A Disney stúdió bájos és briliáns módon kivitelezett rajzfilmcsodákkal alapozta meg hírnevét. Sajna, az utóbbi években idõt és fáradtságot nem kímélve foglalkoznak egyszer már jól kitalált történetek totális átdolgozásával és újrakreálásával. A végeredmény rendre giccses, mucinózus váladékkal impregnált és megdöbbentõen szimpla meskete, ami jó, ha elemeiben és szereplõiben emlékeztet az adaptált mûre. Az ízekre cincálást és új formában való felöklendezést az antik hérosz,

Herkules sem kerülhette el, és a produktum legfeljebb annyiban különbözik elõdeitõl, hogy Disney-ék ezúttal sikerrel szárnyalták túl önmagukat a totális kitekerés és pontagyúvá tétel terén.

Kezdjük talán az elején. A Herkules római elnevezés, ami önmagában nem baj, éppen csak kissé meglepõ, hogy rajta kívül mindenki görög nevén szerepel a filmben. A korát nevében messze megelõzõ hõs boldog házasság gyümölcse, és még véletlenül sem házasságtörõ kapcsolaté, mint az eredeti sztoriban. No persze, így Hérából bosszúszomjas feleség helyett szeretõ anya lett, és helyére sikerült Hadészt kinevezni fõsuttyóvá. A Héraklész történet legismertebb mozzanataiként számon tartott tizenként próbát nem lehetett könnyû totálisan kigyomlálni a történetbõl, de azért megoldották, a fizikai ereje mellett olykor eszét is használó hõst pedig hasonló sikerrel transzformálták proteinzabáló, hülye izomagyúvá. Ezek után jelentéktelen nüánsz, hogy az ifjú neveléséért felelõs négy oktatóból egy figurát tákoltak össze, a nimfák kilenctagú gyülekezete triumvirátussá apadt, a fõhõs pedig a gigászok helyett a titánokat kalapálja rommá.

A „tárgyi tévedések" ilymértékû felszaporítása nem pusztán az eredeti történet páros lábbal való megtiprása. Ugyanis ha valaki arra vetemedne, hogy a rajzfilm alapján foltozza ki a mûveltségén tátongó egérköpetnyi hézagocskát, nos, õt ezúttal éppúgy, mint a filmvászonra elkerekedett szemmel bámuló csemetéket, csúnyán becsapják és félreinformálják. Teszik mindezt ötletektõl sziporkázó grafikai, szöveg- és dalbéli megoldásokkal, amelyek láttán csak egy kérdés marad: miért éppen Herkules? Miért nem kreáltak maguknak egy héroszt Barbie-Conan vagy éppen Protein Jorgosz néven, ha már ragaszkodnak Hellászhoz. No, persze miért is kéne fáradozni egy új héroszfigura kitalálásával, nevének megismertetésével, mikor egyszer Herkules esetében ezt már megtették, és vajmi csekély az esélye, hogy Zeusz jogdíjpert akaszt a cash flow oltára elõtt hajbókoló névbitorlók nyakába.

Valamikor a kilencvenes évek elején történt a tengerentúlon, hogy a képregényírók és rajzolók hócipõje kezdett teljesen megtelni a kiadók basáskodásával és vérszívásával. Közéjük tartozott egy Todd McFerlaine nevû fickó is, aki maga köré gyûjtött néhány tehetséges embert, és létrehozta az Image kiadót. A kis kiadó pályája megdöbbentõ módon kezdett felfelé ívelni, és nem csupán versenytársa lett a nagyoknak, de komolyan megrengette az olyan dollármilliókba betonozott óriások pozícióját, mint a DC vagy éppen a Marvell, amely a képregény- piac döntõ részét magának tudhatta. A megdöbbentõ hódításban pedig jelentõs szerepet játszott McFerlaine teremtménye, Spawn, aki sok elõdjéhez hasonlatosan a filmvászonra is felköltözött.

Spawn mozisztárrá varázsolásakor ugyanazokkal a problémákkal kellett szembenézni, amelyek a képregények megfilmesítésekor általában jelentkeznek. Az egyik ezek közül a hosszú, jelen esetben eredetileg ötven füzetnyire tervezett történet olyan formába öntése, amely nem lépi túl egy mozifilm idõtartamát. A másik örök gond a széles lehetõségeket biztosító comics látványvilág átültetése élõ színészek benépesítette filmes környezetbe. Ami a történetet illeti, a lényegi elemek, a történet vázát és vezérfonalát adó alapszál megmaradt, sokkal többet nem is várhattunk. Ennél lényegesen érdekesebb a látványvilág átmentése, amely viszont eléggé féloldalasra sikeredett, ettõl pedig a film olyan, kissé már megszikkadt kalácsra emlékeztet, amiben igazi élvezetet csak a belekevert mazsolaszemek jelentenek. Hogy miért?

