos állomást"-ba. Egy kötelező és fiktív, erősen formalizált, néhány tucat szerkezet variációjára redukált mű-(azaz, irodalmi)-nyelvhez, melyből úgy állnak ki a részek, mint jól védett kertek kerítései tetején az odabetonozott üvegszilánkok. Abba a nyelvbe, "amelybe senkinek sincs joga belevinni a valóságot, és amely legyőzhetetlenül tör az egyeduralom felé." Abba, hogy "Vas megye túlteljesítette lakásépítési tervét, állapította meg a megyei népi ellenőrzési bizottság". Vagy volt itt valami más is? Lett volna más?

Amikor nyugatra indulsz, egyszeriben hihetetlenül magadra maradsz. Nincs pénzed, veszélyesen csúnyának bizonyul az útleveled színe, és nem érted, hogy ott miről beszélnek. Fogalmad sincs.

Ha van pénzed, akkor sincs. Ha értesz mégis valami, akkor sem értesz semmit.

A határon félreállítanak, nyilván a szín miatt. Tudod, milyen érzés, amikor a többinek intenek, hogy menjen, az mehet nyugodtan, egyedül téged hívnak oda. Már eleve a színed miatt. Sötétkék útlevél, de lehet, hogy csak te látod úgy, mert vörös és csöpög. Egy londoni Youth Hostelben körülveszik az ágyad, elismerően bámulnak rád, Sztalint emlegetik lelkesen, francia melósok janoskadaroznak, lapogatják a vállad szeretettel, mikor kiderült, honnan jöttél. Egyből kiderül. Miért derül ki egyből. Szerintük elvtársak vagytok, ezt nem érted, szeretnéd nem érteni, mert nem érted, hogy máshonnan ennyire más lehet minden. Párizs, szeptember közepe, a falakon mindenütt Mao Ce Tung arcképe. Meghalt, és ők gyászolják. Gyászolják a Maót. Párizsban.

Na most azt mégiscsak lehetett tudni, hogy Kínában a Mao elvtárs alatt tömegével végeztek ki embereket, vagy nem?

Az 1946-52-es "agrárreform" végett 5 millióan éhenhaltak, erről lehetett azért hallani valamit. Az 1959-62-es "Nagy Ugrás Előre" alatt éhenhalt emberek számát 20 és 43 millió "közé teszik".

Közé teszik. Mesei számok. Az 1966-76-os "Kultúrforradalom", Tibet kiéheztetése meg ilyesmi. "Mocsaras fertőink helyén rízsvetés van, jó egészség, / Megették az okos halak a szúnyogok nemzetségét." Koppenhágában a házfalak teliragasztva plakátokkal, ahol a Marx-Engels-Lenint sort a Sztalin-Mao balszárny folytatja, félig szépen kitakarva egymást, úgy, hogy a Mao-orr-rész lefödi a Sztalin-tarkót, a Sztalin meg a Lenint. Dán komcsik, ők így képzelik el az emberiség fejlődését, az ősembertől a munkásőrig. Vagy lehet, hogy Stockholmban volt, akkor meg ugyanaz svédbe'. "Millió és millió ember ismeri Kínában Li Fü Liant. A fekete, nevetőszemű, símán hátrafésült hajú kínai leány az elsők között kapta meg a Munka Hőse megtisztelő címet. A kínai textilipar élenjáró munkásnője így mondja el életét: Életemnek legnagyobb élménye: kétízben személyesen találkoztam Mao Ce Tung elvtárssal. Az első találkozás még abban a nyomdában történt, ahol a front katonái számára készítettük a könyveket, brosúrákat. Hevesen megdobbant a szívem, amikor Mao Ce Tung elvtárs odalépett hozzám és kezet nyújtott: Üdvözöllek, Li mondta mosolyogva sokat jelent számunkra az a segítség, amelyet nyújtasz nekünk. A második találkozás mostanában történt, amikor mint a nép választott képviselője Pekingbe utaztam tanácskozásra. Üdvözöllek, Li mondta Mao Ce Tung elvtárs nagy kedvesen sokat olvastam rólad az újságban."

Egy német kisfiú hazajön az iskolából, ahol, nem tudom miért, orosz gyerekekkel van együtt, nyilván orosz tannyelvű gimnázium, és azt meséli a mamájának, hogy az oroszok mind milyen buták, csak a Matrjoska, a pirog meg a Burattino érdekli őket. Ezt a történetet egy német hölgytől hallottam.

