Hol a határ a progresszív forradalmiság, a modern értelmezés és a dilletantizmust elfedõ darabherélések között? Átértelmezhetõ-e Shakespeare, Racine, Csehov (meggyõzõdésem, hogy igen!), átírhatóak-e a "kötelezõ olvasmányok" (miért is ne?), átformálhatóak-e a misztikus ködbe "veszett", kékharisnyás önkénnyel klasszikusoknak (ki)nevezett tragédiák/komédiák? Talán...

Semmi sem szent! A jó színház mindenre képes, a repertoár majdhogynem a végtelenig szélesíthetõ. A mûvészet joga, hogy tabukat döntsön! Csakhát a katarzis, a puszta szórakoztatás felszínes báján túllépõ ÉLMÉNY nélkül mit sem ér a puszta igyekezet. Nem akarásnak és túlzó nekiveselkedésnek - akár a száz szónak - egy a vége. A végcél azonban nem lehet pusztán a végtermék felmutatása. Ennél több, sokkal több kell a katarzishoz.

Alföldy Róbert Phaedra-storyját/rendezését nem nevezném ugyan katartikus élménynek, ám igazságtalan (sznob?) lennék, ha dölyfösen szapulnám. Hiszen ez a furcsa mutánsdarab, mely - Euripidész, Racine és Seneca mûveibõl egyaránt merít - fontos momentuma, izgalmas eseménye az idei színházi évadnak. Kentaur pazarul formabontó, monstre rockkoncertekre is beillõ díszletei eleve különös hangulatot teremtenek, a jelmezek csak tovább fokozzák a hatást, ám így is a színjátszóknak jut fõszerep.

Igó Éva kitünõ Phaedra! Kezdetben fehérmájú nöstényördög, álmatag tekintetû kéjkurtizán, majd vad matróna ("fekete özvegy"?), csalfán cseles némber, késõbb hibbant kéjgyilkos, vértócsától megrészegedõ fenevad, semmivé váló torz tünemény. Lukács "Theseus" Sándor (õs)erõtõl duzzadó páncélhõsbõl a szemünk láttára vedlik indulataiban fuldokló önkényúrrá, majdan kisemmizett aggastyánná. (Egyéni bravúr, hogy a rendezõ által láthatóan szorgalmazott fölösleges ugrabugra, színpadi portörlés, kúszás-mászás ellenére hozza a formát, az eredeti karaktert.) Hegedûs D. Géza (Théramenész) ugyancsak megtalálja helyét a forgatagban. Homokos, enyhén pedofil néptanítói minõségében mindvégig pazarul pózol, fondorlatosan úszva az árral, mellékszereplõbõl lép elõ szeretve gyülölködõ fõintrikussá.

Kamarás Iván Hyppolütosza már fakóbb. Helye van a színpadon, de a hálás szerep kínálta bravúr elmarad.

Összességében müködõképes az elõadás. A darab provokatív, az görög tragédiáktól elütõen Kamarás Iván Hippolütosza fakóbb. Kezdetben rocksztárosra veszi, majd -a cselekmények drámai alakulásához, a végkifejlethez mérten - a sors által meggyötört legkisebb királyfivá alakul át. Áldozati báránynak elfogadható, ókori erényhõsnek, klasszikus legendának azonban még véletlenül sem nevezném. Balázsovits Edit (Arícia) ellenben kellemes meglepetés. Idegbeteg frigidfruskája az eltitkolt érzelmek és nyomorult félelmek szorításában emlékeivel küzdõ szánnivaló teremtés. Esendõsége, bénító levertséggel párosuló taszító erõlködése az elõadás szempontjából imponáló.

Összességében tehát mûködõképes a produkció. A darab jó ízûen provokatív, némelykor frivol. Arról persze ne nyissunk vitát, mennyire hiteles. Nyílván a korhûséget a szabad értelmezés elé/fölé helyezõ hagyománytisztelõk ellenvetéseiben is van igazság, ám afelõl sincs kétségem, hogy az ilyesfajta modern leképezéseknek helye van a palettán. Alföldy ugyan kicsavarta, némileg összekuszálta a szálakat, s a veretes, kõbe vésettnek hitt mondatokat átplántálta, átörökítette az ezredvéghez illõ miliõbe, a lényeg mégsem veszett oda. A szenvedés - suggalja a darab Buddha után szabadon - csakugyan az egyetlen bizonyosság...

