Itthon próbált szerencse

In medias res. Leghíresebb musical-ei: Krónikás, Légy jó mindhalálig, Anna Karenina, A vörös malom, Utazás. A legutóbbi és legsikerültebb műve Kocsák Krisztián, aki nemrég megrendezett nulladik születésnapjára egy indulót kapott ajándékba a papájától, Kocsák Tibor zeneszerzőtől. A Kocsák-féle házi koncertek azonban nem nyilvánosak. A közönség viszont két év óta nem vehetett részt új premieren. Kocsák állandó szerzőtársával, Miklós Tiborral azonban most egy új musical-re készül. Kerényi Imre kérte fel őket a Madách Színház majdani megnyitójának alkalmából. A téma még titok. Kocsák Tibor addig is új, zenés színházi utakat próbálgat. - Mikszáth Új Zrínyiász című regényéből írt színpadi művet Bodolay Géza. Ehhez kellett kissé pikáns, korhű, mai modern zenét írnom. Számomra ez egy nagyon érdekes játék. Musical-nek nem nevezném. A zenék nagy része akciózene, vagyis kísérőzene a színpadi játékhoz. Egy-egy dal itt-ott kiemelkedik. Hangulatában leginkább a Brecht-Weill-féle színházhoz hasonlít. - Ezen kívül egy újfajta showműsorra is készül Nagy András íróval. - Léner Péter, a József Attila Színház igazgatója kért fel bennünket a főváros centenáriumának alkalmából egy újszerű színházi kísérletre. Budapestről szóló kuplékból, operettrészletekből, sanzonokból, filmdalokból kell szerkeszteni egy színházi zenés montázst. Egy másodpercre sem hallgathat el a zene, amelynek minden pillanatban alkalmazkodni kell az írói koncepcióhoz. Így aztán az is előfordulhat, hogy mondjuk Bóni gróf dalából kimentünk három sort, és azt egy kórházi ápolónő fogja énekelni egy injekció előtt. - Ha jól tudom, egy bankettre is készül. - Valóban. Szirtes Tamás musical-osztályának vagyok a zenei vezetője a Színművészeti Fóiskolán. Az osztályból korábban sokan a Vasutas Musicalstúdióba jártak, így aztán Miklós Tibor, a stúdió tanára is jól ismeri ezeket az ifjú tehetségeket. Úgy gondoltuk, hogy a bankettjükre egy musicalt írunk számura, amely végül is róluk fog szólni. Még megemlíteném, hogy Kincses Veronikával és a Fóti Gyermekváros lakóival egy karácsonyi dalokból álló CD-t is felveszünk. Ebből TV-show is készül. - A Rock Sínház társulata a színház utolsó éveiben játszotta Anna Karenina címmel írt musical-operáját az Operett Színház színpadán. Néhány előadás után azonban le kellett venni a műsorról, hiszen a Miss Saigon című musical-nek kellett a hely és az idő. Később megszűnt a Rock Színház. Az előadást azóta sem újították fel. Egy ilyesfajta méltánytalanság nem kedvetleníti el az emberet? - Kétségtelenül volt bennem csalódottság. Az Anna Kareninánál az a probléma, hogy kifejezetten élő zenekarra íródott s olyan, kitűnő hangtechnikával éneklő színészekre, akiket most már nehéz összetoborozni. Többször szóltak vidékről is, hogy szeretnék bemutatni a darabot, csak nem tudták a megfelelő kvalitású embereket mozgósítani. Úgy látom, hogy az operához közel álló musical-ek, mint pl. az említett Miss Saigon, a Rock