Nos, ahhoz, hogy a Spawn-nal együtt élõ, különös, második bõrként viselt ruhát mozgóképen megjelenítsék, a filmet percrõl percre végigkísérõ computer-animációra lett volna szükség. Nem mintha ez lehetetlen lenne, az élõ szereplõk és az animáció tökéletes együtt szerepeltetésére láttunk már példát (Roger nyúl, Space Jam), ám ezúttal a készítõk talán úgy érezték, ezzel nem érdemes veszõdni. Így aztán a fõhõs kénytelen a már név- és védjegynek számító köpeny és maszk nélkül végiggrasszálni a film jelentõs részét. A kosztüm ilyetén való csonkolása még akkor is illúzióromboló, ha szerepeltetése esetén viszont tényleg lenyûgözõ módon jelenítik meg. Merthogy a vizuális effektek jobbára tényleg pofásak, és nem csak Spawn ruhájának, de az egyéb szereplõk és különös miliõk ábrázolásakor is. Csakhogy mindez ezúttal kevéske, és a film láttán joggal vetõdik fel a kérdés: vajon nem lett volna-e jobb egészestés rajzfilm formájában feldolgozni a szórakoztató füzeteket?

Lehet, hogy mégis érdemes magyar filmbe pénzt invesztálni? Hogy magam mit gondolok a kérdésrõl, huszadrangú, sokkal inkább érdekes, hogy pl. Andy Vajna mitõl gondolta hirtelen úgy, hogy ez akár izgalmas is lehet. Persze, ha ismernénk is konkrét okot, vélemény és sorsfordító eseményt és dátumot, az is csak egy izgalmas adalék lenne a kézzelfogható bizonyíték árnyékában. Merthogy már ilyen is van, nem csupán a crescendó pletyik, infók és hírek bizonyítják, de már maga a corpus delicti is, a film elkészült. Kérem, a miniszter immáron másodszor, a színházak deszkái után a filmvásznon is félrelép. Pontosabban félrelépne, ha ...

Ha hagynák. Merthogy Cooney politikusának inkább csak félre totyogni áll módjában, lévén titkos légyottját megzavarják. Az édes négykezesbõl ugyanis hamar lesz félreértésekkel és hazugságokkal tûzdelt kaotikus sok praclis. Akik az eredeti darabot nem látták, ebbõl azok is kitalálhatják, hogy vígjátékról van szó, arról a mûfajról, ami itthon igazi közönségsikert hozhat. Pláne egy József Attilás sikerdarab után, amit ezúttal némileg hazai színezetûre retusáltak, Budapesti környezetbe helyeztek. Mégpedig tették ez jól és frappánsan, amolyan igazi sikerszagú forgatókönyvvé gyúrva a darabot. Semmi extra, semmi fricska és szikra, csupán a támaszt adó corset, mint a tengerentúlra vitt európai (pl. francia) forgatókönyvek esetében, amelyekhez Amerika szállítja a nagy neveket. Talán furcsa, de a dolog reverzibilis.

Igen, itthon is vannak nevek, mégpedig hazai léptékkel mérve semmivel sem kisebbek, mint azok odaát. Szakmailag meg pláne nem. Mert ez a filmet elsõsorban a hazai nevek adják majd el. Kern és Koltai, Reviczky és Kállai, Hernády és Udvaros. Csupa olyan név, akik esetében a túljátszás, a ripacskodás említése imposszibilis, vagy ha nem, hát bizonyos szituációkban elõfordulása bocsánatos egyszeri túlpörgés. Mily kár, hogy a sokat bizonyított veteránok - hölgyek esetében értsd: sosem öregedõ asszonyok - árnyékában nyoma sincs a trónkövetelõknek, és az ifjaknak csupán a természet azon adományait sikerül megmutatniuk, amelyek kívül esnek a színmûvészet fogalomkörén. Miden esetre ha a formás cickók és hasizmok komponensei a sikeres mixturának, ám legyen. Talán ez ugyanúgy része a megszokott költségvetés többszörösét igénylõ profizmusnak, mint a tonnaszámra elforgatott nyersanyag. Tessék hát a szkeptikus szájhúzást félretenni, a pusztán szórakoztató komédiázást pedig nem csupán a színpadnak megbocsátani, és beülni a mozikba kacagni egy kellemeset.