"Azmi született testtül, test; és ami született lélektõl, lélek. Ne csudáljad, hogy azt mondám néked, hogy szükség néktek újonnan születtetnetek..." Jézus szavai ma is tanulságosak. Nem kizárólagosak, nem tévedhetetlenek, de megfontolandóan Emberiek. Magvas, hitelesen tépelõdõ, õszinte gondolatok ezek, melyek modern, hitehagyott korunkban erõt adnak, lelki municióként szolgálnak. A Mieink - kisajátíthatatlanul. Gondoljanak bármit a szemforgató tanprédikátorok, Isten fia bennünk élve Bennünket szolgál. Nem az enyém, nem a tiéd, de az övék sem.

Ugyan "... mindenek lehetséges az hívõknek.", a krisztusi megbocsátás a hitetleneknek is kijár. Az egymást kioltó fény és árnyék, a jó és a rossz szakadatlan harcáról megfeledkezõ kõtáblába vésett prédikációk frázisok csupán. Hiszen a hitványan fennkölt és a puritánul põre szintúgy lehet hamis. Csakhát kié az érdem? Kié az ítélkezés (pallos)joga? Az inkvizítorok bölcsessége a bûn. A színpadról, a filmvászonról, a festményrõl, de a pulpitusról, a pártszószékrõl, a katedráról is lerí, ha a "produkció" hatásvadász, ha az elõadó súlykolva gyõzköd. Scorsese Jézusa - gondoljon bármit Paskai bíboros uram - nem múlja alul Zeffirelijét, mint ahogy Piero Della Francesca messiása sem veri kenterbe Salvador Dali privát(?) "szupersztárját"...

Régi igazság: a hang a hangsúlyon is múlik. Bálint András "magánakciója", sajátos Biblia értelmezése illõ, valóban mutatós példa lehet erre. A Radnóti Színház nemrégiben színpadra vitt INRI címû - Jézus Krisztus szenvedéseit, tanításait némileg átfogó - produkciója megérdemli tehát a jelest. Pedig Bálint nem tesz egyebet, "csak" mesél vagy hallgat. A vásári harsogást mellõzve narrátori minõségben keres és talál igéket, lel fõneveket. Hol le-fel flangálva a pódiumon egy-egy bibliai cselekménysort "mond fel", hol ráébreszt tévedéseinkre, hol fajsúlyos, vitára érett kinyilatkoztatásokkal szembesít. A legfontosabb azonban, hogy a színházcsinálói gõg teljes mellõzésével, a beavatottak magasztos maszkját messzire hajítva, szerényen, mégis egyértelmûen, intelligensen, mégse esztétizálva; kritikus "hangsúlybillentések" és finom fintorok óvatos vegyítésével téríti el/meg a publikumot. Játékát (One man show?) látva Spencer Tracy legendás (jel)mondata zakatol odabent: "Egy gondolat nagyobb alkotás, mint egy katedrális..."

A veszprémi színház legénysége ismét gondolt egy merészet. Színpadra állították Webber és Rice szinte minden teátrumot megjárt sikermûvét. Leírhatom hát: a helyi-nagy színjátékosok szerephez jutottak, az igazgató-rendezõ pedig megint bebizonyíthatta mûvészi géniuszát.

Örült mindenki, az egész város és vonzáskörzete, elégedetten nyugtázták: milyen nagyszerû ez a színház, így kell ezt, ezek aztán értenek hozzá - lehetett hallani, két évad alatt itt a negyedik rockopera. Mind a négy, írd és mondd: világsiker, igaz, mások elõadásával, de ez most igazán mellékes.