Színház megszűntével nem találtak helyet maguknak. Manapság inkább a tradicionális vagy a showmusical-ek korát éljük. Én inkább a musical-operák komponálására éreztem magamban ambíciót. Picit fáj a lelkem, hogy most erre az oldalamra nincs igazán szükség. Viszont a Légy jó mindhalálig sikere kárpótol mindenért. A darab már bejárta az országot, Finnországban is bemutatták. Most folynak a tárgyalások Párizsban, és nemsokára számíthatuk egy moszkvai bemutatóra is. Ezért gondoltam úgy, hogy egy kicsit kibővítem zeneileg az anyagot. Az új számok mellett a prózai részekhez is írok kísérőzenét. - A Madách Színház zenei vezetőjeként nincs lehetősége egy olyan zenei közeget létrehozni, amely ezt az Ön által említett űrt betölti? - Törekszünk arra, hogy musical-osztályokból kikerülő színészeket is szerződtessünk. Viszont egy zenei vezetőnek tudnia kell, hogy a színészek meddig érzik jól magukat. Nekünk kell alkalmazkodnunk a színészek hangi adottságaihoz. - A darabok kiválasztásába is beleszól? - Ajánlhatok. Hat évvel ezelőtt ajánlotam az Aspect of love és az Egy nyári éj mosolya című musicalt. Négy év múlva bejött mindkettő. - Akkor nyitott szemmel kell járni a világban, hogy a rejtett kincseket is felfedezze. Van pl. igazán jó bolgár, cseh vagy mondjuk lengyel musical? - Ez kifejezetten angolszász műfaj. Vannak országok, ahol születtek musial-ek, de a legtöbben inkább behódoltak a világsikereknek. Mi magyarok nagyon hamar reagáltunk erre a műfajra, talán ezért vagyunk egy picit előrébb. A környező országokban most kezd igazán kibontakozni ez a tendencia. Bevallom, hogy a "környékünkön" eddig csupán egy orosz és egy NDK musicalt láttam. - Visszetérve az Ön musical-eihez, a Krónikás-t bemutatták Németországban, a Légy jó mindhalálig-ot Finnországban, Nyikita Mihalkov tervezte az Anna Karenina filmfeldolgozását, A vörös malom-mal Londonban vannak terveik. Budapesten jelen pilanatban egy Kocsák-musicalt sem játszanak. Ön viszont vezényel, zongorán kísér, hangszerel: a nevével ilyen formában sokat találkozhatank a színházba járók. Nem érzi ezt egy kicsit megalázónak? - Az az igazság, hogy szeretek vezényelni, zongorázni, hangszerelni és bábáskodni különféle eseményeknél. Minden egyes munkámnál úgy érzem, hogy tanulok valami újat, akár a tanítványaimtól is. Ha az ember már nem érzi szükségét a tanulásnak, akkor az egészet abba kell hagyni. Ennek eleme lehet a legkisebb zenei munka is. - Ír klasszikus zenét is? - Valaki azt mondta egyszer, hogy minden dolog annyit ér, amennyi gondolat van mögötte. Mindig kísérletezem, de a zenéimet nem szeretem műfajilag behatárolni. - Voltak olyan pillanatok, amikor úgy érezte, hogy külföldön kellene dolgozni? - Voltak. A Rock Színház segített abban, hogy végül is itthon próbáljak szerencsét. Aztán amikor láttam, hogy a darabjaimat külföldön is bemutatják, újra úgy éreztem, hogy ha kint élnék, jobban tudnám menedzselni a musical-eim további sorsát. Végül is itthon maradtam.