A forgalmazók szeszélyes mûsortervének hála, rövid idõn belül Bille August két filmjét is láthatjuk a mozikban. Míg a Jeruzsálem a Hódító Pellével ismertté vált August kézjegyét viseli magán, addig a Hó hatalma a Kisértetház populárisabb nyomvonalán halad. Ám itt popularitáson nem negatív ítéletet kell érteni. Sõt! A hó hatalma elsõ és sokadik pillantásra is thrillernek látszik, ám jóval több annál. Hideglelõs, télkemény lélektani dráma a beilleszkedésrõl, megszállottságról és magányról, melyhez ízes körítés a feszült, krimijellegû történetmenet. Smilla, a hószakértõ kis barátja halála után nyomoz õrült megszállottsággal, s miközben egy furcsa összeesküvés nyomaira bukkan, szembe kell néznie saját, ijesztõ magányosságával is. August hûvös, mégis érzékeny filmet rendezett, s a videoklipszerûen vágott, remekbeszabott képeket kiváló érzékkel elegyíti fajsúlyos lélekbúvárkodással. Az eredmény egy minden ízében nyomasztó, popularitása ellenére nehezen befogadható mozi, mely ráadásul hû adaptációként is megállja a helyét (a film ugyanis Peter Hoeg nálunk is megjelent könyvébõl, a Smilla kisasszony hóérzékenységébõl készült). A színészek is kiválóak: Julia Ormond, aki eddig a szerelmesfilmek ügyeletes naivájaként szépelgett, rémítõ frizurával, elcsúfítva és mégis gyönyörûen játssza Smillát. Gabriel Byrne a szûkszavú Szerelõ, egy titokzatos fickó, aki Smilla szerelme és végzete, kellõen rejtélyes, visszafogott, mégis macho, míg Richard Harris, aki felett megállt úgy húsz éve az idõ, görnyedt háttal, de törve nem fõgonosz. Kell ez a film némiképp fokozni a decemberi hideg napok depresszióját, legalább tudunk örülni majd a karácsonynak. Forgalmazza az Intercom

Hányattatott sorsú szerelmesekrõl, az idõ és távolság próbáival dacoló érzelmekrõl írni örök business. Ugyan némileg érthetetlen, hogy egy olyan világban, ahol a populáció többségének a hûség legfeljebb szép idea, mitõl is annyira népszerûek az ilyesfajta történetek: a tény tény marad. A romantikus, nagyformátumú érzelmekben legalább addig hisznek és szeretnek hinni az emberek, amíg a könyv vagy a mozivászon errõl mesél nekik. Nem új keletû a mûfaj iránti rajongás, hiszen Trisztán és Izoldától Rómeó és Júlián át Heathcliff és Catherine-ig sorolhatnánk a párokat, akiket az irodalom is számon tart.

A Jeruzsálem rokona, mi több, édestestvére az ilyen alkotásoknak, vagyis love story. Két, együtt felcseperedõ és mindvégig egymást szeretõ ember történetérõl van szó, akiket - minõ meglepetés - néhány tragikus esemény és néhány vitatható jellemû ember sikeresen szakít el egymástól. Hogy a történet végén lesz e omnia vincit amor, nem árulom el. Nem csupán azért, mert poént lelõni csúnya dolog, hanem azért sem, mert a nézõ szemszögébõl van érdekesebb jellegzetessége is a filmnek. No, nem arra gondolok, hogy valamiféle hihetetlen meseszövéssel találkozunk, a kerettörténet forradalmian új, vagy éppen a szerelmi alapmotívumot kísérõ meskete a becsületrõl, a haza és föld szeretetérõl megdöbbentõ erejû. Ezúttal máshol kell keresgélnünk.

A Jeruzsálemet az teszi érdekessé, hogy a film svéd, az északi népeknek tulajdonított fegyelmezettség és látszólagos érzelmi visszafogottság pedig nem tûnik mítosznak. Gondoljunk csak Kaurismaki filmjeire, akinél már egy öt-hat mondatos dialógus is heves érzelmi kitörésnek számít. Képzeljünk el tehát egy érzelmektõl és indulatoktól forró szerelmi történetet, ahol minden a színfalak mögött, az emberek bensõjében játszódik le. Ez persze nem azt jelenti. A végeredményt lehet lassúnak és unalmasnak bélyegezni éppúgy, mint izgalmasnak. Magam talán az utóbbira voksolnék, mindazonáltal a mediterrán országokban nem jósolok a filmnek átütõ sikert.

