Nomádok és városlakók Ázsiában és Észak-Afrikában

Hazánkban többszáz éves hagyomány, hogy a követendõ példa keresgélésekor, ennen megméretésünkkor, jövõnk kívánatos alakulásának tervezésekor vigyázó szemeinkkel Nyugat-Európa irányába illendõ vizslatni. Ebben semmi érthetetlen nincs, ha az ember lajstromba szedi a történelmi eseményeket, és számol hazánk földrajzi pozíciójával. Ami sokkal érdekesebb és egyúttal szomorú is, hogy múltunk fürkészésekor is képtelenek vagyunk elszakadni Európától, és õsi kultúránk kérdését általában elintézzük a csodaszarvas legendájával. Pedig olykor érdemes lenne emlékezetünkbe idézni, hogy valójában honnan is szakadtak ide eleink, és nem csupán a kistigrisek gazdasági bravúrjai okán, olykor kelet felé is pillogni egy kicsit. Különösen, ha olyan lehetõség adódik, amelyben még néhány hónapig részünk lehet, történetesen, hogy nem kell szemet meresztve egészen Ázsiáig, elég csupán a Kossuth térig ellátnunk.

A Néprajzi Múzeumban látható birodalmak peremén ... címû kiállítás akár különös halszemobjektíves messzelátóként is felfogható, amely számunkra nem egyszerûen a távolba látást, de némileg az idõben való visszatekintést is lehetõvé teszi. Félreértés ne essék, nem valamiféle „hogyan éltek eleink" tárlatról van szó. Nem is lehet, hiszen az összegyûjtött tárgyak ezúttal nem egy konkrét etnikum vagy szûk terület lakóiról és hétköznapjairól mesélnek. A dolog ezúttal ennél lényegesen átfogóbb és izgalmasabb, hiszen Ázsia és Észak-Afrika azonos politikai helyzetû, gyakran hasonló, a XX. századig konzerválódott életmódú népeinek egymás melletti bemutatását célozza. Ezúttal csupán különös pikantériája a dolognak, hogy Kelet-Ázsia és Közép-Ázsia jelenlegi lakóinak egy része, illetve a körükben gyûjtött tárgyak egy, az anakronizmusoktól és tárgyi tévedésektõl hemzsegõ képzõ- és filmmûvészetnél messze hitelesebb képet nyújthatnak eleinkrõl.

Az Amur-vidék, Mongólia, Turkesztán, Kazahsztán, Kaukázus, Anatólia és Észak-Afrika alkotta sávot átfogó kiállítás legérdekesebb jellemzõje, hogy lehetõséget nyújt az élõhelyében és gyakran életterében különbözõ, ám életkörülményeiben, szerepében gyakran sok hasonlóságot mutató népek életmódjának végigtekintésére. Eltérõ, más hatások alatt álló kultúrák egymás mellé rendelésérõl van tehát szó, és nem csupán errõl. Az éghajlati zonalitás különbözõ sávjaiban (folyammenti erdõsáv, sztyeppe, sivatag, hegyvidék) lakók ugyanis egyaránt kereskedelmi közvetítõk szerepét játszották/játsszák a birodalmak, illetve azok peremei, valamint az azoktól távolabb esõ népek között. Így a kiállított tárgyak révén nem egyszerûen népek és kultúrák, de gyakran azok interakciói, a környezõ vallások (buddhizmus, lámaizmus, iszlám) hatása, bemosódásuk az eredeti hitvilágba is nyomon követhetõek.