Kal Pintér Mihály

 

 

Nesze semmi...

Aki eddig nem hitt volna a babonaságban, az most keserűen kell elismerje: Shakespeare látnoki képességeiben nem volt hiba. Példának okáért a cím - Sok hűhó semmiért - már eleve telitalálatnak, a Szentenderi Teátrum modernkedő blődlijéhez méltónak nevezhető. Amit ugyanis Tasnádi Csaba Direktor Úr művel(t) a csóri angolszász drámagéniusszal, az a kóklerság definiciójaként is felfogható, az maga a SEMMI, amit persze látványos köritéssel, a helyi Városháza csodaszép udvarán szervíroznak; jár hozzá funkció nélküli diszitő(?) elemként felfüggesztett függőágy, kaja (flekken), pia (bor), nő (Györgyi Anna). Az egész hihetetlenül lapos, szellemtelen, jellegtelen, egy szóval: kínos. Tasnádi csupán azért, hogy a legegyszerűbb elmék, a színházak tájékára kizárólag nyáridőben, akkor is csak korcsma után settenkedő tuskóyuppie-k, turistáskodó tufasznobok és más lepukkant létformák is (be)csatlakozhassanak az Egyetemes Irodalmi Légkörbe, kiherélte a darabot, egybegyúrt minimum két karaktert, taccsra tette a statisztériát, az agyafúrt mondatokat odavető tömeget. Amit lehetett, Kenneth Branagh filmjéből (is) lenyúlt, hogy azután egy (diszkont)piaci tucatáruval learassa a babérokat, a kecskét, a káposztát. Na ja, így ólcsóbb, egyszerűbb lett minden, talán még Beavis és Butthead is felfogja ezt az amúgy sem túlságosan bonyolult, ámde virtúózan könnyed, vérbő shakespeare-i kalamajkát. A nép tehát megkapta a magáét. És persze a mindössze 7 tagból álló társulat (csak a miheztartás végett: az eredeti történetben - a poroszkáló futárokat, őröket és kisérőket leszámítva - uszkve tizennyolc fő volt érdekelt) is elégedett lehet, hiszen a taps így sem maradt el. Ez ha úgy tetszik a bónusz, amolyan kedves, csujogatós, magyaros népi szokás. Mifelénk ugyanis nem bukhat meg előadás, ez ugyebár nem lenne komilfó. Jóllehet a paradicsom, a burgonya, a koszos zokni nagyívű röptetése, a kitapsolás, a pfújolás nem éppen elegáns, ám roppant célravezető eszközének bevetése nem ártott volna... A színészek akarása azért tiszteletreméltó. Különösen Györgyi Anna remekel Beatrice bőrébe bújva. Kár, hogy minderre csak most (esetleg a pesti Kamarában) van módja, jóllehet egy igazán igényes, Shakespeare szellemét agyon nem tipró előadás részese, főszereplője is méltán lehetne. Sokkal jobb, szebb és természetesebb annál, mintsem, hogy ilyesféle vurslimókákban vegyen részt. De még a Bendegúzt kobolddá változtató Kaszás Gergőre sem lehet különösebb panasz. Mint ahogy Bregyán Péter is megteszi a magáét. Csakhát a többiek... Scherer Péter (Ferenc barát) arcpiritó "atyáskodása", nyögvenyelős adomázása, körülményeskedése, manírokba "áztatott" majomkodására nem érdemes összetett mondatokat pazarolni. Rémes, és pont. Molnár Judit Hero-ja semmilyen. A Don Pedro-t alakító és formáló Mertz Tibor viszont összetett figura. Mint jeleztem, személyiségjegyeit összeszedegették, mindenekelőtt egybegyúrták Don Juanéval, de az Őrült nők ketrecéből is kapott ezt-azt. Például egy jókora adag ferde hajlamot. Ugye, mekkora poén?! Ha nem látom, el sem hiszem. Lehangoló és bágyasztó az egész. Kár, hogy minderre az egyébiránt évek óta eredményesen működő és szinvonalas produkciók egész sorát felvonultató Szentendrei Teátrumban került sor. Bizakodjunk, hogy a folytatása elmarad!

Szabó Zoltán Attila

 

 