Paul Verhoeven az elmúlt öt évben szarabbnál- szarabb, altesttájvizsgálódó filmecskéket rendezett, pedig az egykor erõszak apostolának nevezett holland sokkal többre képes. Új filmjével visszatért az általa forradalmasított erõszakos sci-fi mûfajához és szemmel láthatóan magára talált. A Starship troopers a távoli jövõben játszódik, ahol a Földet és világegyetemet összefogó fasiszta államrendszer vív elkeseredett küzdelmet vérszomjas bogárféle alienekkel. A film lanyha, propagandoid ûrmelrózplészként indult, hogy aztán éles kanyarral nagykaliberû, véres háborús akciómarhaságba váltson. Fura ez a film. Ugyanis ha nem gondolták komolyan, zseniális, ha pedig komolyan gondolták, akkor annyira rossz, hogy az már lenyûgözõen jó. Második világháborús filmek sablonjai vegyülnek a vietnam mozik sémáival, s jól bevált rémitgetõs, alienes sci-fi-horrorok állandóan visszaköszönõ fordulataival, ponyva és paródia mûvészi elegyét alkotva. Ráadásul ismeretlen, ifjú szereplõi, mintha tényleg a Melrose place hitlerjugend verziójából léptek volna ki: szépek, szõkék, idealisták és jól lemészárolják õket. A sztárok hiányát viszont csodálatos speciális effektusok helyettesítik, egy olyan filmrõl van szó, mely száz milkós költségébõl hetvenet a trükkökre költött. Szóval bájos ez a militáns propaganda sci-fi horror, mely egyszerre idézi az Aliens képregények erõszakvilágát és a hatvanas évekbeli háborús Jankee-Doodle filmek kamaszos báját. Paul Verhoeven felvonultatja régóta hiányolt, klasszikussá vált kelléktárát, mely ugyanott született, ahol tarantinoé, a B filmek vér és spermagõzös, bugyuta világában, melyet nemes ötvözetté kovácsolnak össze. Egyébként a film a szélsõjobboldalisága miatt hírhedtté vált azonos címû regénybõl, minden idõk egyik legnépszerûbb sci- fi írójának, robert heinleinnek a tollából ered. S hogy õ mit szólna, ha még élne? Kellõ öniróniáva csettintene, s azt mondanát:that's cool, Mr. Verhoeven! Vagy mégsem? Forgalmazza az Intercom.

Mindannyian követhetünk el olyan hibákat, amelyek egész életünkre kihatnak. Ilyen fajsúlyos ballépés a házasság intézménye is, melybe hevületük, szokásaik, vagy egy lyukas óvszer miatt rengeteg embertársunk ássa el magát. P. J Hogan (nem a Hulk!), a Muriel esküvõje rendezõje ismét bebizonyítja, hogy gyermekkorában, kengurulanden a rokonok rengeteget házasodhattak életfogytig, s ezt a heveny megrázkódtatást máig sem tudta kiheverni. Adva van egy menõ étekkóstoló maca, aki elég zárkózott életet él, két barátja van, egy meleg szerkesztõ, és ifjúkora nagy szerelme, akibõl mostanra sem hevült ki igazán. Ám a galád összeszedett magának egy szõke milliomoslánykát, akit szívesen nõül venne, s ez érzékenyen érinti hõsnõnk patyolat lelkét. Ezért aztán elgaládul, s nekivág, hogy szétrobbantsa a frigyet, bármi áron. Nos, ez a film szenzációsan egyensúlyoz szentimentális giccs és szemtelen paródia határán, s olyan sebességgel esik egyik végletbõl a másikba, hogy azt öröm nézni. Persze mindez nem lenne elég, ha nem lenne két ásza a filmnek, a hamvaiból Fõnixként feltámadó Julia Roberts, aki elsõsorban görény és másodsorban szép, a remek humorú Cameron Diaz és a film nagy durranása, a homokos szerkesztõt játszó, életnagyságban is meleg Rupert Everett, aki, bár csak huszonöt percet játszik a filmben, kulcsfigura, s ezt parádésan ki is meríti. Ráadásul a zeen tovább súlyosbítja a helyzetet, ennyi nyálas, helyenként musicalszerû betétet egy románcban még nem lehetett hallani. Ráadásul a fõcímképek, melyek barbieworldot idézik, annyira cukik, hogy az már gáz. Ítélet: kihagyhatatlan. Forgalmazza az Intercom.