Én is örültem, hogy ne örültem volna, mikor végre megint együtt láthattam ezt a szép kis társulatot. Fent, szinte mindannyian a deszkákon, úgy, hogy néha egymásba is botlottak, de mindegy, mert ilyenkor legfeljebb levágtak egy nagy, éneklõs jelenetet, aztán minden rendben, mehetett tovább a rohangálás. Ezúttal szerintem még statisztákat is hívtak, hogy hatásosabb legyen a színpadi sokaság. Merthát rendezõnk, Vándorfi László legalább annyira megalomán és legalább annyira értelmetlenül, mint a hazai rockfájdalom Ákos vagy a nagy, fehér-fekete Jacko. Újra láthattam a kitûnõ jellemábrázolási képességeit megcsillantó Novák Pétert õrült hévvel néptáncolni: mit tehetek, szeretem, ahogy Júdásként, Mick Jaggerként, showmûsor valahanyadik csepûrágójaként mindig táncba kezd, lobog a haja, vad eltökéltség az arcán, s közben annyira, de annyira hiteles, mint az egész társulat. S közben lassan a Petõfi specialitásává válik a régi, tévés esti tornákra emlékeztetõ akrobatikus elemek beépítése minden áldott darabba. Mert mint tudjuk, bizonyára Júdás is népitáncolt a szentföld mezõin, s különben is, itt Veszprémben a koncepció, a szlogen, a közönség csalogató maszlag, és a szakmai referencia egyetlen varázsszóban sûrûsödik: mozgásszínház.

A szereplõk kitûnõen oldották meg a hangzavar és tömegképzés technikai és lelki problémáit, emellett bizonyára szigorú rendezõi koncepciót követve. Csupán egyetlen magatartást mutattak fel a hosszú produkció során: küszködtek táncolni-, énekelni-, színjátszani nem tudásukkal. Ebbõl a masszából azért két színész: Gazdag Tibor (Jézus) és Kováts Kriszta (Mária Magdolna) mégiscsak kilógott. Utóbbi, haja állandó rendezgetésével, ide-oda teszegetésével, ruhája piperkõc igazgatásával tette az estét végképp felejthetetlenné, amit csak tetézett ama csodálatos képességével, hogy szólószámai befejeztével lenyûgözõ könnyedséggel és átéléssel tudott kiszakadni a színpadon történõ események sodrásából, s vált egyszerû, játékra készülõdõ, tollászkodó magánemberré a játéktér valamelyik sarkában. Gazdag Tibor Jézusa pedig az egész elõadás alatt valami hihetetlen fancsali és minden értelmet nélkülözõ pofával mászkált klepetusában, lázasan várva, mikor válhat rocksztárrá a dalbetétek alatt. Jézus belsõ állapotainak megjelenítésére így aztán szegénynek már nem jutott ereje és indíttatása.

A mû történetét, feltételezem, mindenki ismeri, gondolom, a rendezõ is ismerte jól, így aztán nem is bíbelõdött azzal, hogy ez kiderüljön a színpadon zajló eseményekbõl. Ezért lehetett aztán az, hogy elõtanulmányok nélkül szinte értelmezhetetlen volt a két táncoló-éneklõ, grimaszoló figurának (Jézus-Júdás) a konfliktusa, s mindezt még az is tetézte, hogy a prózai szövegekbõl egy mukkot sem lehetett érteni a nézõtéren. De hogy lássuk, mily jelentõs gondolatok hevítették a rendezõt, a színpad két oldalára mûködõ tévékészülékekbõl oszlopokat építettek, amelyeken egy színpadon sertepertélõ videós segítségével a színpadi eseményeket szemlélhettük.

Ja, egyébként a Jézus Krisztus Szupersztár veszprémi elõadásásról igyekeztem beszélni itt, a megélt élményemrõl, a katarzisomról vagy mirõl.

Nem tudom, jártak-e már a Ruttkai Éva Színházban. A régi bérház harmadik emeletére érve balra, az ajtón túl egy teljesen más hangulat várja az embert. Elég ízléses, kellemes. Kis zugokkal, hajdan volt színészek arcképeivel, lágy muzsikával. A közönség már kevésbé megnyerõ. Mint a legtöbb színháznak - úgy látszik -, ennek is megvan a maga kis törzsközönsége. Imádják a megható, "emberközeli" élettörténeteket, a legjobb, ha még sírni is lehet rajta. Ez persze nem a színészek tehetségének köszönhetõ. Hacsak nem a tehetségtelenségüknek.