Kolozsvári Macbeth

Hatalomvágy, gyilkosság, bűntudat, téboly - nem egy mű központi témái. Verdi 1847-ben bemutatott operája, a Macbeth sem nélkülözi őket. Az opera, komor hangvétele ellenére nagy sikert aratott Firenzében, majd egy kissé átdolgozva Párizsban is. Azóta ez utóbbi változat terjedt el. Legutóbb a magyar közönség a Kolozsvári Állami Magyar Opera előadásában láthatta a zeneművet a Thália Színházban, az Opera Viva Fesztivál keretében. (A Macbeth olasz nyelvű előadásának bemutatója Romániában 1994-ben volt.) Nem kis esemény volt ez a vendégszereplés, hiszen a Kolozsvári Magyar Opera kétszázhat éves fennállása során mindössze egyetlen egyszer, 1991-ben lépett fel teljes társulatával a magyar fővárosban. A fesztivál célja nemes, a meghívott, fellépő művészek névsora pedig igen sokszínű. A nyári rendezvénysorozat 1995-ös indulása óta a helyszínek sora is egyre bővül. Éppen ezért lepődtem meg, amikor a gyönyörűen felújított Thália csodálatos nézőterén a kényelmes székek közül könnyebb volt megszámolni azokat, amelyeken ültek, hiszen abból jóval kevesebb volt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nagy volt a hőség, és ez a darab harmadik, egyben utolsó budapesti előadása volt. A kényelemre azonban szükség volt, hiszen a kétórás játékidőből több mint három óra lett. Ezalatt az idő alatt a művészek jónéhányszor megmászták a Székely László díszletéhez tartozó lépcsőket. Jánoskúti Márta jelmezei egyszerűek voltak, illőek a komor hangulathoz, de a lépcsőmászás bennük igencsak nehézkesnek bizonyult. Eltérőek a vélemények arról, hogy egy operaelőadáson mennyire fontos a színészi játék. Fontos-e vagy csupán az énekhang, a hangtechnika számít. Azt hiszem, előadása válogatja, mindenesetre nem bántam volna, ha ezen a vendégszereplésen nem hiányzik. A különböző képek megjelenítésére nem fektettek nagy hangsúlyt, a sok szereplő ellenére a látvány nem játszott nagy szerepet - kivételt a boszorkányok jelenetei jelentettek -, ám a baljós hangulat így még sötétebbnek hatott. Ezt erősítette a fények zenéhez is alkalmazkodó játéka. A szereplők között a kolozsvári színház vezető művészei léptek fel, mégis csak egyiküket emelném ki külön, a Lady Macbethet alakító Kirkósa Júliát, aki lazán leénekelte a többi szereplőt a színpadról. A rendezőt, Kürthy Andrást hagytam a végére, akinek merész vállalkozása volt ez a darabválasztás a tikkasztó nyári estékre. Az operáért, a komolyzene megkedveltetésének, elterjesztésének érdekében tett érdemeinek felsorolása jóval több helyet igényelne. Csak remélni merem, hogy a jövőben sem adja fel, s a következő években nem csak egy szűk kör, hanem a széles közönség is értékelni tudja majd a kolozsváriak vendégszerepléséhez hasonló, történelminek számító pillanatokat.

Bocs

 

 

Az alakoskodástól a formabontásig

Színház egész Finnország, s színész benne minden - finn. A finnesített Shakespeare-idézetben nincs semmi túlzás. Suomiban ugyanis negyven állandó, profi színház s húsz hivatásos együttes működik. Az amatőr színjátszás valóságos mozgalommá vált északon. Életében legalább egyszer minden finn maga is részt vesz színielőadásban. Meglehet, saját szűkszavúságukat, magukba húzódásukat ellensúlyozzák a finnek a színpadi szerepléssel. Vagy éppen – miként arról Szíj Enikő is szól Finnország útikönyvében (Medicina-Panoráma, 1979.) - a finnugor kor emlékét őrző, a medveöléssel összefüggő alakosodások vagy a korai