Akkor ő azt csinálta, hogy kiteregetett az asztalra egy világatlaszt, és megmutatta a fiának. Először Németországot, egy lila színű pöttyöt, aztán azt a sötétpiros, három tenyérnyi foltot, amely Oroszországot jelölte, és azt kérdezte a fiától, gondolod, hogy ekkora helyen csupa ostoba ember lakik?

Ez így elég pontos történet. Azonban mégsincs rendben. Vagy nem értettem jól, akkor viszont nem is akarom jól érteni.

Vidd el, szél, az üdvözletet
A jó barátnőknek.
Éljen minden jó munkásunk,
Akik egymást váltják.

Mert, igen, ott csupa nagyon buta ember élt. Ott nem éltek okos emberek, mert az okosok is ostobák voltak, a legokosabbak is. A butaság pedig rossz. Olyan rossz, mint egy meleg, de vészesen hűlő pirog az ulica Gorkaván, 1978. januárjában, csak még annál is sokkalta rosszabb. Rossz, csúnya, veszélyes. Ennyi buta együtt pokoli veszélyes, és ők nem lehet, hogy ne lettek volna buták, mert abban az országban éltek, ahol az volt a rend. A rend szerint a csúnya szép volt, a rossz jó, amit igaznak mondtak, nem volt igaz, halálosan nem, és így tovább, ilyen elég egyszerű. Rossz, rossz. Rossz és rossz.

Mi van nálunk, elmesélem,
Szép sorjában elszámlálva.
Kombinát Kirivabádban,
Élmunkásnők száz meg százan,
Nukában is kombinát van,
Ott sincs hiány élmunkásban.

Mondjuk száz meg száz él munkásnő kombinátban, így együtt, ez az egy azért nem lehetett rossz.

Kukorelly Endre


2000. július 5.

Kukorelly Endre: Rom
A szovjetónió története
II.

(1997. június 07.)

"Nem én vagyok a pártban, a párt van énbennem."
(Andrej Belij: Pétervár)

1981. május 30-án, Borisz Paszternak halála évfordulóján, néhány barátommal kimentem Peregyelkinoba. Ugyanis szokás Oroszországban, hogy nagy írók évfordulóin tömegek vonulnak a sírokhoz, virágot visznek, ácsorognak kicsikét, valaki mindig szaval is az író művéből, vagy a sajátjából, jellegzetesen deklamálós stílusban. Amitől némiképp bicska nyiladozik a zsebemben.

A többiek pedig hallgatják, vallásos áhítattal. "Szinte vallásos áhítattal hallgatják a színészt, aki Puskint, az Anyegin egy fejezetét szavalja." Bosszantóan szép. Egyforma szép.

A szovjetónió egyforma. "Mindenki hasonlít mindenkire" André Gide szerint. "Ha boldogok akartok lenni, legyetek egyformák", ez nagyjából megy is, az egy forma, viszont abszolút boldogság nélkül. Hogy "mindenki vidám s vidámnak látszik", hát, már aki. Akibe valami miatt tényleg belekerült a párt, lehet, hogy vidámkodik.

"A szovjet állampolgár bámulatraméltóan keveset tud a külföldről. Sőt, meggyőzték arról, hogy külföldön minden tekintetben rosszabbul állnak a dolgok, mint a Szovjetunióban", így Gide. "Innét az a bizonyos fölény-komplexus". Fölény, ám megalázkodás is, mert ugyanakkor meg, ki tudja honnan, de pontosan tudja azt is, hogy külföldön minden tekintetben sokkalta jobban állnak a dolgok. Aztán pedig a helyzet az, hogy a "külföldi" is bámulatosan keveset tud arról, amit itt most szovjetóniónak nevezek. Ilyen épületes kérdések, mint hogy "mi történik, ha az átalakult szociális állam megfosztja a művészt a tiltakozás minden okától?", meg a kijelentés-sorozat, miszerint "mindenről csak egyetlen vélemény lehetséges", de, úgymond "a konformizmus nem esik nehezükre", mert "a Pravda megtanítja őket arra, amit tudni, gondolni, hinni kell", és "annyira átformálták, hogy be sem várja a jelszavakat, s máris szerintük gondolkodik, tudatára sem ébred szolgaságának", ez is alázat és fölény tökéletes kevercse. "Ezt az eredményt csak akkor lehet elérni, ha gondosan megakadályozzák az embereket abban, hogy érintkezésbe jussanak a határon túli külvilággal." Pont így van, csakhogy oda-vissza.