A Birodalmak peremén ... összetett tárlat, amely nem egyszerûen valamiféle életformáról nyújt érdekes információt, de körülményeikben hasonló, kultúrájukban pedig gyakran eltérõ népeket igyekszik környezetükkel való viszonyukban bemutatni. A tematikának, a különbözõ területek szerinti csoportosításnak hála, a meghúzott párhuzamok mégis könnyen átláthatók. Az élettér, kulturális közeg és természeti környezet modifikálta életformák és kultúrák fokozatos felvezetése lassan épülõ mozaik módjára vázolja fel az összefüggéseket, és a néprajz területén laikus számára is áttekinthetõ formában tálalja azt a hálót, amelynek évszázadok óta meghatározó szálai és csomói vajmi keveset változtak napjainkig. A kiállítás az eredetileg tervezett december 31-i idõpont helyett február 28-ig tekinthetõ meg a Néprajzi Múzeumban.

Voltak idõk, mikor nem a tapétázott falak poszterekkel, ilyen-olyan színes papírlapokkal való teleaggatása volt a sikk. No, nem mintha azt szeretném sugallni, hogy netán manapság ez általános lenne, és statisztikákkal sem rendelkezem, vajon az emberek hány százaléka részesít elõnyben egy szénrajzot vagy festményt valami színes-szagos nyomdaipari termékkel szemben. Csak éppen ma egy lakásban a mûtárgyak elõfordulása meglehetõsen esetleges. A képzõmûvészet, egész pontosan a festészet visszavonta a mindennapi életbe, közvetlen környezetünkbe is benyúló csápjait, és mintha a galériák és mûgyûjtõk szûkebb határú érájába húzódott volna vissza. Pedig nem volt ez mindig így, és még azoknak a vásznaknak is lehetett becsülete a tömegek szemében, amiket oly sokszor bíráltak a finomra kalibrált szemû, a haladó irányzatokra fogékony mûértõk.

A század elsõ felében a korlátozott anyagi lehetõségekkel rendelkezõ polgári családok esetében is általános volt a lakások festményekkel való feldíszítése. No, persze a szalonok, étkezõk és hálók sztárjai nem a legfrissebb és leghaladóbb irányzatok mûvelõi voltak. A mûvészeti progresszióra kevéssé fogékony kispolgárság ízlésének sokkal inkább a Képzõmûvészeti Társaság akadémista festõi feleltek meg. A társaság állandó kiállítóhelyérõl és hivatalos szalonjáról mûcsarnoki festészetnek elnevezett, a klasszikus esztétikai normákhoz és formavilághoz ragaszkodó irányzatot rengeteg bírálat érte, megítélése csupán a közelmúltban kezdett átalakulni, a korábbi pejoratív jelentésben használt megjelölés pedig lassan tárgyilagos irányzat megjelöléssé alakul át.

A mûcsarnoki festészet mestereinek munkáiból kínál ízelítõt az a magángyûjtemény, amely a Kempinski Galériában tekinthetõ meg december 15-ig. Az irányzat nagy neveinek - Koszkol Jenõ, Wágner Géza, Neogrády Antal és Neogrády László - munkái hû krónikái az egykoron uralkodó polgári ízlésvilágnak. Egymás mellett sorakozva mutatják be az otthonok más-más helységeinek díszítésére használt, olykor sztereotípnek tûnõ témákat és ábrázolásokat. Az egy láncra felfûzhetõ alkotások közeli rokonságuk ellenére is sokszínû, eszközhasználat és színvilág tekintetében változatos kordokumentumai egy letûnt kornak és az azt uraló ízlésnek. Egyúttal bizonyítékai annak, hogy bár a mûvészeti értéket nincs óra, amely kiméri, a történelmi visszatekintés olykor mégis aukciós tárgyakká emelheti az egykor annyit csepült, kevés megbecsülést kapott alkotásokat. Különösen egy olyan világban, ahol a vászon és a rá mázolt festék, pláne az akvarellpapírra folyatott paca oly ritkán kapja meg az õt megilletõ elismerést.

vélhetõleg nem csupán valamiféle, a múltat felértékelõ nosztalgia hatására. Az egykoron annyira közkedvelt, ám ugyanakkor tényleges értéket alig képviselõ festmények a polgári környezet díszleteibõl lassan valóban mûtárgyakká és kordokumentumokká válnak