kereszténységgel megjelenő betlehemes játékok örökítődtek napjainkig tovább. Az első fizetett társulatról szóló feljegyzés a XVI. századból való, s a turui egyetemről (alapítási év 1641.) tudnivaló, hogy diákjai előszeretettel színészkedtek. "A finn színház történetében szinte észrevétlenül fonódnak össze a belföldi és a külföldi gyökerek - írja a finn külügyminisztérium Közelképek Finnországról c. kiadványában dr. Pirkko Koski. Átvettük az európai stílusirányzatokat, melyek a finn közegben sajátosan finné idomultak." Az első külföldi - természetesen nyugatról érkező svéd – társulat 1760-ban érkezik Finnországba. 1827-ben épül fel az első színház Helsinkiben, fából. (Tervezője a finn főváros "főépítésze", a német származású Carl Ludvig Engel.) A színház - miként megannyi korabeli fa épülettársa - a tűz martaléka lett. 1832-ben Viipuriban és 1838-ban Turkuban már kőből építették a színházat. A múlt század közepének nemzeti ébredési mozgalma vezet el az első finn nyelvű énekszóhoz, dialógusokhoz s az első finn nyelvű színdarab bemutatásához. Aleksis Kivi – szobra Helsinkiben, a Nemzeti Színház előtt látható – bibliai ihletésű darabja, a Lea bemutatójának napja, 1869. május 10-e a finn színház születésnapja, 1872 pedig a Finn Színház létrejöttének az éve. A századforduló – miként más művészeti ágakban, s másutt is Európában – a finn színházművészetben is a nemzeti romantika időszaka. A századelőn az immár Finn Nemzeti Színház nevében is, repertoárjában is a finn történelmi tudatot erősítette az oroszosítási törekvésekkel szemben. Ráadásul egyre több és egyre nagyobb városi színház született, a munkásegyletekben pedig magas színvonalra fejlődött a műkedvelő színjátszás. Munkás-színkörből született Finnország máig vezető színházi műhelye, a tamperei Munkásszínház. Az ország függetlenné válása (1917.) után a nemzeti műfaj mind nemzetközibbé vált Finnországban is. A finn rendezők szemléletére is hatottak a nagy nemzetközi iskolák (pl. Max Reinhardté), mind több külföldi darab jutott el finn színpadokra. A II. világháború után nyíltak meg a világ színpadai finn társulatok előtt. A Lilla Teaternt svédországi fellépése után egyenesen az 50-es évek legizgalmasabb avantgarde színházának kiáltották ki. A 20-as és a 40-es (Herczegh, Zilahy, Hunyadi, Kosztolányi), illetve a 60-as és a 70-es években (Örkény) gyakran szerepeltek magyar darabok is a finn színházak műsorán. Ám az a csoda is megtörtént, hogy a Kalevala népi eposzt egy magyar színtársulat (1970, Thália Színház, Kazimir Károly rendezésében) fedeztette fel újra a finnekkel. Napjainkban Ascher Tamás (Katona József Színház) rendez gyakran Finnországban, s a magyar főváros vendége volt a KOM Színház társulata is. A finn színházakat a városok tartják fenn, ám a hagyományos intézmények mellett mind gyakoribb az önálló, kisebb színházi csoportok működése. A szóbeliség helyét mindinkább átveszi a látvány, s egyre több a formabontásra törekvő előadás. A kísérletező színház jelen van a kultúra finn ünnepein (Helsinki Ünnepi Hetek, Tamperei Színházi Nyár). Utóbbin a “kicsi szép” jelszavával, rövid műsorszámokkal lepve meg a közönséget. A finnek állítják, hogy napjainkban kevés olyan jó szellemi és társadalmi közeg adódik színházművészetre, mint Suomiban. Jelkép vagy sem, mindenesetre tény: a 2000. egyik kulturális fővárosának választott Helsinki programjainak élére Georg Divolo személyében színházi ember került.