"Az ízlés egyébként is csak akkor finomul ki, ha az embernek módja nyílik összehasonlításra. Itt azonban nem lehet válogatni." Írja Gide. Ha viszont fölültél 1976. május 18-án valamelyik metróvonalra, aztán átszálltál a megfelelő elektricskára, és kiutaztál Szuzdalba vagy Zvenyigorodba, láttad, hogy nyilván nem épp maga a nép, mégis széles néptömegek zötykölődnek ott, és közben Lev Tolsztojt olvasnak az istenadták.

Semmihez se hasonlítható látvány. Némiképp rázkódó olvasószoba.

Adva van nagyjából Tolsztoj, de csöppet sincs kiadva Bulgakov, nem hasonlítanak össze, az fix, viszont kifinomulnak. Iszonyú tájékozatlanok és lilák, mert a mozikban nem játszanak filmeket, könyvesboltokban nem lehet könyvekhez jutni, és nem lehet, mert akkora a sorbaállás, bejutni a múzeumokba, ebbe azonban nincs kedvük beleegyezni. Az, hogy "a művészet vagy legyen népszerű, vagy ne legyen", ahogy Gide jól látja, a párt/állam biznisze, ám ezzel a folytonos ne legyennel pontosan az ellenkezőjét érik el, irodalom, művészetek hallatlanul, mulatságosan, dühítően fontossá lesznek.

Amúgy Lev Tolsztojon meg a szuzdali kolostoron, zvenyigorodi templomokon kívül igazán minden ronda. Borzasztó színek és formák, hihetetlen sztalinbarokk épületek, "ugyanazok a csúf bútorok, Sztálinnak ugyanaz az arcképe, semmi egyéb", és nem lehetséges, hogy ez nem hat vissza. Hozzászokik a szem. A szovjetónióhoz. Ezt magamon vettem észre, hogy mert nem szép, ami körülvesz, ha mégis szépen rendben van bármi, az kicsit ünnep. Ritka az ünnep.

Legjobb már a látvány miatt is kikerülni innen. A dolgok formája miatt.

"A szocialista jövőnek, s egyáltalában az embernek, nem csupán hasznos lakásra van szüksége, de szépre is", bizony, így valahogy. "Megértették a szép és hasznos szembeállításának egész hazugságát, megértették, amit Eluard egyik versében oly szép szóval a szépség tiszta hasznának nevez. Mikor 1934-ben a kezdeti viták után a Szovjetunióban felismerték ezt, és békében elbocsátották a funkcionalizmus addig szabadon garázdálkodó nagymesterét, Le Corbusier-t, a burzsoá művészetnek a haladó táborban is meglévő hívei - mint azóta is nem egyszer - felhördültek, s a forradalmi művészet elejtéséről és hasonlókról kezdtek fecsegni. Ekkor írta J. R. Bloch azt a cikkét, amelynek a következő emlékezetes címet adta: A proletariátusnak is joga van az oszlopokhoz." Joga.

Én például egyszerűen csak fölöslegesnek tarok minden kirohanást a szerencsétlen M
M
M
M
M
Magnum jégkrém ellen pusztán azért, mert állítólag egy faszhoz hasonlít. A hiba nem biztos, hogy a formájában van.

Kukorelly Endre


2000. július 3.

Kukorelly Endre: Rom
A szovjetónió története
I.

(1997. március 21.)

"az égen pedig örökké lángolna a nap, mint valami látható közigazgatási központ"
(Andrej Platonov: Gradov városa. Fordította Gellért György)

Minden ünnep változtat azon, aki elfogadja. Legalább egy-két napját biztos átalakítja valamelyest, kicseréli benne a levegőt, fényt és zajokat, állagot vált, alaposan levesz a feszültségből, kisepri, feldíszíti, kiélesíti. Engem biztos megváltoztat, azért fogadom el.