Legújabb bemutatójukon, miközben a nézõk elfoglalják helyüket, a függöny már fent van, a színpadon Csepregi Éva (Marlene) és Vincze Lilla (Edith) egy öltözõasztalnál készülõdnek. Elég hosszasan. Az idejáró közönség sztárolja õket; szólniuk sem kell: már így is õket csodálják. Elõítéletek nélkül ültem be az elõadásra, de belõlem nem sikerült kiváltaniuk ezt a fajta csodálatot. Csak azon csodálkoztam, hogy hogyan is kerültek õk ebbe a szerepbe. Félve említem Kútvölgyi Erzsébet és Hernádi Judit nevét, hiszen az õ elõadásukkal össze sem lehet hasonlítani a mostanit. A színészi játék ismeretlen Csepregi és Vincze elõtt. Egyetlen elõnyük, hogy mindkettõjüket szép hanggal áldotta meg az isten. Ezt valójában most fedeztem fel, és tényleg szépnek találom. Abban azonban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy Edith Piafot és Marlene Dietrichet kéne utánozniuk. A világhírû slágerek ilyen elõadásban ugyanis nem nagyon élvezhetõk, pedig a lányok igyekeztek. A prózai részekhez képest persze szenzációsnak mondhatók. Itt ugyanis úgy érezhettük, hogy bárki, aki nem fél a színpadon, felmehetett volna, és felolvashatta volna a szöveget.

Edith Piaf élete tele volt szenvedéssel, megaláztatással, kiszolgáltatottsággal, de ez a szenvedés Vincze Lillánál csak annyi volt, mintha éppen nem tudná, mit is vegyen fel estére, vagy mondjuk elromlott a vasalója. A német barátnõ, aki végigkísérte a francia énekesnõt pályáján, Csepregi Éva alakításában olyan volt, mintha a Bölcsességek könyvébõl válogatott volna, hogy aztán felolvashassa a rászorulónak. A darab férfi szerepeit Nagy Miklós magára vállalta, vagyis megrendezte önmagát. Öt szerepben látható, de már kettõ is elég lett volna.

Még a jó ötlettel is sikerült melléfogniuk: a szünetben Piaf legnépszerûbb dalai szóltak a színházban, eredetiben. Az õ árnyékában azonban Vincze Lilla elõadása még gyengébbnek tûnt. Egyet mégis el kell ismerni: vannak, akiknek ilyen elõadások jelentik a színmûvészetet, és õk ebben a színházban megtalálják, amire szükségük van.

Móricz 1914-ben írta elbeszélését, majd átírta színdarabbá, s a Nemzeti Színház Kamaraszínháza 1928-ban mutatta be elõször, Hevesi Sándor rendezésében. Mint Móricz legtöbb mûvében, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül címûben is a nõi-férfi párharc áll a középpontban. Iróniával mutatja be a "magyar virtust": legalábbis írásában.

A Nemzeti Színház legújabb bemutatójában azonban ennek az iróniának nem sok nyoma volt. Az elõadás kissé vontatottá, élettelenné sikerült. Illett rá a már többek által megfogalmazott gondolat: a szereplõk mintha haláltáncot jártak volna.

A három nagynéni fontos szerepet tölt be a darabban. A széthulló gazdaság szigorú, de szeretetteljes menedék. Moór Marianna (Zsani néni) "fõnökösdit" játszik - elég rosszul. Túlzottan feszes, nem természetes. Sajnos, 1977-ben, a színdarab legutóbbi bemutatóján még nem lehettem ott, de vélhetõen Moór sokkal több tûzzel, élettel alakította akkor még Pólika szerepét. Drahota Andrea (Pepi néni) kedvesen bugyuta. Béres Ilona (Mina néni), a süket nõvér poénjai - bár néhol kicsit mesterkéltnek tûnnek - feldobják az amúgy lapos elõadást. Már öltözetével kitûnik a szereplõk közül. De ez nem csoda, hiszen Csengey Emõke igencsak melléfogott az összevissza ruhákkal. Ifj. Jászai László alakítja Balázst, a nyíri birtokost. Elsõ látásra alkalmasnak tûnik a szerepre, de ekkor még nem mondott semmit. Szerepét valószínûleg jól begyakorolta, majd felmondta a leckét. A feleségét, Pólikát játszó Horváth Lili nyafogós, elkényeztetett úrihölgyet alakít. Láthatóan nem találja helyét az elõadásban: mintha fogalma sem lenne arról, hogyan került oda. A mellékszereplõk statisztálnak a vígjátéknak nevezett darabban. Említést érdemel azonban a gazdák távollétében a házat vigyázó Biri (Soltész Erzsébet), valamint Dániel Vali (Kisvicákné) alakítása. Utóbbi rövid epizódját szinte levegõvétel nélkül csinálja végig, s egy kis életet visz a három Semsey néni házába.