Major Árvácska

 

 

Anti bácsi, az apacsfőnők

Mottók: "Történhet csoda Veled, Vastyúk is talál szeget." "Winettou csak álom, Nem igazi lény, Sátra soha nem volt, Kiröhögöm én..." Kedvencek: Étel: Macskapecsenye, Erkélyszendvics Ital: Kocsonyakoktél, Egérsör Zenekar: Yes, Yes, Yes Film: Madárijesztő Színész: Al Pacino, Gene Hackman, Gréti, a kutyám Színésznő: Lili, a macskám Sport: Síugró-lövészet Csapat: Timúr és csapata Példakép: egy még ennél is tökéletesebb Dolák-Saly Róbert   Hol rozzant öregúrként, hol félszeg félnótásként jelenik meg a színen. Szívesen vállalja az önmagát félisteni magasságokban vizslató, csökött agyú osztályfőnők szerepét, s néha megesik, hogy Winnetou, esetleg egy oroszlán jelmezébe (szőrszmokingjába?) bújik. Újabban a zsákos emberekkel és a zombikkal "jár jegyben", bár Nátihoz is gyengéd szálak fűzík. Amúgy őszinte csodálója saját magának, a fehérnépnek, a harakirinek, a lábújjhegyen osonó svábbogárnak, a udvaron sem nyihaházó, orrtalan pacinak, egy óriás bernáthegyinek, no és a vastyúknak, mely időről-időre szegbe botlik. Dolák-Saly Róbert a L'art pour l'art oszlopos tagja immár jó évtizede szórakozik velünk. Poénforgácsai, gegmahinációi, Laár Andrással és immár Pető Zsolttal közösen elkövetett rekeszizomölő, fülrepesztő és agyserkentő abszurd komédiázása rendre telitalálatnak, társadalomkritikától (lásd: Besenyő család) és szimpla ökörködéstől sem mentes megafricskának bizonyul. Anti bácsi alakja amúgy külön "misét" is megér, hiszen mindenekelőtt vele szokás azonosítani Dolák papát. Nem véletlen hát, hogy élből az öreget citáltam elő: - Üdvözlöm Anti bácsi, hogy szolgál a kedves egészsége? - Nagyszerűen funkcionál, bár a fellépések idején általában a halál küszöbén egyensúlyozom. Igaz a látszat csal, hiszen folyton újjászületek. - És a remek fellépésű és délceg kiállású Boborján miként viseli magát, hogy bírja a gyűrődést, hogy viseli az élet megpróbáltatásait, hogyan érzi magát a családi viharok elülte után? - Boborján kiteljesedni látszik. Csakhát a tévé mindeddig -dacára, hogy rég készek a forgatókönyvek - nem vette fel a L'art pour l'art legfrissebb produkcióját, így ez idő tájt csak azok találkozhatnak vele, akik benéznek a Bábszínházba, a Winnetou című előadásunkra. - Hősünk vállalkozik-e a jövőben valami másra, tőle szokatlan feladatra, gondolok itt egy Jean-Claude Van Damme-szerű akciófilm főszerepére, esetleg egy mélyen filozófikus karakterszerep megformálására? - Úgy hiszem, szívesen vállalna ilyesmit. Habár hozzáteszem, a Besenyő családon belül mindenki egyenrangú, mindenki főszereplőnek számít, ám aszerint kapnak nagyobb, avagy kisebb feladatot, hogy éppen nagyobb vagy kisebb szerepet kapnak-e. - Egy korábbi beszélgetésünkkor elismerted, hogy Boborján voltaképpen te magad vagy, mi több, bevallottad, hogy a színház a pszichológusod. A magánéletben valóban visszahúzódónak, gátlásosnak tűnsz, bár kémeim jelentése szerint, nem idegen tőled a morgolódás, a zsörtölődés sem, s az asztalra is nagy előszeretettel oda-odacsapsz. Akkor most melyik a te valódi éned? - Vannak dolgok, etikátlanságok, amelyekre előfordul, hogy bizony hevesebben reagálok, de úgy érzem, hogy ez éppúgy fontos része a személyiségemnek. Szeretném megtartani azt a jó tulajdonságomat, hogy nem hunyok szemet hasonló jellegű történések felett! Más kérdés, hogy az esetek kilencven százalékában tűrtőztetem magam. - Ez már a korral jár? - Talán igen. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy az embernek kötelessége arra törekednie, holnap jobb legyen, mint ma. - Laár Andrással több évtizedes barátság fűz össze. De legalább ilyen régen ismered és nemrég még a barátaid közé soroltad Galla Miklóst, Nagy Natáliát is... - Sajnálom, hogy ma már ezt nem tehetem. Egyébként Natira most sem haragszom. Egyebekben viszont csak annyit mondanék: a szél fú, a zöld fű. Esetleg hozzátenném, hogy a Föld kering, de a Nap korong. - Nagy Natália kiválásával jogosnak tűník a kérdés: nem szenvedtek a nőhiánytól? - Szó sincs ilyesmiről. A triót nem kívánjuk feldúsítani, a női szerepeket mi visszük tovább! Ennélfogva az egy főre eső szerzői és színészi feladatok ma sokkal koncentráltabbak, mint valaha. Ez pedig jólesik, termékenyebbek lettünk! - A közönség megnyerése céljából kőkemény csata dúl köztetek és az újjáalakult Holló Színház között, avagy inkább elhesegetitek a kínos témát? - A helyzet az, hogy Galla és csapata számunkra nem jelent semmiféle konkurenciát. Mi ugyanis saját poénokra építünk, saját kútfőnkből merítünk. A publikumra bízzuk a döntést, hogy Laár András, Pető Zsolt és Dolák-Saly Róbert egyénisége a jövőben is elég fajsúlyosnak bizonyul-e. Jómagam erősen bízakodom, hogy nem kopott meg sem a szellemi, sem a színészi erőnlétünk. Úgy gondolom, az abszurd humor nem más, mint az emberi hiányosságok, ostobaságok, pöffesszkedések pellengérre állítása, lerobbantása az agyról. Erre komoly igénye van az embereknek. Én és a többiek egyaránt arra törekszünk, hogy az efféle igényeknek megfeleljünk. Remélem, Winnetou összehoz bennünket. Uff!

Szabó Zé