Az ünnepeket egyesek kitalálják, kijelölik, és ezt aztán, mert nem is tehetnek mást, a többiek elismerik, de tényleg a leghülyébb kiagyalásokat is. Nem tudod kikerülni, tehát tudomásul veszed. Mondjuk április negyedike, vegyük ezt, merő fikció, annyira fikció, hogy nagyon, semmi a világon nincs mögötte, tradíció és vágyakozás, sem lél ek, sem anyag, egy durva uralomváltás jelképe, olyan uralomé, amelyet sokan felszabadulásnak, mások csupán kegyetlen elnyomás kezdetének tartanak, és ez az április negyedike, ettől függetlenül, mindentől valamiként függetlenül, ünnep.

Ünnepély, ünnepi, ünnepélyes. Az idióta tankfelvonulásával meg diszörseég 'gyásszaival. Begördül egy tíz méter hosszú, Csajka nevű szovjet Chevrolettel egy Czinege nevű magyar ember a Dózsa György útra, adja élesben a televízió, közvetítik, szpíker lehalkítja a hangját, megáll a díszegységek előtt ez a Czinege a Csajkájával, és belekiabálja a mikrofonba, hogy jaónapot, elvtársak, a díszegység pedig visszakiabál, erős, egészséges vezérezredes elvtárs . Így zengedeznek, tényleg zeng a város, van huzata az ügymenetnek, remegnek az ablakok, és mindenki bámulja, mert vagy odamegy és ott tülekszik, vagy benyomja a tévéjét, ez a műsor, más műsor nincsen. Május elsején meg, a munkásosztály nemzetközi, marhára nagy ünnepén mennek tömegesen felvonulni.

De igazán a tömegek, és java részük eleve félig-meddig biztos muszájból, viszont boldogan, mert inkább mégiscsak az a felállás, hogy némileg cinikus kommentárokkal szemérmesen leplezik, amit élvezettel elfogadnak. Elfogadják és megváltoznak. Az biztos, hogy a munkásosztály ünnepe, akkor pedig szép lehet ott, szép lehetett oda tartozni, a dekorációhoz illeszkedni, megváltódni valahogy, vidámság, tavaszillat, sör virslivel, jelmondatok és színes luftballonok közt, más emberek, a többi ember között.

Mi nem mentünk felvonulni.

Mondjuk ez föl se merült, hanem, ha sütött a nap, reggel kihévezett a család a telekre. Mivelhogy nem tartoztunk oda. Abba az osztályba.

Azok a megemelt hangon zengő patetikus jelszavak, hogy dolgozó nép meg satöbbi, vele szövetséges, ránk, tudomásul kellett venni, nem vonatkoztak. Ilyen egyszerű, nem voltunk szövetségesek vele. Lelkes arcok és integető tribün, ők ünnepelnek, és te nem. Irigyled őket, mert kihagynak belőle, azt hiszed, hogy kimaradsz, és tényleg úgy is van, mert úgy találod. Hát akkor te nem vagy dolgozók?

Se nép?

Szerinted ne éljen május elseje? Énekszó és tánc köszöntse? Ez nem volt olyan jó érzés, hanem, azért csak picit, de rossz volt. Osztályidegen. Mert más meg igen, rá vonatkozik, és ő örül is, és tudja, hogy minek, oda tartozik ahhoz a micsodához, virsli is van mustárral, integet a Központi Bizottság, szép színes és zajos, felvonulók kérték, ez igazi, vagy nem?

Dehogynem.

Egy az utunk, de csak neki egy. A Párttal, a Néppel, mi viszont kizötyögtünk hévvel Szentistvántelepre, a telkünkre, és az is nagyon remek volt, május elsején mindig, tényleg "mindig" sütött a nap, röpdöstek a cserebogarak, cseresznyevirágzás, lehetett fölásni az eprest, olvastam a nyugszékben az Ivanhoe-t, és délután kibicikliztem a pályára focizni. Frankó, csak épp nem ünnep.

Hanem mások ünnepe. És még azonkívül mi minden. Azon kívül ruhagyár. Mert május elsejéről a komcsik, ezt ma már, egészen más típusú hülyeségek között élve, elég nehéz elképzelni, ruhagyárat neveznek el.