"Az életem gyászban, dobra verik házam..." - a cigányik jól húzzák az ismert, kedvelt magyar nótákat, de sajnos az elõadáson még a muzsika sem segít.

Isten neki fakereszt, hiszen ahogy esik, úgy puffan! - gondolhatta Valló Péter, és nagy lélegzetet véve agyonmixelte, többszörösen megerõszakolta Mándy Iván ízig-vérig pösti szószösszeneteit, elbeszéléseit, fanyar adomázásait. Az eredmény: egy meglehetõsen unalmas, nyögvenyelõs produkció, afféle kötelezõ penzumletudós álkomédia lett. Bizony, szellemi kalandozás, múltbéli idõutazás helyett csak szellemeskedõ nosztalgiázás, vásári banzájkodás zajlik a hol filmszínházzá, hol tipikus polgárfészekké, hol hullaházzá átalakított, amúgy ötletesen berendezett pódiumon, a Radnóti kivételesen cirkuszi poronddá satnyuló színpadán.

Úgy tûnik, a soproniak bevetése most rosszul sült el. Bár sohasem szerencsés az ilyesféle összehasonlítás, mégiscsak tagadhatatlan, hogy a Petõfi Színházból „importált" szabadcsapat, különösen Hacser Józsa recsegõs, öncélú mókázása és Borbás Gabi fáradt, üres vigyorkombinációja révén elüt az itt megszokottól, az errefelé jellemzõ igényes, provokatívan is polgári színjátszástól. Úgy tûnik, ez a fúzió, avagy koprodukció csak az egyik fél számára elõnyös igazán. Annál is inkább, mivel a hirtelenjében epizódistákká paszírozott törzsgárda azért megteszi a magáét. Kováts Adél és Szervét Tibor filmvászonba burkolt kettõse e kedvezõtlen konstelláció, a rossz lapjárás ellenére is remek. De Gubás Gabi és Schell Judit pultoslányi/presszótündéri stb. jelmezekbe, karakterekbe bújva úgyszintén jól mutatnak a színpadon. Mint ahogy Görög sem okoz csalódást. Csakhát a többiek...

Szombathy rutinból lazsál, Kocsó eltûník a tömegben, Miklósy pedig felnõ a Hacser and Borbás duó duplanullás mûremekléséhez. Martin Márta sajnos a szokásosnál is nyúlfarknyibb feladatot kapott. Jön-megy, presszózik, nénivé válik, majd lelécel. Neki van igaza. A Régi idõk focijáról anno ugyan hû képet kaptunk, a Régi idõk moziját, Mándy Pest-Budáját csak a könyvek, a filmszalagok õrzik. A színház válasza, riposztja egyelõre késik. Folyt. köv.

Ablonczy László, jelenlegi igazgató szerint a Nemzeti Színház mai társulatának megsemmisitésére, teljes "likvidálására" készül Magyar Bálint. Feltevését arra alapozza, hogy a mûvelõdési és közoktatási miniszter nemrégiben kijelentette: a felépülõ új teátrumnak új társulata lesz! Ráadásul Magyar még hozzátette: "1999 nyarától a jelenlegi Nemzeti Színház Magyar Színház néven mûködik tovább a Hevesi Sándor téri épületben." Ablonczy viszont úgy véli, a miniszter álláspontja elfogadhatatlan, mivel a mostani társulatot kollektív kirekesztéssel sújtja, a jövendõ Nemzeti vezetõségének pedig személyi-mûvészi kérdésben kötelezõ normát fogalmaz meg. Kifogásolja továbbá, hogy a miniszter Babarczy Lászlót és Kerényi Imrét is felkérte a szakmai pályázat benyújtására, holott szerinte az elõbbi pályázó elfogult, az utóbbi jelölt pedig nem felel meg a "depolitizálás" követelményének.