Vagy cipőgyár volt, és a ruhagyárat októberről nevezték Vörös Októbernek? A Hermina utat is elnevezték, téeszcséket, mozikat, tulajdonképpen bármit, és ezt is úgy saját maguknak, nélkülünk, mert az anyám továbbra is Átrium mozit mondott, és a Május Egy utat Hermina útnak hívta. Jobban mondva nem elnevezik, mert nem teremtik meg, ők semmit nem teremtenek, hanem 1szerűen megváltoztatják a nev ét, hogy így szerezzék meg. Május 1. Filmszínház, ez egy ünnepélyes baromság, olyan, hogy nem tudod eldönteni, sírjál inkább vagy nevessél, na igen, de mégis nyugodtan beülsz, vagy izgatottan, de beülsz egy lánnyal a Május egybe, és megnézed az Eper és vér című filmet. Tehát hogy emberek egy szép napon, munkából és hivatástudatból, fizetésért azt találták ki, hogy mostantól nevezzük át az Oktogont November Hetedike térnek, és úgy is történik, ez hihetetlen idétlenség, de aztán azon te nem baszod fel folyton magadat, lehet, hogy egyáltalán nem is baszod fel magad rajta, hanem szépen megy minden tovább, és ez lenne a komonizmus, ez a minden megy tovább.

Pont ez a mindennapi, ünnepélyes ízléstelenség a szovjetónió.

Hogy akármit beadnak neked, mert megünnepeltetik veled, és te beveszed, legalábbis elfogadod, mert nem tudsz az ünnep elől kitérni, és ez a szovjetónió. Legapróbb hülyeségeket és legnagyobb gaztetteket, ugyanaz a lánc. Ne hidd, hogy nem. Ne hidd el.

Kukorelly Endre


2000. június 9.

Volt egyszer egy rendszerváltás...

"Dőlnek a szobrok babám, odafent / Vége a mesének itt Keleten..." - énekelte a rendszerváltás eufóriájában Hobó. Akkor 1989 táján úgy tűnt, "Európa lifthofjában" valódi csoda történt: a parttalan, ám korántsem pártatlan ideológiai szószban szörcsögő szellemtelen szónoklatok helyett végre egy nagy közös cél érdekében összefog a nemcsak nevében élő nemzet. Az illúziók az emlékezetes taxisblokádig éltek. Ez idő tájt még szabad volt a madár, nyiladozott a tulipán, ért a narancs, sőt, a prágai bikaborjak - Nagy Ferót idézve - spontán vastapsot érdemeltek ki, s közben az ortodoxok vehették a kalapjukat.

A vörös proletárok gúny tárgyává váltak. De kicsivel később már sejteni lehetett: hat párt ha kell, kitesz egyet. Megindult a sárdobálás, egymás lejáratása, és az új, formálódó elit zálogházakat, bányákat, alapítványokat, bankokat "robbantott". A nép (ejtsd: NÉP) pedig elégedetlenkedve-beletörődve-felháborodva-tiltakozva-tüntetve-kárhoztatva, négy évente "ha ló nincs, a szamár is jó alapon" demokratikus keretek között ítélkezett. Ma már ugye az sem biztos, hogy '89-re esett '89, hogy voltak - átmeneti - idők, amikor lényegtelen volt, ki hol született, milyen nemhez, fajhoz, valláshoz tartozik, mi több, immár azt is cáfolják "nagyjaink", hogy (fele)barátok közt született az EKA...

Szerencsénkre azonban léteznek fotók, emlékképek a múltból. Olyan, fontos pillanatokat megörökítő nem retusált, nem meghamisított kordoksik, amelyek szembesítenek a valósággal. Nem véletlen tehát, hogy immár a történettudomány számára is értékesek ezek az egykorvolt lapillusztrációk. És jóllehet ahogy Göncz Árpád fogalmazott: "az objektív szükségképpen szubjektív", mégis e fényképek segítségével végre mint egy hatalmas kirakójáték kockáiból kirakható (kiteríthető?) a (közel)múlt. Mára a vizualitás térhódításának köszönhetően világossá vált, hogy a történetírás hagyományos forrásai mellett lényeges szerepet tölthet be a fotográfia is. Nyílván e felismerés ösztönözte a Magyar Fotóriporterek Társaságát, a Magyar Fotográfusok Háza alkotóit, a Múltunk Alapítvány kurátorait és a Politikatörténeti Intézet szakmai grémiumát arra, hogy hiánypótló módon közös pályázatot írjanak ki a hazai hivatásos és amatőr fotográfusok számára a rendszerváltás társadalmának - a kilencvenes évek Magyarországának - fényképi dokumentálására, bemutatására. Mint arról Katona Márta, a Politikatörténeti Intézet titkára tájékoztatta a Merlinert, a szervezők fő célja az volt, hogy az elmúlt tíz év társadalmi változásairól hű képet adjanak. 52 pályázó több mint 700 képet küldött be. Az intézetben ez idő tájt látható kiállítás egyedi gyűjteménye azonban a tervek szerint a későbbiekben is egyben marad, hiszen a Magyar Fotográfiai Múzeum a tárlat befejeződése után a képeket mint fontos kordokumentumokat kívánja elhelyezni gyűjteményében.

Szabó Zoltán Attila


2000. május 15.

Bernáth László: Színek és nézők nélkül

Néhány évvel ezelőtt döbbentem hallgattam és néztem egy televíziós interjút, amikor a festőművész - azt hiszem, főiskolai tanár is volt már - arra a kérdésre, hogy az utóbbi években, miért csak fekete-fehér (absztrakt) képeket fest, azt felelte: "Mert a színek szennyezik a környezetet." Hasonlóan eredeti művészi megnyilatkozással találkoztam nemrég a Népszabadság hasábjain. Egy körinterjú keretében megszólaltatták Zsótér Sándort, aki egyebek között úgy nyilatkozott, hogy "valójában most is bármit megengedhetek magamnak, csak én nem merem. Nem tudom kiirtani a fejemből, mit szólnak, ha rájönnek, nézik az előadást". A "most már nem merem" arra vonatkozott, hogy korábban, vidéken még mindent mert.
Tanúsíthatom, hogy igazat beszél. Láttam Miskolcon egy Woyzeck-rendezését, ahol a megemelt színpad hátrafelé még jó meredeken, 35 vagy 40 fokos szögben emelkedett, ráadásul nagyobb rések külön-külön három részre darabolták ezt az építményt, amit a színészek csak átugrálva és úgy tudtak használni, hogy lécek voltak a rézsűn, mint a tyúklétrákon. Isten csodája volt, hogy senki nem törte ki ott a lábát, vagy éppen a nyakát. Játszottak persze a megemelt színpad alatti térben is, de hogy a játszó személyek közül ki is volt igazán a jámbor katonaborbélyból gyilkossá robbanó Woyzeck, az csak nagyjából derült ki a számomra. Büchner szövegét persze lehet csűrni-csavarni, meghúzni, valamennyit még bele is írni, nemcsak lehet, hanem a rendező kötelessége is, hogy ezt a szöveget értelmezze. Ám, hogy ne arról szóljon, amiért ez a darab íródott - hasonlóan a mi Édes Annánkhoz -, hogy van egy határ, ameddig a legostobább ember is hagyja, hogy fát vágjanak a hátán az okosok, a feljebbvalók, de a határ után kiszámíthatatlan tettek következnek, ezt nem lehet átértelmezni. Ha másról akar szólni a rendező, ahhoz másik szöveg kell.

Szívesen meghívtam volna Zsótért egy kávéra és egy konyakra, hogy egy presszóban mondja már el, mit gondolt erről az egész Büchnerről, erre lett volna legalább egy negyed órám, de nekem, nekünk mintegy két órát kellett fegyelmezetten ülnünk a nézőtéren, és megpróbálni értelmezni az értelmezhetetlen vagy jelentéktelen "üzenetet". (Jóindulatúan gyanítom, hogy az utóbbi eset forgott fenn.)
Ezek után őszintén szólva szívből örülök, hogy Zsótér Sándor már nem tudja kiirtani a fejéből azt a szörnyű körülményt, hogy majd jövünk mi, a közönség, és valami félelmetes módon nézzük is az előadást. Mert amúgy a néző nélküli színház a gyerekszobák magányos játszadozásainak lehet a helyszíne. Mint a színek nélküli festészet is.


2000. április 20.

Máté Gábor: Arról, ami van...

A legnehezebb az, hogy úgy kell írni, mintha lehetne felelőtlenül fogalmazni, mintha csak egy színházi klubban lennék, mintha kollégáimnak magyaráznám: szerintem mi és egyáltalán hogyan van ma, és hogyan kellene lennie a jövőben.

A helyzet:
Van büszke Gödör, Nemzeti Színház helyett, persze van Nemzeti, csak az a bizonyos új nincsen, az épület, meg benne minden máshogyan. (Mondják, lesz majd: a profi labdarúgók elnöke építi, hasonlóan gyorsan és irigylésre méltóan olcsón, mint a Westendet, reméljük, ezúttal a kanadai nép ajándéka, a Niagara-vízesés otthon marad, és nem a teátrum előcsarnokába kerül.) Ezen kívül van rémület: 2001-es struktúra-, de legalábbis igazgatóváltás. Rettegő alkalmas és rettegő alkalmatlan igazgatókkal, akik a döntéstől félnek, nem az utánuk következőktől. Az utánuk következőket ismerik mindenütt, ők azok, akik eddig is pályáztak mindenre, és eddig sem nyertek sehol sem pályázatot. Alkalmatlanságukat a benyújtott pályázatokon kívül szakmai ismertségük is garantálta.
Vannak reklámban dolgozó színészek, színházi munkáikat sutba dobó műsorvezetők. Magukat lefényképeztetők, aztán pereskedők, és jogi kudarc miatt előadást elhagyóról is beszámolhattak rácuppanó kereskedelmi televíziók. Jegyüket emiatt visszaváltó haragosok és szolidaritó harcos néződemokraták. Nincsen: biztos érték. Értékhez igazodás. Olyan színházunk van (vannak), ahol művészinek nevezhető munka folyik. Délelőtt tíztől délután kettőig, és ha minden jól megy, este is az előadáson. Előtte és utána csak rohanás: elérhető, alig szégyellni való munkák után, amik a fizetést akkorára emelik, hogy a számlákon kívül ebédre is jusson. Általánosan nincs egy erős kép, amihez igazodni lehetne. Létezik Színész Kamara, de csak elnevezésében – jogi státusa nincsen, a szervezet nem rendelkezik jogosítvánnyal és nem rendelkezik rendes tagsággal sem. Tagjai és aktivistái vannak, de olyanok, akik jelenlétükkel emelhetnék a társulás rangját, nincsenek. Távollétükkel tüntetnek, sokan nem is tudnak róla, hogy van kamara, ahol jelen kellene lenniük.
A szakma mára semmiféle egységet nem mutat. Az a szakma, amelyik a rendszerváltozáskor egységet volt képes mutatni, mára legalább kétfelé (ha nem többfelé) osztódott. A közös akaratra akkor azért volt szükség, mert mindenkinek meggyőződése volt, hogy a színháziaknak nem szabad szétzuhanni, mint a környező, ún. volt szocialista államokban. Akár a román, akár a lengyel, akár a cseh példát is vehetnénk. És úgy sem maradhatott közömbös, mint a későn egységet mutatni akaró, de felmutatni mégis képtelen filmesek.
A szakmai pénzek többnyire előszobázgatásokon osztódnak el, vacsorázni lehet politikusokkal, akik vagy megígérnek valamit, vagy nem, inkább nem. Felelőtlenül kevesen ígérnek. Kevesen keveset. S azt a keveset meg is tartják. A színházaknak nincs pénzük. Azt a kevés pénzt, amit elkölthetnek, sokszor kénytelenek díszletre költeni. Az állam nem fedezi az amortizációt, a lakbért, villany- és gázszámlát, a dolgozók munkabérét egyenes arányban az inflációval. A vezető színészek mai fizetése kevesebb, mint egy közepes vállalkozás titkárnőjének havi keresménye. A kulturális tárca kormányzati és önkormányzati részről is úgy tesz, mintha szívességet tenne azzal, hogy a kultúrára pénzt áldoz. A nagy "húzd meg, ereszd meg”-ben egységet alkotnak. Ilyenkor fontos, hogy az igazgatók kimutatásokat végezzenek, melyik nap hány néző látogatott a színházakba. A nézőszám nem csökkent. Vagy alig, vagy alig kimutathatóan. Ez az, amit a színházművészet valóban fel tud mutatni. Felmutatja a kimutatást. Arról, hogy telt vagy majdnem telt házakkal játszanak. A jövőről pedig annyit, hogy a kulturális miniszter az ÉS-ben kijelentette, hogy "demokráciában minden miniszter pártkatona a maga módján".
Az önkormányzatiak pedig várva, hogy a színházi szakma javaslatot tesz arra, hogy maguk közül melyik színházat ítéljék bezárásra, ebben az évben mintegy jövőre buzdító üzenetként 3 százalékos bérfejlesztést tett lehetővé a fővárosi színházak számára.


2000. február 03.

Szőke András: Fregoli

Mostanában kevés a tavasz, rögtön nyár van és ezek a nyarak teljesen kiszámíthatatlanok, mondta a Delelő vendéglőben Pó Árpád, aki törzsvendégnek tekinthető mióta nyolcvankilencben a felesége meghalt.
Az asztaltársak azt mondják, fröccsben utazik és morfondírozós.
Ez azt jelenti, hogy amikor iszik mindjárt keresi a dolgok fonákját.
Ő mondta: "hogy lehetett így is, vagy másképp".
Ezerkilencszáz június havát írták, az akkori Akácfa utca egyik kilógó bérházában, mely még ma is áll, élt ott egy biztosítási ügynök, bizonyos Blau Jónás, fiatal volt és mindenki a környezetében nagyon kedvelte, mégis a családjával elég nagy szegénységben éltek.
Volt ennek a Blau Jónásnak egy csöndes, de szeretetre méltó felesége és mindösszesen hat gyermekük, a gyerekek még fiatalok voltak. 1900. Június 1-én, ezen a hajnalon... öt óra körül Blau Jónás a szalmazsákos ágy szélére ült és elkezdte a gatyájára lassan és csendesen a posztónadrágját felhúzni, közben érezte, hogy nemcsak a nadrág, hanem a szoba földes padlója is hideg, nyirkos, megpróbálta a posztópapucsba bedugni a lábát, mögötte a pokróc még mindig árasztotta magából a meleget jótékonyan körbeölelve a derekát.
Azon a korai reggelen mellette feküdt felesége, testén az éjszakai forgolódástól meggyűrődve, csavarodva felcsúszott pendellyel.
Bár sok-sok nélkülözésen túl voltak, felesége arcán nem látszott az idő, szép és nyugodt volt. Blau Jónás gyermeki csodálkozással nézte, milyen fehér, sima és fiatalos feleségének a háta.
Már a papucsába dugott lábbal visszafordult, és nézte az asszony derekát és eszébe jutott sok-sok előző reggel és döntött.
Először a tervek titokban a biztosítási papírok hátuljára kerültek fel, egyre jobban tökéletesedve.
Aztán gondolva a gyerekekre, mert felesége mosott, elkészült az első ajándék: a ruhaszárító, mely még nem úgy nézett ki, mint az általunk megszokottak.
1900 június 12-én aztán Blau Jónásné nevén be is jegyezték Vág-Sellyén.
Hajnal volt még és Blau Jónás nem gondolt arra, hogy majd később kimennek a Városligetbe, és ott egy átváltozó művész, bizonyos Marcello Fregoli megtetszik majd a kisfiának és így lesz a szerkezet neve: Fregoli.
Nem gondolt arra, hogy bár fantasztikus a szabadalom, és egész Pest később ezen fogja szárítani a gatyákat és a gyártási jogot el kell majd adni az asztalosnak, aki milliomos lesz belőle.
Nem gondolt arra, hogy nemcsak 17 év múlva lesz ugyanilyenkor nagy meleg, hanem 44 év múlva is, amikor a család szempontjából a fregoli már lényegtelenné válik és csak egy ember, a fia fog emlékezni rá. Nem gondolt arra, ahol az Akátcfa utcában a ház áll, lesz majd 100 év múlva egy óriás plakát, amely eltakarja szobája ablakát és egy új mosó-szárító gépet hirdet.
Mindezekre nem gondolt, csak ült és nézte felesége hátát és boldog volt.
Lehetetett így és lehetett másként, mondta Pó Árpád és ő is boldog volt, mert ebben a nagy melegben megérkezett a következő nagyfröccs a Delelő vendéglő teraszán, ott a gesztenyefa alatt.


 
Merliner havilap Merliner Archivum WebDesign honlap E-mail